Hosszú várólista és tízmilliók egy képért – szupersztár magyar festőért rajong a világ

Hiperrealista festőművész – mondják gyakran Sándorfi Istvánról, de ő biztosan tiltakozna az e fajta szigorú kategóriákba sorolás ellen. És igaza is lenne, mert a valóban aprólékos gonddal és bravúros technikai tudással megfestett olajképein mindig van egy kicsi „hibádzó” részlet – egy-egy szándékosan elmázolt kéz, elmosódó lábfej, színben-korban oda nem illő alak, véletlennek látszó, de nagyon is tudatosan átgondolt „felesleges” ecsetvonás –, amely megtöri a felszínen fotószerűen tökéletesnek látszó hatást. 

És igaza lenne azért is, mert ő maga, nemcsak alkotóként, de emberként sem volt a szokásos, hétköznapi skatulyákba beleszuszakolható; a legenda szerint a nappalt sokszor éjszakára cserélve lehúzott redőnyök mellett a végkimerülésig festett, majd nyakába vette Párizst, hogy a bárok hátsó ajtaját saját kulccsal nyitva elmerüljön még egy újabb világban.

Hogy nem Budapesten tette mindezt, annak megvolt a földnek ezen a tájékán sajnos túl jól ismert történelmi oka. 1948-ban, a magyar fővárosban született Sándorfi István, vagy ahogyan a franciák és a világ régóta és jobban számontartja, Étienne Sandorfi nyolcéves volt, amikor családostul megérkezett a Szajna-partra. Sorsuk sokak sorsa volt akkoriban; az IBM magyarországi igazgatójaként dolgozó édesapát az 1950-es évek elején kémkedés vádjával öt év börtönre ítélték, szabadulása után bujkálniuk kellett, ezért az első adandó lehetőséget kihasználva – 1956-ban – a vállalat segítségével átlépték a határt.

ennek ellenére – vagy éppen ezért – a magyarságát nemcsak hogy büszkén tartotta lélekben és nyelvben is, de készült a végleges hazatelepülésre. Mielőtt ez bekövetkezhetett volna, 2007-ben hosszú betegség után elhunyt, így lányai csak a hamvait tudták hazahozni, az utolsó kívánsága szerint. 

Ez a soha ki nem heverhető trauma és a fiát semmiképpen nem a bizonytalan művészlétre szánó édesapával való ellentmondásos viszony Sándorfi alkotói pályájának első felét is markáns irányba állította; a nyugtalanító komorságot éteri szépséggel lágyító, sokszor meghökkentő tárgyakkal kombinált csendéleteit, majd önportréit csak később váltotta fel a női modellekkel való munka. 

amely munkamódszert először az 1973-as kiállításra készült önarcképeinél használta fel. Az alkotói munkafolyamat mindig a fotózással indult, ennek része volt a téma megkomponálása, a modellek megvilágítása, testhelyzetük, környezetük és öltözékük színeinek megválasztása. Modelljei gyakran saját lányai voltak, a leplekbe burkolt, némely esetben az antik kort idéző női testek mellett pedig szokatlan tárgyak – játékrepülő, kékre festett üvegű napszemüveg, madártoll – jelentek meg a vásznakon.

Tizennyolc éves volt, amikor iskolai műveiből megrendezték első kiállítását a párizsi Galerie des Jeunes-ben, első igazi sikerét a párizsi Modern Művészeti Múzeum említett 1973-as tárlata hozta el neki. Ettől kezdve híres nyugati intézmények álltak sorba érte, többek között Koppenhága, Róma, Párizs, München, Brüsszel, Bázel, New York, Los Angeles és San Francisco nagy galériái adtak helyet az egyre táguló Sándorfi-univerzum darabjainak. 

az a hír járta róla, hogy az alkotásain még meg sem száradt a festék, már vitték is őket a világ minden tájáról érkezett vevők. Például az a marokkói kereskedő, a legnagyobb gyűjtője, aki ma egymagában több mint 150 Sándorfi-festményt birtokol.

Hogy a képeire ma is hosszú várólista van, pláne mivel egy sajnálatosan korán lezárult és ezért alig „mozgó” életműről van szó, nem meglepő. Az annál inkább, hogy a hazai ismertsége még mindig bőven hagy kívánnivalót maga után. Hogy ez lassan, de mégiscsak változik, nagyban köszönhető Makláry Kálmánnak. A galériás, műgyűjtő annak idején szintén Párizsban élt, és kutatta a magyar származású Franciaországba emigrált művészeket. Párizs ikonikus könyvesboltjában, a La Hune-ban véletlenül akadt rá egy monográfiára, melynek borítóján egy sokalakos, figurális festmény szerepelt. 

hogy miután kinyomozta a készítő kilétét, többször meg is látogatta a festőt a műtermében, idővel a galériása lett, és a kezdeti munkakapcsolat hamar barátsággá fordult.

Ennek nyomán jött létre az első magyarországi Sándorfi-tárlat 2006-ban az Erdész Erdész & Makláry Fine Arts Galériában, majd 2007-ben a debreceni MODEM-ben a mintegy hetven képet felvonultató életmű-kiállítás.  Most, két évtized múlva pedig az életmű egy újabb izgalmas keresztmetszetét láthatjuk, szintén a Kálmán Makláry Fine Arts jóvoltából a budapesti Falk Miksa utcában. Az itthon részben még soha be nem mutatott, többek között a tengerentúlról is érkezett festmények többsége az összesen csaknem nyolcszáz darabos Horn-gyűjteményhez tartozik. 

Horn Péter műgyűjtő, a B. Braun Magyarország vezérigazgatója annak idején egyébként ugyancsak Makláry Kálmán galériájában ismerkedett meg a magyar–francia festővel, és első pillantásra beleszeretett a két, harc után megsebzetten pihenő argentin dogot és egy festőpalettát ábrázoló Motus, Motus – Hommage a la culture (Tisztelgés a kultúrának) című képébe. Aminek ráadásul sokatmondó háttértörténete is van: két ismert műkereskedő árletörési csatájának allegóriája, mintegy mellékesen odavetve az ő kontójára zajló háború hatásait elszenvedni kénytelen művészt.

És hogy mindez, illetve Sándorfi a realitás és a szürrealitás határán egyensúlyozó művészete miért lehet ma is különösen aktuális? Horn Péter szerint egyszerű az oka: rávilágít arra, miért nem képes a mesterséges intelligencia soha átvenni az ember szerepét. 

„Létrehozható ugyan technikailag tökéletes alkotás, de a véletlenekből vagy érzelmekből fakadó, tudatosan vállalt hibák, a képekben rejlő érzések nem reprodukálhatók. Ha mégis, az már nem őszinte mű, hanem puszta giccs.”

Nyitókép: Motus, Motus – Hommage a la culture, 2001 │ olaj, vászon │ 130 x 162 cm (Kálmán Makláry Fine Arts)