Szívtatok ma rendesen? – úgy népszerűsíti a füvezést a magyar rapper, hogy neki is meggyűlt a baja a drogokkal

Az elmúlt évek legerőteljesebb magyar dokumentumfilmje hatalmas véletlenek következtében született. Mikulán Dávid és Révész Bálint megismert egy állandóan a Boráros tér környékén lógó utcagyereket, majd bizonyos időszakonként újra és újra felkeresték és rögzítették a felnövését.

Fogalmuk sem lehetett róla, hogy a fiú váratlanul egy hatalmas médiavisszhangot kiváltó bűncselekmény kulcsfigurája lesz. Ha ez nem történik meg, akkor a KIX valószínűleg csupán néhány szociológushallgató számára lett volna izgalmas, így viszont számos nemzetközi díjat elnyertek – az ügy súlyosságát és tragikumát nézve az alkotók feltehetőleg inkább lemondtak volna erről a sikerről. 

Hasonló koncepció fogalmazódott meg Tóth Olivér Márk fejében is, amikor még a covidjárvány alatt elkezdte dokumentálni egy tizenéves, rappeléssel próbálkozó szegedi fiú, Pogány Induló mindennapjait. Majd mire kettőt pislogott, a srác már akkora tömeget vonzott a Toldi Klubba, hogy kétszáz ember be sem tudott jutni a fellépésére, 

Egy generáció hangja, de a reflektorfényben csak a történet fele látszik, olvasható az HBO dokumentumfilm-sorozatának rövid szinopszisában. A cirka két és fél órás játékidő után sem éreztem viszont, hogy jobban megismertem volna Pogány Indulót. Nem azért, mert már korábban is betéve tudtam volna róla mindent. Néhány Beton.Hofi-dalt leszámítva a magyar nyelvű rappel megszakadt a kapcsolatom általános iskolában Ganxsta Zolee és a Kartellel, és felszínesen belehallgatva, ennek a fiatal srácnak egyáltalán nem ragadtak meg a szövegei. Viszont mindez nem releváns, nem én vagyok a célközönsége és nem is esztétikai problémáim voltak a sorozattal. 

Hanem az – Pogány Induló is megvallja egy ponton –, hogy ha nem lenne ez a nagy hírverés körülötte, 

És nem akarom bántani, mert alapvetően jóindulatú figurának tűnik, de tényleg nem a legizgalmasabb karakter. Bár a dalokban olyan szerepet vesz fel, mintha egy nyomorból feltörő sztár lenne, hamar kiderül, szerető, tisztességes anyagi körülmények között élő családból jön, a berobbanása előtt nem kellett az utcán drogot árulnia, mint 50 Centnek, mondhatni indokolatlan a nagy lázadása. De megértem, én sem a gettóban nevelkedtem, aztán mégis tele voltam dühvel, csak nálam mindez a punkzenébe csatornázódott át.

És nyilván valamire nagyon rá is érzett a számaiban, ha ilyen hisztérikus rajongás övezi. Hogy pontosan mire, azt nem tudom, bár a hangja tagadhatatlanul karakteres, nekem annyira nem tűnik ki a rapszíntérből, de boomer vagyok, nem tisztem megítélni.  Egyébként bár azt is leszögezi a filmben, hogy jó ötlet volt otthagynia a középsulit, máskülönben nem tudta felépítenie a karrierjét, a megnyilvánulásaiból azért süt, hogy noha a szövegelésből él, civilként nem a szavak és a magvas gondolatok embere. Amikor például a drogtörvény kapcsán politikai viták alakultak ki a személye kapcsán, amiért a színpadon rendszeresen megkéri a közönséget, nyugtassák meg, 

láthatjuk, ahogy követi a híradásokat, hiszen a parlamentben is szóba kerül a neve, és csak annyit reagál, hogy „mekkorában vagyunk már, tesó? Hatalmasban!”

Majd arról beszél, hogy ő nem a kormány ellen akar fellépni, hanem olyan társadalmi problémákról szeretne beszélni, amelyek politikai berendezkedéstől függetlenül jelen vannak, de ez az a kabát, ami tényleg hatalmas rá. Egy másik bejátszóban, egy nyilvános rendezvényen pedig a marihuána legalizálása mellett érvel, miközben kiderül, hogy néhány szerrel és az alkohollal azért meggyűlt a baja- Ám amikor felmerül benne a kérdés, hogy talán rehabra kéne mennie, ami minimum hat hónap fellépés nélkül, hamar lesöpri az asztalról ezt a dilemmát.

A sorozat több pontján felmerül az is, hogy nem szállt el a sikertől, továbbra is két lábon áll a földön, majd vaskos kötegekkel a kezében mondogatja, hogy ha már megdolgozott a pénzéért, hadd lássa mindenki – az emberek egyik felét úgyis csak az izgatja, milyen szettben van. 

 – teszi hozzá nem éppen cizelláltan. 

Ezekkel a megnyilvánulásokkal pedig épp azt a képet sugározza magáról, amit magam is elképzeltem róla a nagyon minimális előzetes ismereteim alapján. Pálcát törni nem fogok felette, mert még csak a nyáron töltötte be a huszadik életévét, nem elvárható, hogy egy filozófus szókincsével nyilvánuljon meg. Ennyire fiatalon ekkora brutális sikert feldolgozni pedig nagyon nem lehet egyszerű.  Ilyen közhelyes megállapításoknál többre magam sem vagyok képes egy többnyire közhelyeket puffogtató dokumentumfilm kapcsán, mondhatni, próbálom a kritikát egy szintre hozni annak tárgyával.

A rajongók azonban valószínűleg imádni fogják, mert bár sok új információt aligha tudnak meg, technikailag profi és egyébként rendkívül hangulatos alkotásról van szó; átjön a képsorokból az élő fellépéseinek ereje. Olyannyira, hogy ha önálló koncertjére továbbra sem mennék el, ha egy fesztiválon belebotlanék, nem fognám rögtön menekülőre.

Nyitókép: HBO/Fabian Soma