Isten nélkül nincs vers – Dobai Péter halálára

Október 3-án elhunyt Dobai Péter költő, író, forgatókönyvíró. Volt idő, amikor évente jelentek meg művei a líra, novella, regény és film műfajában. Munkáját egyéb kitüntetések mellett József Attila-, Balázs Béla-, Kossuth- és Prima Primissima díjjal, a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével ismerték el. Ő írta a Redl ezredes, a Sátántangó, a Werckmeister harmóniák és az Oscar-díjas Mephisto forgatókönyvét, neve Hollywoodban, Cannes-ban is forgott. Nálunk mégis szinte ismeretlen. S nemcsak a személye, de a lírája is.

Olyan évben született, amelyet sokan nem létezőnek tekintenek. 1944-ben állítólag nem volt német megszállás, az állam szuverenitása nem szűnt meg, a magyar nép feletti főhatalom pedig nem került külföldi erők és szélsőséges csőcselék kezébe, és nem itt folyt a világháború legpusztítóbb ostroma, mely Drezdán és Hirosimán is túltett. Dobai e nem létezőnek a bölcsőjéből indult, ami arra ítélte, hogy olvasóitól elzárva lebegjen fölöttük, nem számítva néhány zajos sikert.

A Ferencváros szülöttje volt, s valóságos szülőföldjévé vált a kerület. Amikor bő évtizeden át Óbudán kellett laknia, naponta visszajárt, majd amint anyagi lehetőségei megengedték, visszaköltözött. Szülei követségen dolgoztak, családi életéről csak ennyit tudni. 1956-ot gyerekként élte át, és bár politikai vonatkozásait csak később értette meg, életre szóló élményt jelentett neki. Felismerte például, hogy a forradalom utáni bosszú varázslatos dologgal járt együtt. A külvárosi iskolákat egyetemről elcsapott oktatók, hallgatók lepték el, akik tudást, akarást hoztak. Kár, hogy Dobai ezt a néptanítói szerepet nem találta meg – aminek oka a kordivat, az individualizmus lehetett. Emiatt a szocializmus idején számos művét betiltották, a rendszerváltozás után pedig önmagát zárta el vele a közönségtől. Jellemzően részvétet érzett a rendszerváltozás kisemmizettjei iránt, a kilencvenes években mégis csak két politikai verset írt, az egyiket Ózd reményvesztettjeiről. S dacára annak, hogy rajongott a mára ugyancsak feledésbe merült Petőfiért, annak romantikájáért, hősiességéért, de historizmus nélkül.

A gimnázium után Dobai Péter tengerésznek állt, három éven át járta a vizeket Európa körül. Nincs írása, melyben ne jelenne meg a víz a maga természeti vonásaival, emberi építményeivel. Ám ez is eltávolodás. A folyószabályozás, a lápok lecsapolása rég elszakította a nemzetet a víztől, aminek jele, hogy a magyar ma ritkán fogyaszt halat, és csak hídon átkelve, autóból lát folyamot. Később az egyetemen olasz nyelv és irodalom, valamint filozófia szakon tanult, és felvette az általános nyelvészeti kurzust is. Professzorára, Zsilka Jánosra is szívesen emlékezett, sokat tett azért, hogy a neve ne menjen feledésbe. 

Dobai Péter az ezredforduló után az egyik alapítója volt a Védegyletnek. Hitte, hogy az irodalmat leuraló, szemétdombra hányó média, a fogyasztást az elbutulásig serkentő vállalatok hatalma ellen felléphet a civil társadalom. Ünnepelte is Sólyom László megválasztását köztársasági elnöknek. Talán nem látta, hogy a tömegtől elszakadt, a saját nimbuszuktól gyakran megrészegült elitista társai a közösség javát nem szolgálhatják, sőt önmaguk ellenségei.

Életének nagy törése 2010-ben következett be, amikor pályatársa azzal vádolta meg, hogy besúgó volt. Bizonyítékkal azonban nem szolgált, ő pedig nem vett jogi elégtételt.

Irigylésre méltó ember volt. Idős korában is jóképű férfi, iskolázott, fényes intellektus világraszóló sikerekkel. Alkata, különlegesen gazdag kutatómunkája és műveinek tárgyi tartalma az írótársadalom fölé emelte. Azonban a vallás nélküli egzisztencializmus nála is az élet céltalanságával kapcsolatos szorongásba csapott, sőt zűrzavarba. Egyszerre lelkesedett Adyért és Petőfiért, Che Guevaráért és a demokráciáért, a depressziós Vajda Jánosért és a semmitől sem rettegő Klapka Györgyért. Sikeres történetei a múltban játszódnak, de nem a történelem folyása, alternatívái érdekelték, mert arra úgy tekintett, mint fényképre, amelyen a szereplőknek nincsen sorsuk, és nem változnak, és amely fölött szomorkodni kell, hiszen a szereplők be vannak zárva, és sohasem mozdulhatnak valami felé. Ami szintén hiba. Nem látta meg például Ady és Vajda magánéletének embertelenségét, vagy azt a bukott Klapkát, aki Batthyány sógornőjének, a férjes Zichy Karolinának gyermeket nemzett a svájci emigrációban. Ugyan mennyivel jellemzőbb valakire egy szép vers, egy megfontolt diplomáciai levél, egy hirtelen jött kardvágás, mint az, hogy van-e gyermeke?

Mindez elvezett a társadalmi mérnökösködés kérdéséhez. Amely figyelmen kívül hagyja az emberi természet legalapvetőbb céljait és örömeit, tudálékosan ezrek életét akarja irányítani vagy rossz esetben demagógiával befolyásolni, mint Ady. Dobai mentes volt ezektől, mégis mérnökösködött a maga módján. Művei kézsebészeti tankönyvre hasonlítanak: tele hasznos és szép információval, de csak kevesen tanulnak belőle, hiába van mindenkinek saját, imádott keze.

Mivel a Duna átfolyik Budapesten, többször is írt szeretett városáról. Írásai teli adattal, de ezeket is a hiány jellemzi, mert a folyótól távolabb eső részek alig érdekelték. Figyelmét ráadásul az építmények, a folyó sodrása vagy a vállalatok kötötték le, az itt élők mindennapjai kevésbé. 

Hat évtizedes költészetének alig látni nyomát a videómegosztón, mintha nem volnának színészeink. Tíz év alatt alig 1300 nézője volt a 9Tv műsorának vele, miközben a kerület lakosságát úgymond polgári elemekre cserélték. Nem arról van szó, hogy nincs szükség felettünk Rilke-szerű, látomásos művészekre, hanem arról, hogy a szerző, a befogadó és a köztük lévő intézmények lecserélték az érzelmet szomorú okoskodásra, intellektusra, holott a lét teljességét csak az érzelem fogja át. Szegény Petőfi! Szegény Dobai! Isten nélkül nincsen vers.

Nyitókép: Wikipedia