A permanens kampány részévé vált a hóesés is, mint minden más. Az új jelenség: a hólapáttal pózoló politikai ágens

Hórajongó vagyok. Úgy hiszem, hogy abban a modorban érdemes beszélni a hóhullás varázsáról, ahogyan Ottlik teszi az Iskola a határon-ban. „Délelőtt indult meg a havazás, egészen váratlanul, szélcsendben. Sűrű, nagy pelyhek kezdtek szálldosni az ablak előtt, kerengtek, imbolyogtak, ráérősen himbálództak lefelé, néha még fölfelé is. Aztán komolyan rákezdett, hullt a hó szakadatlan […] mintha egy óceánjárón utaznánk valahová, nem tudtam levenni a szemem az egyhangú és csodálatos látványról.

Az elmúlt hét ajándéka volt, hogy ebben a részegültségben vonatozhattam át a fél országot. Minden talpalatnyi területet fehér hólepel borított, én pedig megpróbáltam mélyen magamba szívni a látványt. Nehezen is találom a szavakat, mintha a hasonlatokkal éppen az a nem könnyen verbalizálható élmény veszne el, amiben a havas táj látványába való belefeledkezés részesít. Minden egynemű, sehol, ami piszkos; olyan a világ, mint egy új kezdet, tabula rasa. Kivált így, az új év elején.

Ám a „hóhelyzet” azt is „szépen megmutatta, hogy ki mennyire szakadt már el a természettől. Lelkileg és testileg is… Nem túl rózsás a helyzet” – olvasom az egyik közösségimédia-oldalon. A társadalmi tűrőképesség olyannyira lecsökkent, hogy 15-20 centiméter hóréteg éppoly dühöt váltott ki, mintha politikai gladiátorjátékon volnánk.

Igyekeztem ettől távol tartani magam, és örültem annak, ha valahol inkább a hó természetre, vetésre és emberi lélekre gyakorolt jótékony hatását emelték ki, mindenféle hadakozást mellőzve.

Január 4-én, az első pelyhek után kimentem a közeli legelőnkre. Csodálatos, érintetlen fehér óceán fogadott, a hószemek selymesen és puhán ropogtak a talpam alatt. Területe nem túl nagy, a szélén magas fák álldogálnak, tölgy, akác, néhol nyír, egy hárs, néhány vadgyümölcsfa, csipkebogyóbokor. Halastavak fogják közre, amik most szépen befagytak. Csak egy-két eltévedt nyomot fedeztem fel a hóban, egyébként érintetlen volt a tavakat borító jégréteg tetején. Még ősszel vettem észre, hogy a fákon nagy kócsagok és szürke gémek éjszakáznak, a tavak nádasaiból oda repülnek ki. A villanypásztor oszlopára helyeztem a fényképezőmet, maximumra tekertem az objektívet, és kameráztam őket. Mintha a saját madaraim lennének. 

Azokon a napokon is, mikor a kócsagokat kameráztam, és akkor is, amikor mindent befedett a hó, azt éreztem, hogy leginkább itt, a természetben árad szét bennem valamiféle nyugalom. Az utóbbi hónapokban akárhányszor rosszkedv lett úrrá rajtam, a Jóisten valamilyen természeti eseményt vezényelt az utamba, többnyire madarak, őzek, nyulak vagy felhők formájában. Nem tudom, honnan ez az érzés. Csak sétálok és bámulok, és egyszerre minden tisztul. Mindegy, hogy legelő, mező vagy hegyvidéki erdő.

Ez hiteles egy olyan embertől, aki arisztokratikus felsőbbséggel egész életét több ezer kötetes könyvtárában töltötte, de ez tulajdonképpen mégis maga is pusztaság. A könyv nem válthatja ki a természetet, és fordítva. Akkor sem, ha sok mindenből már csak a képek és a leírások maradnak, de az nem a dolog, hanem annak csak valamilyen reprezentációja. Mint René Magritte híres képének felirata: „Ez nem egy pipa” – hanem csak egy kép egy pipáról.

Korunk lélekromboló hatásának leginkább az az ellen­szere, ami organikus, ily módon tervezhetetlen, és ami szép, ön­célúan, számító érdek nélkül. A hóesés, ez a „zuhogó némaság” (Nemes Nagy Ágnes) pontosan ilyen: a maga adományszerűségével organikus, tervezhetetlen és szép.

Nyitókép: Shutterstock