„A kokain nem tesz jót a férfiasságnak. Kivéve, ha az embert Charlie Sheennek hívják” – szex, drogok és sajátos coming out a színészről szóló dokumentumfilmben

„Azt hiszem, három szakasza volt eddig az életemnek, bulizás, bulizás gondokokkal, aztán már csak a gondok” – mondja Charlie Sheen a róla szóló dokumentumfilmben. Ezért is a meglepő, hogy a rendező Andrew Renzi mindezt két részre bontva gondolta közzétenni, kettejük közös munkája jóval nagyobb súlyt kaphatott volna, ha a színész által önkéntelenül is jó érzékkel felállított dramaturgia szerint haladnak. A nagy finálénak is szánt, bár egyáltalán nem meglepő leleplezés felé, de hogy mi is az, erről kicsit később.

A doku előbb a szokásos időrendet betartva a gyerekkori emlékekkel kezdődik. 

Nemcsak azért, mert egy jókora csavarral kezdődött: „halva születtem, a nyakamra tekeredett köldökzsinórral, apám, aki hithű katolikus, már papot akart hívatni, de anyám nagyon hitt bennem”, hanem mert ez a bizonyos hithű katolikus apa nem más, mint Martin Sheen színész. Az eredetileg Carlos Irwin Estevez névre keresztelt fiú – az Irwin nevet a szülészorvos után kapta – harmadik fiúként jött a világra, hároméves korában a család a zajos New Yorkból az akkoriban még a természetközelisége és a viszonylagos beépítetlensége miatt idilli Malibuba költözött.

Az apokalipszis kezdetei

A srácok itt egy igazi „oázisban” érezhették magukat, amit még olyan furcsa közjátékok sem tudtak megzavarni, mint amikor a szüleik egyszer hónapokon át meztelenül mászkáltak fel-alá a házban, vagy amikor az egész család elkísérte Martin Sheent az Apokalipszis most forgatására. Nem véletlenül említi Charlie Sheen sok évtizeddel később is élete legmeghatározóbb filmes élményeként ezt a mozit. És nem csupán a rendező Francis Ford Coppolát és a stábot a Fülöp-szigeteken körbevevő, a mozi sztorijára abszolút rímelő totális káosz és őrület miatt. Hanem mert akkor került közel az apjához is, amely közelség – minden probléma ellenére – a mai napig kitartani látszik. Méghozzá egy különös terápia révén;

Charlie – vagy ahogyan akkor még hívták, Carlos – pedig addig baseballozott vele, „mindennap egyre távolabb dobva a labdát”, amíg fizikailag-lelkileg vissza nem hozta őt az életbe.

Az Estevez fiúk amúgy is folyton az apjukat igyekeztek másolni. Házi videók tucatjaiból láthatunk részleteket, hogyan játszották újra maguk között az ő leghíresebb jeleneteit, amelyekben „általában megvernek vagy lelőnek valakit, és ezt mi nagyon élveztük megismételni”. Ahogyan, szintén nem teljesen függetlenül az apai mintától, korán elkezdtek inni és füvezni is, miközben a környékbeli kölykökkel, köztük az ezeken a régi felvételeken is többször feltűnő Sean Penn-nel bandáztak – őt egy nappaliban cigizve láthatjuk most viszont, meglehetős egykedvűséggel emlékezve vissza ezekre az időkre. 

Állandó körforgásban

A dokumentumfilm felépítése később is ezt az utat követi: a klipszerű bevágásokat megszakítják „a beszélő fejek”. Utóbbiak révén ha nem is teljes, de igen érzékletes képet kaphatunk arról a helyenként egészen lázálomszerű utazásról, ami nem is a testvérei sikereitől vérszemet kapott Charlie Sheen első filmszerepeivel kezdődött, hanem éppen ezektől a kamaszkori pia-drog próbálgatásoktól. 

A legélénkebb mesélő természetesen maga a főszereplő, aki ugyan egészen normálisnak tűnik, ahogyan egy üres étterem asztalánál felelget az egyre nagyobb téttel bíró kérdésekre, az embernek valahogy mégis az az érzése,

De beszélnek a volt feleségei, az önfeláldozó Denise Richards és a saját démonjaival is minduntalan küzdő Brooke Mueller, az egyik lánya és fia, a mellette a kezdetektől kitartó civil és a későbbi drogdíler barát, sőt még az egykor Hollywood Madame-ként emlegetett, többek között Charlie Sheen tanúvallomása miatt börtönre ítélt luxusprosti-futtató Heidi Fleiss is.

A legpontosabb látleletet azonban a Két pasi meg egy kicsi sorozatban a másik főszerepet alakító Jon Cryer adja, akik pszichológusokat meghazudtoló módon fejti fel Sheen ez idáig menetrendszerűen bekövetkezett ámokfutásainak valószínűsíthető okait.

