„Korábban is próbáltam jó ember lenni, de önerőből sosem ment; Isten kegyelme azonban szinte észrevétlenül kimunkálta bennem” – Káli-Horváth Kálmán a Mandinernek

Káli-Horváth Kálmán egy cigány telepen látta meg a napvilágot családja hetedik, egyben legkisebb gyermekeként. Gyakran elgondolkodott azon, hogy szülei akár úgy is dönthettek volna, hogy ő már ne szülessen meg. Kétévesen aztán állami gondozásba került. „Voltak, akikről az édesanyjuk mondott le tudatosan; volt, akit megcsonkítva dobtak a szemétre; és akadt, akit az állam vett el. Én is egy voltam közülük” – emlékszik vissza. Kezdettől fogva erőteljesen működött benne az élni akarás, és ehhez a művészet vált számára kapaszkodóvá. 

Elmondása szerint sokszor szembesül azzal az álságosan moralizáló kijelentéssel, hogy jobb lenne, ha a hozzá hasonló hátterű gyerekek inkább meg sem születnének. Szerinte ezek az ítéletek alapjaiban rengetik meg az emberi méltóságot. „Bevallom, nem sok jót tudok mondani az édesanyámról; de a legalapvetőbb kötelességét, amiért kiérdemli az anya megszólítást, mégiscsak megtette: világra hozott. Meghagyta Istentől kapott életemet. Az életet az Isten minden egyes embernek személyesen adja a maga lelkéből. Más élete felett senki nem rendelkezhet. A gyermekeket ajándékként kapjuk a szerelem gyümölcseként. Azzal mutatkozik meg a teremtésben örökül kapott »istenarcúságunk«, hogy az ő embert teremtő munkája általunk folyamatosan történik. Így küld tanítókat, tudósokat, prófétákat, és a történelem uraként így küldte a Messiást is közénk. A fogantatás és a születés személyre szóló, elvehetetlen joga hatalmas ajándék a Teremtőtől az emberiségnek. Hogy miként élünk vagy élünk vissza vele, már egyéni felelősség” – fogalmaz Káli-Horváth Kálmán. 

Úgy vélekedik, a fogantatás csodája Isten profán templomát, vagyis az anyaméhet is szakrális menedékké változtatja – a mennyei állampolgárság Isten által védett szentélyévé, ahol a magzatok minden sejtjükkel Istennel állnak kapcsolatban. Hiszen az általa elindított teremtő folyamatban kilenc hónapon keresztül alkotja őket, hogy aztán a születéssel a folytatását szerető szüleikre bízza. 

A kimondott szó teremtőerővel bírt 

Beszélgetésünk során az is kiderül, hogy bár a körülmények mind ellene szóltak, valamiért sosem süllyedt el az önsajnálatban. Az igazi kijózanodás kilencéves korában jött el, amikor egy nyarat a tiszakóródi cigány telepen kellett töltenie. Ez a tapasztalat, ahogy fogalmaz, „a pokol volt számára”: éhség, kilátástalanság, magukra hagyott gyerekek, akik próbáltak túlélni. „Nem szegénység volt az, hanem nyomor. Szó szerint. Erősen él bennem az emléke annak, hogy mindig éhes voltam. Napközben a Tisza menti töltésen apró halak után kutattam, amiket a horgászok eldobtak, hogy megsüthessem őket. Volt, hogy uborkahéjat szedtem a szemétdombról, hogy egyek. Azt hiszem, akkor nőttem fel igazán” – meséli. 

Mint mondja, a nyomortelepen töltött pokoli időszakban egészen különös élményekben is része volt: egy alkalommal, amikor a természetben sétált, tisztán hallotta, hogy valaki a nevén szólítja. Ez háromszor ismétlődött meg. Ezt a tapasztalatot csak később – már a megtérése után –, Sámuel történetét olvasva értette meg a Bibliából: ugyanaz történt vele is, az Úr szólította őt. Mielőtt a rémes nyár után visszakerült volna az intézetbe, az anyja sorba állította őket a testvéreivel, és megkérdezte tőlük, hisznek-e Istenben. A kis Kálmán a többieket követve igennel felelt. „Akkor még nem szívből mondtam ki az igent, hanem csak azért, hogy ne lógjak ki a sorból. De kimondtam. Azóta is úgy érzem, ez a kimondott szó teremtőerővel bírt” – osztja meg élményét. 

