Negyven kiló vasággyal, de leüvölti a fejét mindenkinek – megnéztük a metál új generációját az Arénában

2024-ben rácsodálkoztam az osztrák Nova Rockon, hogy az egy főre jutó Lorna Shore-pólók száma igencsak kiugró volt, noha abban az évben fel sem léptek a fesztiválon, de nem először éreztem boomernek magam. Hanem már kora huszonévesen is, amikor hirtelen a metalcore lényegében a fősodorból kitaszította a nu metalt és a pop-punkot, értetlenül álltam az előtt, mit lehet szeretni ebben az üvöltözésben. Aztán egy Comeback Kid- és egy The Ghost Inside-koncerten átkattant az agyam, lelkes rajongója lettem a műfajnak, ám úgy véltem, ennek a stílusnak megvan az üvegplafonja, nem képes olyan populárissá válni, hogy tízezres tömegeket vonzzon. Minderre aztán mások mellett a Bring Me The Horizon vagy a Parkway Drive alaposan rácáfolt. Illetve kedd este szintén az Arénában az Architects is, amelyen kivételesen örültem, hogy ülőjegyem volt, mert az állórészen egy tűt sem lehetett leejteni. 

De arra már tényleg kevesen számíthattak, hogy ugyanez a felívelés a deathcore stílusában is megvalósulhat. Az egyik, ha nem a legkevésbé kompromisszumkész műfajról van szó, ami alapesetben pár száz fős klubokban működik, a Lorna Shore pedig úgy vált a generációjának egyik legnépszerűbb metálzenekarává, hogy nem sokat puhított a műfajon. 

A jelenlegi turnéjukon pedig nem spóroltak az előzenekarokkal, a kora esti órákban fellépő Humanity's Last Breathet sikerült is lekésni, de nem bántam, az utánuk játszó Shadow Of Intent tökéletesen illusztrálta, miért nem tudok igazán kötődni ehhez a stílushoz. A folyamatos dübörgés ASMR-ként kellemesen balzsamozza az agyam, simán el tudnék aludni hasonló zenéket hallgatva,

Míg például egy Slipknot-számban dallamos felvezetéssel és tiszta vokállal hagynak kicsit akklimatizálódni, mielőtt a refrénben olyan pofont kevernének le, hogy a fal adja a másikat, addig egy deathcore-banda ajtóstul ront a házba, és csak darál és darál. És meggyőződésem, hogy egy angolul anyanyelvi szinten beszélő hallgató sem ért egy kukkot sem abból szövegkönyv nélkül, mit hörögnek közben, ami igencsak megnehezíti az érzelmi kapcsolódást. 

És pontosan ugyanez volt a problémám a Whitechapellel is, ami a maga módján még a Lorna Shore-nál is szürreálisabb sikertörténet. Bár még nem akkora nevek, de azért tavaly nyáron a nagy európai fesztiválokon már kiemelt fellépőknek számítottak, miközben ők sem vitték el populárisabb irányba a műfajt, és a külsőségekre sem adnak. A fények cikáztak fel-alá, de a zenekartagok valószínűleg nem akarják a csajozás terén kamatoztatni a népszerűségüket, végig sötétbe burkolóztak, a műfaj nem épp mély ismerőjeként pedig semmi különbséget nem véltem felfedezni az ő számaik és a Shadow Of Intentéi között – a Whitechapel énekese jóval dinamikusabban mozog a színpadon, ezt a nem túl magvas gondolatot sikerült megfogalmaznom a két koncert összehasonlítása kapcsán. 

Míg az említett előzenekarok nem cifrázták túl a színpadképet, addig ahogyan lezúgott az együttes lógóját viselő zászló, a Lorna Shore rögtön prezentálta, mögöttük egy végtelenül profi gépezet működik. A számokhoz passzoló háttérvetítés önmagában lehengerlő volt, közben pedig akkora lángok csaptak fel, hogy még viszonylag hátrébb állva is érezni lehetett a melegét.  Will Ramos frontember nem méltatlanul vált rockzenei ikonná, egészen elképesztő, hogy ennek a ránézésre negyvenkilós srácnak a torkából milyen földöntúli, az egész arénát megtöltő hörgés jön ki. 

fogalmam sincs, mi a napi rutinja, de jóval lágyabb zenét játszó énekesnek is olykor félbeszakad a turnéjuk, mert elmegy a hangjuk. Neki azonban nem, noha esténként másfél órákat üvölt végig irgalmatlan tempóban. 

És miként utaltam rá, a deathcore sosem lesz a kedvenc műfajom, de a Lorna Shore esetében azért néhány számot sikerült jóra hallgatnom, legalábbis némi harmóniát már felfedezni véltem a tételeikben, ezáltal egyel befogadhatóbbnak hatottak. Talán emiatt emelkedtek ki a szcénából, azzal ugyanis nem lehet elintézni a népszerűségüket, hogy a már-már emós kinézetű Ramos vonzza a tinilányok tekintetét. Csütörtök este ugyanis számtalan régimódi negyvenes rocker is megjelent az Arénában, akik szemében valószínűleg hendikeppel indul, hogy nem egy drabális vadállat az énekes. 

És a külsőségekkel sem lehet indokolni, hogy ennyire sikeresek, hiszen pont a népszerűségük eredménye az, hogy telik nekik hatalmas LED-falakra és pirotechnikára. Nyilván bele lehetne menni konyhaasztali pszichologizálásba, hogy a zaklatott korszellem miatt biztosan sokan ennyire agresszív zenékbe csatornázzák át az indulataikat, de igazából teljesen mindegy, mi is a megfejtés. 

Sokkal fontosabb, hogy míg mások mellett Gene Simmons a Kissből folyamatosan temeti a rockzenét, úgy tűnik hála istennek, hogy egyáltalán nincs igaza. Ha Budapesten egy ennyire kompromisszummentes zenekar komoly tömegeket képes megmozgatni egy csütörtök este, felesleges aggódni a műfaj jövője miatt. 

Nyitókép: Lorna Shore. Fotó: Máté Éva