Bács-Bodrog ma már nagyrészt Szerbia része – de legszebb helyszínein most is őrzi magyar emlékeit

Zsíros, fekete termőföldek, jóllakott tenyészállatok, kövér gabonamezők, ameddig a szem ellát; a végtelen rónaságon pedig elfér minden nemzetiség a magyaroktól a svábokon át a rácokig, sőt a görögökig, a franciákig és a spanyolokig. A Bácska és a Bánát a régi időkben egyszerre volt az ígéret földje a fél Európából érkező telepeseknek és a Balkán háborúiból ide felszökő menekülteknek – amíg a modern kor háborúi utol nem érték e vidék lakóit is. 

A Duna és a Tisza által határolt, termékeny vidék a török idők végére nagyrészt elnéptelenedett, de annál nagyobb népvándorlás vette kezdetét az 1700-as években. A végtelen termőföldeken népes községek és még népesebb városok jöttek létre multikulturális lakossággal, és a polgári életforma is gyökeret vert a gyorsan épülő és szépülő településeken. A megyeszékhely Zombor volt, de délebbre a Duna menti Újvidék és a Tisza partján fekvő Zenta is gyorsan fejlődött. 

Leginkább pedig a Dél-Alföld szívében fekvő Szabadka emelkedett ki a megye városai közül, amely 1910-ben már a Magyar Királyság harmadik legnépesebb városa volt Budapest és Szeged után, 94 ezer lakosával megelőzte Debrecent, Zágrábot és Pozsonyt is. Ha Bács-Bodrog fénykorába akarunk időutazást tenni, akkor a legjobb korszakot emlegetjük: a Monarchia kései évtizedeiben Szabadka nemcsak népességében, hanem kulturális életében és építészetében is virágzásnak indult. Ehhez tökéletes stílust is talált magának a korszellemben: a szecesszió egyik fővárosa lett a Kárpát-medencében, amit még a kommunista Jugoszlávia betonhívő, brutalista várostervezői sem tudtak szétverni. 

A jó hír, hogy Szabadka építészeti emlékei megmenekültek az enyészettől, jó állapotban vannak, és ma is meg- csodálhatók fasoros belvárosi utcáin és közterein. A Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte, hatalmas, 76 méter magas tornyú városháza igazi szecesz­sziós palota Zsolnay cserepekkel és Róth Miksa üvegablakaival, kívül és belül a stílusra jellemző aprólékos és játékos díszítések tömegével. E városházával bizony saját fénykorának is emléket állított Szabadka a századforduló idején. Szintén ezen építészpáros tervezte az 1600 főt befogadni képes, néhány éve felújított zsinagógát, amely a zsidó hagyományok és a szecessziós ízlés megkapó ötvözetét alkotja. Ezeken kívül Lechner Ödön vagy a helyi Raichle Ferenc által tervezett bérpaloták, továbbá hasonló stílusban létesült kisebb lakóépületek sorát láthatjuk Szabadkán – amely 1920-ban épp csak az új határ túlfelére került. 

A város virágkorának éveiben, ezen épületek születésekor nőtt fel Szabadkán Kosztolányi Dezső. 1885-ben jött világra a Felvidékről elszármazó, ősi nemes Kosztolányi család fiaként. Nagyapja, Kosztolányi Ágoston 1848-as honvéd százados, majd banktisztviselő volt, atyja, Kosztolányi Árpád a szabadkai főgimnázium igazgatója lett. Anyja Brenner Eulália, Brenner József gyógyszerész leánya volt – rajtuk keresztül a költő unokatestvére volt a századfordulós dekadencia híres-hírhedt képviselőjének, Csáth Gézának. 

A jellegzetes vidéki értelmiségi családba születő, érzékeny lelkű és jó megfigyelő Kosztolányi egész életében hordozta magában szülővárosának, gyermekkora és felnövése helyszínének örökségét. Hol álmos, poros alföldi településként ábrázolta, ahonnan csak elvágyódni és elmenni érdemes, hol pedig nosztalgikus érzelmekkel tekintett vissza a városra, a gyermek- és ifjúkor megannyi átélt csodájának színhelyére. Szabadka tökéletes helyszín Kosztolányi költészetének olvasgatására és befogadására is. Ahogyan ő írta: „Mert vén Szabadka, áldalak, / mit hosszú, bús évek alatt / hittem sorsnak, hazának, // te álom voltál és regény, / poros hársfája »A szegény / kisgyermek panaszá«-nak.”

A szerző a csaladtortenet.blog.hu írója

Nyitókép: Shutterstock