Ismerős helyszínek és konfliktusok, miközben egy gyerek felnövéstörténetébe nyerünk bepillantást. A 32. Lengyel Filmtavaszon látható Fivérem tökéletesen rímel a kortárs magyar hiperrealista drámákra.
Ebben a közép-kelet-európai régióban kétségtelen, hogy sokkal több az, ami összeköt minket, mint ami szétválaszt. Legalábbis az egyszeri emberek mikroperspektívájából nézve mindenképpen, most az aktuális külpolitikai játszmákat felejtsük el. Jól illusztrálja ezt a Lengyel Filmtavaszon látható Fivérem című dráma: ha valaki megviccel, és szinkronosan levetíti úgy, hogy azt állítja, egy magyar alkotás, gond nélkül elhiszem neki.
Mert a helyszín és a konfliktusok tekintetében
simán játszódhatna a történet hazánkban is bármelyik város külterületén.
Egy tipikus lakótelepen járunk, ahol az apa börtönbe vonulása után egy nő egyedül próbálja felnevelni a fiait. Jóval kevesebb, mint több sikerrel boldogul a hétköznapokban, ugyanis minden energiáját kiveszi, hogy egyedül kell talpon maradnia és lelkileg feldolgoznia azt, hogy romokból muszáj új életet építenie. A testvérek így magukra maradnak, az idősebb próbálja védelmezni a csenevész öccsét, miközben a dzsúdó jelent számára mindent. Nem éppen osztályelső a tanulmányait tekintve, itt viszont képes sikerélményeket szerezni, miközben kiélheti benne a lelke mélyére lefojtott indulatait, és a sport még valamiféle jövőképpel is kecsegtet. Főleg, miután megjelenik egy új edző, aki felfigyel a tehetségére és bátorítja, hogy induljon el egy helyi versenyen.
A kistestvére azonban titokban különböző eszközökkel próbálja gáncsolni az efféle törekvéseit, hiszen ha a bátyja kilép a védelmező szerepkörből, akkor egyedül marad az anyjával, aki egyébként is olyan a legtöbbször, mintha ott sem lenne. A börtönben ülő apa úgyszintén lelki zsarolással igyekszik lebeszélni a fiút az álmai kergetéséről, mert tizennégy évesen lényegében neki kellene átvennie otthon a családfői szerepkört.
A nyomasztóan szürke panelrengeteg, a fájóan ismerős berendezési tárgyak, a szülő-gyerek viszonyok csődje, a szereplők közti töréspontok tekintetében tényleg akár itthon is játszódhatna a sztori. Bár más-más stílusú filmekről van szó, de a Fivérem hangulatában és a nyomasztó helyszíneiben simán rokonítható a közelmúlt olyan magyar alkotásaival,
mint mások mellett a Hat hét, A legjobb tudásom szerint vagy a Larry.
És a lengyel közönség hasonlóképpen fogadta, mint ahogyan sokan nálunk is tennék.
„Az egyedülálló szülőség, a toxikus maszkulinitás és a kisvárosi kilátástalanság mostanában ránk zúduló áradata miatt még a legjobb film is elkezdhet kissé fárasztóvá válni. Úgy érzem, a mérték hiánya és az ilyen típusú filmek túlsúlya egyszerűen nem segít az ügyön” – írta valaki a Letterboxd nevű portálon, és a felhasználó szavai igencsak érvényesek lennének a hazai filmgyártásra is.
Egy másik hozzászóló pedig eképpen vélekedett:
„Bár a lengyel filmművészet mostanában szinte roskadozik az olyan társadalmi filmektől, amelyek a családi diszfunkciókat boncolgatják, ez az alkotás legalább nem válik túlzóan hatásvadász szenvedéstörténetté, kerüli a groteszk önostorozást, és nem vonultat fel karikatúraszerű, alkoholista figurákat.”
És egyébként nincs benne szexuális abúzus vagy LMBTQ sem. Teszem hozzá ezt már én, mert olyannyira megfertőzték az agyam a jelenkor alkotásai, hogy amikor azt olvastam a szinopszisban, hogy a szóban forgó srác élete még bonyolultabbá válik, amikor belép az életébe az edzője, az egyetlen felnőtt, akiben megbízik, arra számítottam, egy nem éppen egészséges felnőtt-gyerek kapcsolatba torkollik majd mindez.
Ez a mértéktartás pedig a film egyik legnagyobb erőssége, noha kilátástalan helyzeteket, reménytelen közép-európai emberi sorsokat mutat be.
De Maciej Sobieszczański rendezőnek szerencsére éppen elég önbizalma van ahhoz, hogy nem érzi szükségét annak, hogy cukrozza a mézet, vagyis esetünkben még keserűbbé tegye a gyomorkeserűt.
Több ponton is ott ólálkodnak a szereplők árnyékában a potenciális emberi tragédiák, de végül kizárólag a hatásvadászat oltárán nem próbálja a film a kelleténél jobban víz alá nyomni a nézőt.
Ez a megközelítés a fináléban azonban kissé visszafelé sül el. Úgy húsz éve még frissnek hatott az a tipikus európai filmes lezárás, hogy egyszer csak vége szakad a cselekménynek, nincs konkrét befejezés, hanem egy ponton túl a nézőre bízzák a folytatást, mára azonban unalmassá vált ez az eszköz, és egyre gyakrabban tűnt alkotói lustaságnak. Mintha úgy érezték volna a szerzők, hogy úgysem tudják kielégítően lekerekíteni a sztorit, ezért a forgatókönyv utolsó néhány oldalát inkább meg sem írják.
Esetünkben nem ez van,
de bár így tettek volna, mert egy kissé hiteltelen szentimentális fináléval tesznek pontot a történet végére, ez pedig túlságosan felvizezi a film drámai erejét.
Viszont ez az egyetlen negatívum, amit a Fivérem számlájára lehet írni, mert egyébként a hiperrealizmusával, a végtelenül természetesnek ható színészi játékaival és az okosan adagolt feszültséggel mindvégig sodor magával – akkor is, amikor legszívesebben megállnánk egy kicsit, hogy egy pillanatra kiszakadjunk a szürke világából.
Fivérem – lengyel dráma. Megtekinthető a 32. Lengyel Filmtavasz keretében április 24-én esti 7-kor a Toldi Moziban Maciej Sobieszczański rendező részvételével.
Nyitókép: Fivérem. (32. Lengyel Filmtavasz)
Az Elle Fanning főszereplésével készült Margo bajban van tökéletes példája annak, hogy lehet megtölteni tartalommal egy nem túl nívós bestsellert.
Albert Camus Közönyének friss moziváltozata aligha fogja tömegesen megszólítani a fiatalokat.
Az Otthon, édes otthon rendkívül hatásosan próbálja elérni, hogy mindenféle emberi kapcsolattól elmenjen a kedvünk.
Ebben a témában ennyire zavarba ejtő, kényelmetlen, de a maga módján rendkívül vicces filmet talán még sosem láthattunk.
Magyar Péter egy római filmfesztiválon magát ünnepli, miután az öccse csatornáján Balásy Gyula sírva fakadt.
Az őszinte szembenézése alatt viszont a filmtörténelem legszerethetőbb időszakait idézi meg.
Szívesen segítünk, mielőtt a végén még elhiszi a saját hazugságait!
Rekordközeli szintre emelkedett a cseppfolyósított energiahordozók behozatala.
