Nem lehetünk fél szívvel a megfeszített Jézus Krisztus követői. Sokkal többről van szó, sokkal nagyobb a tét.
Jézus nagypénteken kitárt, vérző karjával öleli át a világot, ölel át minket, úgy, ahogy vagyunk, és hív: „Kövess engem!” S mi nyomába szegődhetünk, megtört szívvel, megsebzetten, bukdácsolva – amolyan emberi módon. „A mi főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel.”
Nagypéntek megállásra hív, elcsöndesedésre, önvizsgálatra. Hogy szó szerint és átvitt értelemben is lejjebb csavarjuk a hangerőt. A zaj diktatúrájával szembeni lázadásként a csendet válasszuk, de nem önmagáért, hanem azért, Akivel találkozhatunk a csendben. Ez a találkozás, ha engedjük, átformál minket, visszaemel a teremtettségünknél fogva nekünk kijelölt helyre, mert visszaállítja a világ gondolkodása által megtépázott méltóságunkat, békét ébreszt bennünk és megnyitja szívünket a szeretetre. Márpedig nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja a barátaiért.