Az isteni érintés később az intézet falai között is megtalálta. Egyszer a kezébe akadt egy József Attila-verseskötet, amelyben a következő sorokba botlott: „Én költő vagyok, de nem kell dicsőség, / ne ünnepelje bennem senki hősét, / ily ünneplést én Istenre hagyok […] Versem azé, ki szivem versbe kérte, / s nékem elég a barátság érte.” Ezt olvasva valamit megsejtett: „Azokra a képességekre, amiket már akkoriban felismertem magamban, ajándékként kezdtem tekinteni, amelyek nem arra valók, hogy áruba bocsássam őket, hanem arra, hogy továbbadjam. Viszonzásul pedig szeretetet kapok, ilyen egyszerű az egész.” 

„Festettem nekik egy Krisztus-képet” 

Közeledett az állami gondozás vége, és őt egyre erősebben foglalkoztatta a kérdés: létezik-e Isten? Úgy gondolta, ha van választása, akkor tisztességes, normális életet szeretne élni. Ám ha nincs Isten, ha mindez csak illúzió, akkor az életben maradáshoz akár olyan dolgokat is meg kell tennie, amilyenekről József Attila Tiszta szívvel című versében ír. Ha nincs Isten, akkor csak az életben maradás számít. Bármi áron. 

„Ezért »istenkeresni« indultam. Az összegyűjtött kis zsebpénzemből befizettem magam egy bibliatáborba. Ott kaptam meg az első Szent­írásomat, amit azóta is nagy becsben tartok. Ez egy Károli-fordítás, de a régies nyelvezet cseppet sem idegenített; sőt mivel szerettem a költészetet, inkább megérintett. Mindig igényem volt a szép szóra, a gondosan megfogalmazott mondatokra, és ebben a Bibliában Isten pont úgy szólalt meg, hogy tökéletesen rezonált bennem. Éreztem, hogy ezek a szavak érzelmi többletet hordoznak, nem pusztán információt” – idézi fel emlékeit. 

A táborban azonban nem történt meg, amit remélt, mert találkozott egy lánnyal, és inkább vele töltötte az idejét. Csak a tábor végén döbbent rá, hogy nem kapott választ a legfontosabb kérdésére. Ekkor – tőle szokatlan bátorsággal – odaállt a táborvezető elé. „Elmondtam neki, hogy nincs több pénzem, de szeretnék még egy turnusban maradni. Megdöbbenésemre engedték. Mivel a következő turnus csak két hét múlva indult, addig kiközvetítettek egy gyülekezeti családhoz. Így kerültem Egerbe egy panellakásba, egy cigány férfihoz és a családjához. Meghatározó pár nap volt. Életemben először éltem meg, hogy valaki alsóneműt vásárol nekem. Kissé szégyelltem magam, még most is emlékszem, mennyire összezavart, hogy észrevették, csak egyetlen váltás ruhám volt, amit magamnak mostam. Addig azt hittem, ez a normális. Hálából a befogadásért vécépapírból sodort ecsettel és gombfestékkel festettem nekik egy Krisztus-képet, hogy szeretetből adni tudjak én is valamit abból, ami bennem van” – meséli Káli-Horváth Kálmán. 

Végül eljutott a második táborba, de – mint mondja – először úgy tűnt, még ekkor sem tért meg igazán. Hazaérve azonban több társától kapott olyan visszajelzéseket, hogy megváltozott: sokkal több benne a szeretet, a türelem, és már nem cinikus. 

Isten kegyelme azonban szinte észrevétlenül kimunkálta bennem. Ez ajándék volt, és onnantól fogva nem tudtam közömbösen vagy szeretetlenül viselkedni. Utólag a már tudatos és szívbéli megtérésemet egy zsoltárrészlethez kötöm: »Ha atyám és anyám elhagynának is, az Úr magához vesz engem.« Ez lehetővé tette számomra, hogy Istenre úgy tekintsek, mint szerető Atyámra, aki vigyáz rám. A családja részévé váltam, és ez a tudat mélyen meghatározza a hitemet és a kapcsolatomat vele” – magyarázza. 

