Rachel Weisz egy huszonöt évvel fiatalabb férfit zaklatott szexuálisan

A kezdő jelenetben egy lekötözött, hiányos öltözetű fiatal férfit látunk, majd csakhamar kiderül, hogy Rachel Weisz karaktere ejtette foglyul az Isten háta mögötti vidéki házában. Ezt követően visszaugrunk az időben, és nyilván arra számítunk, hogy az odáig vezető út tele lesz perverz és meghökkentő fordulatokkal. És ugyan a tizennyolcas korhatárkarika jogos a Netflix sorozata kapcsán, azért a Vladimir egy jóval visszafogottabb történetet mesél el, mint azt gondolnánk. 

Ahogy a cenzúra működéséről egy régi cikkben erősen sarkosan fogalmaztak: előbb engednek be fiatalkorúakat egy olyan alkotásra a mozikba, amelyben levágnak egy mellet, mint egy olyanra, ahol megcsókolnak egyet. Szemléletes az is, hogy míg az idősebb nő-fiatalabb fiú típusú kapcsolati dinamikát és a kielégítetlen vágyakat milyen naturalisztikusan és drámaian mutatta be az osztrák Michael Haneke A zongoratanárnőben, addig a bő húsz évvel később készült Jókislány, bár arra húzták fel a reklámkampányát, hogy mennyire perverz, egy-egy jelenetet leszámítva egy szappanos Hallmark-sztorinak tűnik a hasonló európai alkotásokhoz képest. 

még el sem helyezkedtünk a kanapén, de már arról ecsetel a történet főszereplőnője és narrátora igencsak plasztikusan, milyen nehéz egy bizonyos kor felett megélni, hogy már senki nem kívánja szexuálisan. Aztán az egyetemi professzor asszony életébe belibben egy fiatal új kolléga, és fantáziálni kezd róla, majd közeledni is próbál hozzá, miközben egy másik szálon a férje – akivel kölcsönösen nyitott kapcsolatban élnek – épp egy jókora metoo-ügy elé néz, miután egy diákjával lefeküdt. 

Ezt a két szituációt bontja ki a félórás epizódok ellenére meglepően lassan és langyosan a sorozat. És igencsak identitáshiányosan. Mielőtt bárki félreértené, nem az problémám, hogy noha a széria már a plakátjával provokatív, szexuálisan túlfűtött, fekete humorban gazdag drámát ígér, de végül látszólag megijedt a saját célkitűzésétől és udvariaskodni kezd, hanem hogy 

Vannak benne tök jó emberi pillanatok, ahogyan a főszereplő a lánya segítségével próbálja megfejteni, a kiszemelt kollégája üzeneteiben vajon mit jelent egy-egy emoji, de keveset kapunk ezekből. Akadnak szórakoztató pillanatok, ahogyan szintén Rachel Weisz karaktere önironikusan narrálja az eseményeket, de valószínűleg csalódni fog, aki Bridget Jones-szerű sziporkázást vár; igaz, szerintem az sem volt vicces, de lehet, csak azért, mert férfi vagyok. És nem véletlenül képezi vicc tárgyát, hogy az amerikai filmekben mindenki szigorúan paplan alatt, misszionárius pózban szexel, ha ennyire nem is visszafogott a Vladimir, az erotikus jelenetek itt sem erotikusak.

A színészek azonban rengeteget segítenek a helyzeten, nem véletlenül Oscar-díjas Rachel Weisz, annyira karakteresen és emlékezetesen formálja meg az önmagát újra felfedezni próbáló asszonyt, hogy már miatta sem bántam a sorozatra rászánt időt. Az igazi aduász azonban a botladozó, egyszerre szerethető és szánni való férjét alakító John Slattery. A szerelmi háromszög – bár esetünkben inkább vágyfantáziákról, mintsem valódi érzelmekről beszélhetünk – harmadik csúcsát képező Leo Woodallnak a fiatal kolléga szerepében pedig lényegében annyi a feladata, hogy szépen verje vissza a fényt és néha befeszítsen; ezt gond nélkül teljesíti is. 

A másik szimpatikus aspektusa a sorozatnak, hogy nem érződik rajta a kényszeres érzékenyítés szándéka, pedig 

Nyitott házasságban élő pár leszbikus lánnyal, házasságtörő fiatal apuka, szexuális molesztálás – mégsem azt jön le az epizódokból, hogy milyen vonzó ez a szabados életforma, hanem azt látjuk, hogy valójában egyik karakter sem boldog egy pillanatra sem. Mindenki társas vagy társ nélküli magányban vergődik, vágynak a kapcsolódásra, de bár szuperértelmiségiek, mégis csak szexuális úton képesek a közeledést elképzelni. 

Ez pedig valahol kortünetnek is tekinthető. Valószínűleg nem véletlenül fogyasztják ilyen mennyiségben a nézők az aszimmetrikus románcokról szóló sztorikat, nem kell visszamenni A szürke ötven árnyalatáig, elég az említett, tavaly bemutatott Jókislányra vagy az idei év nagy sikerfilmjére, a The Housemaid – A téboly otthonára gondolni. Más kérdés, hogy ezek az alkotások jobb esetben is csak ábrázolják a problémát, rosszabb esetben pedig csupán kéjenckednek rajta, de igazi megoldásra nem jutnak. Miként a Vladimir sem. 

A Vladimir megtekinthető a Netflix kínálatában. 

Nyitókép: Vladimir. Forrás: Netflix