„Mindent feláldoztam volna, hogy mattot adjak” – így győzte le Polgár Judit Kaszparovot

„Apám elképesztően vágyott a sikerre, hogy bebizonyítsa, igaza volt” – mondja Polgár Judit A sakk királynője című dokumentumfilmben. A januári Sundance Filmfesztiválon debütált, február 6-ától a Netflixen látható alkotásnak azonban nem az a fő célja, hogy ország-világ előtt nyisson új fejezetet abban a vitában, ami annak idején Polgár László sajátos gyereknevelési módszereit övezte.

A pszichológus-pedagógus apa alaptételét, miszerint rengeteg munkával és speciális, egyetlen területre koncentráló oktatással bárkiből lehet zsenit „csinálni”, az Oscar-jelölt Rory Kennedy rendező kész tényként kezeli, a filmben nem is részletezik különösebben az egyedülálló atyai kísérlet hogyanját. Helyette a legkisebb Polgár lány, Judit személyére koncentrálva valami sokkal kevésbé elcsépeltet kapunk; már-már játékfilmes izgalmakba csomagolva, közelről figyelhetjük két gigász küzdelmét, azt, hogy a kezdeti idegenkedéstől miként jutnak el egymás elfogadásáig, sőt, csodálatáig.

A film fókuszában ugyanis leginkább Polgár Judit és Garri Kaszparov évtizedes párharca áll; talán még a nemzetközi sakkéletet kevésbé követők is emlékeznek arra a szenzációs hírre, amikor 14 vesztes játszmát, illetve döntetlen követően az akkorra már régen nagymester és olimpiai bajnok magyar lány 26 évesen végre legyőzte a földkerekség máig az egyik, ha nem a legjobbnak tartott sakkozóját. Kaszparov akkori kelletlen kézfogásában pedig mindhárom Polgár lány göröngyös útjának esszenciája benne van. 

A szocialista Magyarországra születve kezdetben, az állambiztonság piszkálódásai közepette, azért is meg kellett küzdeniük, hogy a gyorsan jövő és tekintélyes eredményeik ide vagy oda, útlevelet kaphassanak a nyugati versenyekre utazáshoz – erről és a szovjet sakk korabeli hegemóniájának okairól kapunk is egy frappáns kis gyorstalpalót. 

De még ennél is nagyobb falként magasodott eléjük az a globális sakkvilágban sokáig népszerű vélekedés, miszerint a nőknek semmi keresnivalójuk a férfiak versenyein. Sőt mi több, „a nők rossz sakkozók. Borzalmasak. Egyszerűen nem elég okosak ehhez a játékhoz”. Az idézőjel nem véletlen, a kijelentés annak a Bobby Fischernek a szájából hangzott el teljes meggyőződéssel egy interjúban, akinek a rekordját éppen Polgár Judit döntötte meg 1991-ben, amikor nála is fiatalabban, 

És bár ezután sem volt ritka, hogy a férfiak nem éppen udvarias gesztusokkal fogadták, ha történetesen egy nőtől szenvedtek vereséget, ha úttörőként és a teljesítményükkel abszolút szavatolva nincsenek a Polgár testvérek, így a filmben is többször megszólaló Zsuzsa, ma biztosan nehezebb lenne a női sakkversenyzők helyzete.

Ennek ellenére – és ez nagyon szimpatikus – A sakk királynője egy pillanatig sem akar véres elégtételt venni az e téren elszenvedett sérelmekért, inkább a kitartásról és az önazonosság mindenkori megtartásának fontosságáról szóló, inspiráló hőstörténetté fejlődik. Ez  viszont sajnos azzal is jár, hogy a dinamikus zene és a bőven adagolt archív bejátszások ellenére is nagy részben felületes és egysíkú marad. 

A rendező túl hamar engedi el az olyan érdekesen felkapott személyes szálakat, mint például a három lány egymáshoz való viszonya vagy a férjek megjelenésének hatásai a családi dinamikában. De különösen azoknak a kételyeknek legalább a rövid felskiccelése hiányzik, amelyek révén a főszereplő eljut a „Gyilkos voltam. Meg akartam ölni az ellenfeleimet. Mindent feláldoztam volna, hogy mattot adjak” mondatoktól „a világ nem a sakktáblából áll, ez csupán hatvannégy fekete-fehér kocka” kijelentésig. 

aki szerint Judit azért nem lett a legjobb a világon, „csak” az egyik közülük, mert szüksége lett volna még napi három-négy óra gyakorlásra. 

Hasonlóan beszédes egy másik megszólaló kijelentése is, aki viszont úgy fogalmaz: „Polgár Judit kísérleti nyúl volt. Az a tény, hogy elérte mindazt, amiről apja álmodott, és mégis nagyon normális és kedves ember maradt, az… valamilyen csoda.”
 

Nyitókép és fotó: Polgár Judit (Netflix)