Ilyen felnőni a lakótelepek árnyékában – nagyon hasonlóan gondolkodnak a filmgyártásról a lengyelek és a magyarok

Ebben a közép-kelet-európai régióban kétségtelen, hogy sokkal több az, ami összeköt minket, mint ami szétválaszt. Legalábbis az egyszeri emberek mikroperspektívájából nézve mindenképpen, most az aktuális külpolitikai játszmákat felejtsük el. Jól illusztrálja ezt a Lengyel Filmtavaszon látható Fivérem című dráma: ha valaki megviccel, és szinkronosan levetíti úgy, hogy azt állítja, egy magyar alkotás, gond nélkül elhiszem neki. 

Mert a helyszín és a konfliktusok tekintetében 

Egy tipikus lakótelepen járunk, ahol az apa börtönbe vonulása után egy nő egyedül próbálja felnevelni a fiait. Jóval kevesebb, mint több sikerrel boldogul a hétköznapokban, ugyanis minden energiáját kiveszi, hogy egyedül kell talpon maradnia és lelkileg feldolgoznia azt, hogy romokból muszáj új életet építenie. A testvérek így magukra maradnak, az idősebb próbálja védelmezni a csenevész öccsét, miközben a dzsúdó jelent számára mindent. Nem éppen osztályelső a tanulmányait tekintve, itt viszont képes sikerélményeket szerezni, miközben kiélheti benne a lelke mélyére lefojtott indulatait, és a sport még valamiféle jövőképpel is kecsegtet. Főleg, miután megjelenik egy új edző, aki felfigyel a tehetségére és bátorítja, hogy induljon el egy helyi versenyen. 

A kistestvére azonban titokban különböző eszközökkel próbálja gáncsolni az efféle törekvéseit, hiszen ha a bátyja kilép a védelmező szerepkörből, akkor egyedül marad az anyjával, aki egyébként is olyan a legtöbbször, mintha ott sem lenne. A börtönben ülő apa úgyszintén lelki zsarolással igyekszik lebeszélni a fiút az álmai kergetéséről, mert tizennégy évesen lényegében neki kellene átvennie otthon a családfői szerepkört. 

A nyomasztóan szürke panelrengeteg, a fájóan ismerős berendezési tárgyak, a szülő-gyerek viszonyok csődje, a szereplők közti töréspontok tekintetében tényleg akár itthon is játszódhatna a sztori. Bár más-más stílusú filmekről van szó, de a Fivérem hangulatában és a nyomasztó helyszíneiben simán rokonítható a közelmúlt olyan magyar alkotásaival, 

És a lengyel közönség hasonlóképpen fogadta, mint ahogyan sokan nálunk is tennék.

„Az egyedülálló szülőség, a toxikus maszkulinitás és a kisvárosi kilátástalanság mostanában ránk zúduló áradata miatt még a legjobb film is elkezdhet kissé fárasztóvá válni. Úgy érzem, a mérték hiánya és az ilyen típusú filmek túlsúlya egyszerűen nem segít az ügyön” – írta valaki a Letterboxd nevű portálon, és a felhasználó szavai igencsak érvényesek lennének a hazai filmgyártásra is. 

Egy másik hozzászóló pedig eképpen vélekedett: 

„Bár a lengyel filmművészet mostanában szinte roskadozik az olyan társadalmi filmektől, amelyek a családi diszfunkciókat boncolgatják, ez az alkotás legalább nem válik túlzóan hatásvadász szenvedéstörténetté, kerüli a groteszk önostorozást, és nem vonultat fel karikatúraszerű, alkoholista figurákat.”

És egyébként nincs benne szexuális abúzus vagy LMBTQ sem. Teszem hozzá ezt már én, mert olyannyira megfertőzték az agyam a jelenkor alkotásai, hogy amikor azt olvastam a szinopszisban, hogy a szóban forgó srác élete még bonyolultabbá válik, amikor belép az életébe az edzője, az egyetlen felnőtt, akiben megbízik, arra számítottam, egy nem éppen egészséges felnőtt-gyerek kapcsolatba torkollik majd mindez. 

Ez a mértéktartás pedig a film egyik legnagyobb erőssége, noha kilátástalan helyzeteket, reménytelen közép-európai emberi sorsokat mutat be. 

Több ponton is ott ólálkodnak a szereplők árnyékában a potenciális emberi tragédiák, de végül  kizárólag a hatásvadászat oltárán nem próbálja a film a kelleténél jobban víz alá nyomni a nézőt. 

Ez a megközelítés a fináléban azonban kissé visszafelé sül el. Úgy húsz éve még frissnek hatott az a tipikus európai filmes lezárás, hogy egyszer csak vége szakad a cselekménynek, nincs konkrét befejezés, hanem egy ponton túl a nézőre bízzák a folytatást, mára azonban unalmassá vált ez az eszköz, és egyre gyakrabban tűnt alkotói lustaságnak. Mintha úgy érezték volna a szerzők, hogy úgysem tudják kielégítően lekerekíteni a sztorit, ezért a forgatókönyv utolsó néhány oldalát inkább meg sem írják. 

de bár így tettek volna, mert egy kissé hiteltelen szentimentális fináléval tesznek pontot a történet végére, ez pedig túlságosan felvizezi a film drámai erejét.

Viszont ez az egyetlen negatívum, amit a Fivérem számlájára lehet írni, mert egyébként a hiperrealizmusával, a végtelenül természetesnek ható színészi játékaival és az okosan adagolt feszültséggel mindvégig sodor magával – akkor is, amikor legszívesebben megállnánk egy kicsit, hogy egy pillanatra kiszakadjunk a szürke világából. 

Fivérem – lengyel dráma. Megtekinthető a 32. Lengyel Filmtavasz keretében április 24-én esti 7-kor a Toldi Moziban Maciej Sobieszczański rendező részvételével. 

Nyitókép: Fivérem. (32. Lengyel Filmtavasz)