„Megtapasztalhattam, mi az állandó körforgás az életében. Általában valami iszonyú dolgot tesz, mélypontra kerül, aztán összeszedi magát, újra normális lesz, és ezután teljesen kiég, majd végül mindent tönkretesz maga körül. 

– fogalmaz Cryer. Hasonlóan tisztánlátással és józan empátiával idézi fel azt a ki tudja, hányadszor újrakezdődött fékevesztett önpusztításhoz remekül illeszkedő turnét is, amikor a 2010-es évek elején a világ élőben asszisztálhatott a teljes emberi roncs Sheen – a hollywoodi gépezet által természete szerint rögtön kihasznált – pokoljárásához. 

.„..az egyik jégkockát feldugtam a seggembe”

Közben pedig sorjáznak a hírnév és a vagyon növekedésével egyre vadabbá és bizarrabbá váló sztorik. Például a Nicholas Cage-dzsel átmulatott éjszakákról, „az ő társaságában szívtam fel az első csík kokaint”, a call girlökkel töltött időkről és egyéb végeérhetetlen bulikról. Vagy arról a csak első hallásra vicces esetről, ami jól megmutatja a függőség valódi arcát, és azt is, mi mindent képes megtenni az ember azért, hogy pénzhez, így cucchoz, piához, szexhez stb. jusson.

„Muszáj volt minél többet dolgoznom, hiszen kezdtem csődbe jutni, és gyerektartást is kellett fizetnem. Megesett, hogy egy forgatás alatt még a rendezőnek is feltűnt a fáradtságom. Ezért szünetet kértem, meg egy pohár jeget. Bementem a mosdóba, és az egyik jégkockát feldugtam a seggembe. Rögtön felébredtem tőle, és befejeztem a melót – jégkockával a seggemben” – idézi fel például Sheen a sok közül az egyik legjellemzőbb mélypontot.

Érdekes lenne tudni például, hogy a sokszor hivatkozott Martin Sheen és Charlie bátjya, Emilo Estevez miért utasította el a dokumentumfilmben való szereplést. Ennek eredménye az fura, hibrid megoldás is, hogy apa és fiú viszonyát a közös filmjeleneteikből kivágott párbeszédek hivatottak illusztrálni. 

Az ugyancsak okoz egy kis hiányérzetet, hogy, talán az időszűke miatt, a színészi karrierállomásokon is csak úgy átrohanunk az első, Budapesten forgatott visszhangtalan horrortól a világhírnevet meghozó A szakaszon és a Kerge városon át a Két pasiig – ezekből és általában a munka oldaláról is jó lett volna egy kicsivel nagyobb szeletet látni.

Az étlap másik oldala

Kárpótlásul viszont kapunk egy esendő és mindennek ellenére elég kedvelhetőnek látszó embert, aki nem győz hálás lenni a felé nyújtott sok segítő kézért – egy alkalommal például Clint Eastwood, máskor Slash beszélte rá az elvonóra, miközben az apja is mindig mellette állt. 

És aki nem büszkélkedik a múltjával, de különösebben nem is szégyelli azt; leginkább öniróniával tekint magára, a tetteire, 

És bár sok mindenért tényleg ő a felelős – különösen az öt gyereke ellen elkövetett „bűnei” miatt igyekszik szűk egy évtizede tartani a józanságot is –, azt tényleg nem lehet felróni neki, hogy a szórakoztatóipar még most is leginkább jól eladható áruként tekint rá vagy a múltjára.

Ezt mindennél jobban bizonyítja a doku utolsó etapja, amikor éppen erről az új, másféle életről és a Sheen számára ismét fellelt kapcsolódásokról, értékekről, örömökről, nehézségekről, szembenézésekről, esetleg a HIV-vírussal járó felelőségről terelődik el a rendezői-kérdezői fókusz. Helyette Renzi gyorsan visszazökkenti a színészt a tőle évtizedeken át elvárt útra, szinte kierőszakolva a vallomását arról is, hogy a crackfüggősége idején csúcsra járt szexéhsége miként vezetett „az étlap másik oldalának” kipróbálásához. 

Vagyis – erősíti meg először nyilvánosan Sheen – ahhoz, hogy olyat tegyen, ami korábban eszébe sem jutott: 

Az Alias Charlie Sheen így a végére elég féloldalassá válik: kicsit ugyan árnyalja a kizárólag a balhékra, botrányokra koncentráló Sheen-képet, de nem tud és valószínűleg nem is nagyon akar túllépni ezen. Így, messzire vezetve, egy másik rétegként azzal is szembesít minket, hogy nemcsak világsztárként, de átlagemberként is mennyire nehéz lehet megszabadulni a múltban elkövetett hibáink miatt ránk tapadt bélyegektől és előítéletektől.

Alias Charlie Sheen (aka Charlie Sheen) – kétrészes amerikai dokumentumsorozat, megtekinthető a Netflixen.

Nyitókép és fotók: Netflix