Szolgálat és cigánypasztoráció 

Káli-Horváth Kálmán azt is elárulja: idővel azért lett református, mert bár otthon érezte magát bármelyik felekezetnél, ahol lehetősége adódott szolgálni, a református közösség volt az, amely nemcsak a talentumait akarta használni, hanem felkínálta, hogy az egyház építésében is részt vegyen. „Meghívtak a Budapesti Református Cigány Szakkollégium alapításában való részvételre, és még az intézmény vezetésének felelősségét is rám bízták, annak ellenére, hogy nem voltam teljesen felkészülve egy ilyen feladatra. Ez a fajta bizalom lehetővé tette, hogy Krisztus földi testének tagjaként, őt képviselve adjak tovább a tőle ajándékul kapott életemből másoknak. Olyan fiataloknak, akik az isteni gondviseléssel hozzám hasonlóan esélyt kaptak az életben maradáshoz, és akik születésükkel az áldás mellett »Krisztus vérző tenyeréből egy szöget« maguk is hordoznak” – jegyzi meg. 

A cigányok pasztorációja számára nem csupán elmélet volt. Időközben ugyanis sokfelé megfordult cigánymissziós tevékenységekben, de mindenütt azt tapasztalta, hogy bár szép gondolatok és tettek születnek, a teológiai igényesség mindig hiányzott. Úgy érzékelte, hogy a pasztorációs tevékenységet sehol nem dolgozták ki úgy, hogy Krisztusban egyesítse a cigányok és nem cigányok szívét, és a roma kultúrában gyökereztetve mutassa be a Szentírás üzenetét. E hiányt pótlandó írta meg tavaly szerzőtársaival – és a Szentlélek által inspirálva – A cigányok pasztorációjának teológiája című könyvét, amelyben Krisztus cigány hangon testvéri sorsközösség-vállalásra hívja egyházát és a cigány népet. 

„Isten meghívott erre a feladatra, és ma már látom, hogy a könyv létrejötte nemcsak engem, hanem másokat is formált: cigány lelkészeket, emberi jogi szakembereket, jogvédőket, akik mind hozzájárultak a komplexitásához. Bár történhetett volna korábban is, most, ebben a formában és ebben az időben született meg, és az egyházban még a püspöki szinteken is befogadó szívekre talált” – mondja Káli-Horváth Kálmán. Szerinte ez a nyitottság lehetővé teszi, hogy a könyvet az őszinte szeretet és Krisztus iránti elköteleződés jegyében olvassák, még ha a tartalma tükröt tart is eléjük. 

Úgy gondolja, 

A könyv célja, hogy megértsük a roma kultúra egészét keresztény szemszögből is, és lássuk, hogy a cigány közösség – meglehet, Krisztushoz hasonlóan nem várt, de – Isten által áldásra és a testvéri sorsközösség egységének visszaállítására adatott az egyetemes keresztény egyház valamennyi felekezetének. 

„Minket, cigányokat eredetmondáink és Isten kinyilatkoztatása szerint is Isten teremtett. 

amely mennyei állampolgárságunkban gyökerezik. A kultúránk és a hitünk szerves egységben létezik, és a Biblia, különösen Jézus üzenetei képesek ezt a kapcsolatot tisztán bemutatni” – vallja Káli-Horváth Kálmán. 

Szerinte ez az üzenet teológiai mélységet hordoz: bár a világ látszólag a cigányság ellen van, ők vállalják Krisztus sorsát, és közösségként vérszerződést kötnek vele. „Így a cigányság képes Krisztussal testvéri sorsközösséget vállalva értelmezni saját történelmét, fájdalmát és túlélését” – teszi hozzá. 

mert csak így válhat igazi erővé. Úgy véli, ha az egyház csak úgy szolgál, ahogyan önmaga szeretné, és nem veszi figyelembe például a cigány közösséget, akkor a szeretet hiányos marad. Krisztus kegyelme és irgalma teszi ugyanis lehetővé, hogy az igazság ne romboljon, hanem életet adjon: a sebeinket tisztítsa és gyógyítsa, helyreállítva az embert, aki Isten templomává rendeltetett. „Isten teremtőmunkáját, amit bármilyen módon elkezdett bennünk, folytatnunk kell a testvéreink emberi minőségét, méltóságát helyreállító isteni szeretet örömteli gyakorlásával” – összegez Káli-Horváth Kálmán.

Nyitókép: Ficsor Márton