A hangzatos, újra népszerűvé váló hipotézis nyomába eredtünk Magyar Zoltán folklórkutatóval. A szakember elárulta, mennyi köze lehet László királyunknak a világ talán leghíresebb lovagjához.
Hónapra pontosan 930 éve, 1095. júliusában (egészen pontosan július 29-én) hunyt el legendás uralkodónk, Szent László, akinek a tiszteletére ezúttal egy rendhagyó cikkel jelentkezünk. Interjúalanyunk Dr. Magyar Zoltán folklórkutató, az MTA BTK Néprajztudományi Intézet tudományos főmunkatársa.
*
A közelmúltban egy kanadai történész munkássága nyomán újra szárnyra kapott a teória, hogy a középkori Artúr-mondakör egyik legismertebb hősének, Lancelot lovagnak az alakját Szent László királyunk ihlette. Hova nyúlnak ennek a hipotézisnek a gyökerei?
A nevezett hipotézis táptalaja két folklórtörténeti szempontból is meghatározó jelentőségű mondakör. Egyrészt
a nemzetközileg elterjedt, brit-kelta eredetű Artúr-mondakör,
amely Chrétien de Troyes, Sir Thomas Malory szépirodalmi feldolgozásai, majd az erről szóló, mára seregnyinek mondható filmes adaptáció nyomán a talán legismertebb európai epikus hagyománykör, másrészt a magyar nyelvterületen kívül nem ismert, ám a magyar kulturális örökségnek sarkalatos részét képező Szent László-mondakör, amely Mátyás király narratív hagyományköre mellett a leggazdagabb, tipológiailag is a legsokszínűbb a honi folklórban.
Mit állítanak a teória képviselői?
E két epikus tradíció összekapcsolása az a meglepő elmélet, mely szerint
a mi Szent Lászlónk voltaképpen a Kerekasztal egyik nevezetes lovagjával, Lancelottal azonos,
és amely szerint a nevét Lancelot a magyar lovagkirályról kapta, és hogy alakját regénybeli karakterének kidolgozásakor de Troyes – a műve írása idején már legendás hírű – hajdani magyar királyról mintázta.
Ezt is ajánljuk a témában
Csak idő kérdése, hogy a csontminták alapján sorra táruljon fel egykori uralkodóink személyazonossága, aminek számos következménye lehet majd. Varga Gergely István genetikussal beszéltünk a szenzációs eredményről!
Milyen érveket tudunk felsorakoztatni a hipotézis mellett, ha tudományos alapon közelítünk?
A kanadai származású
Stephen Pow elmélete távolról nézve rendkívül vonzó, hiszen hipotézisének számos építőkockája fő vonalakban kiegészíti egymást.
Valóban gondolatébresztő a két név hasonlósága, a két epikus – a fiktív és a történelmi – hős hasonló lovagi karaktere, az ellenség által elrabolt nő kiszabadításának epikus szüzséje, de még akár a mindkét hagyománykörben feltűnő szekér-motívum is.
Feltűnő egybeesés, hogy de Troyes lovagregényei azokban az évtizedekben íródtak, amikor magyar földön az a III. Béla uralkodott, aki 1192-ben szentté avatatta I. László királyt, és aki 1186-ban francia földről hozott magának feleséget Capet Margit személyében, továbbá akinek a korában
szinte ellepték a párizsi egyetemet a magyarországi vendéghallgatók,
akik aztán a kortárs francia kulturális mintákat idehaza is elterjesztették – gondoljunk csak a Béla király kancelláriáján dolgozó Anonymusra, azaz P. mesterre, vagy a magyarországi műveltségben ekkortájt feltűnő Trója- és Nagy Sándor-regényekre, vagy éppen a hősepikai toposzokból is merítő 12. századi Szent László-gesztára, a sajnálatos módon elveszett, és csak kivonatolt formában a Képes Krónikából ismert Gesta Ladislai Regisre.
Ezek mind olyan ráutaló jelek, melyek azt az eshetőséget is megengedik, hogy lehet alapja Pow feltételezésének.
Azonban?
Azonban, ha a hipotézis egyes építőkockáit közelebbről vesszük szemügyre, és egyenként megvizsgáljuk azok történeti és kultúrtörténeti kontextusát is, valamint alávetjük szövegfilológiai módszereknek, lényegében minden ilyen rokonításról, pláne azonosításról kiderül, hogy az
tudományos értelemben nem állja meg a helyét, és nem több, mint tetszetős spekuláció, szellemtörténeti fantasy.
Komoly kutatók, például Perényi Károly is „tarthatatlan tételnek” nevezik Lancelot lovag és László király azonosítását. Ön mit gondol, ha kicsit mélyebbre ásunk?
Lényegében egyetértek Perényi Károly és a de Troyes életművét fordító Vaskó Péter véleményével, miszerint Stephen Pow az általa felsorakoztatott adatokat többnyire az eredeti kontextusukból kiragadva használja, és azokat nem kezeli az elvárt, körültekintő tudományos kritikával. Az előbbire mentségéül szolgáljon, hogy
bár a CEU doktorandusza volt, és ott szerzett PhD fokozatot 2020-ban, néhány éves ittléte aligha volt elég arra, hogy a tatárjárás kutatójaként alaposabban is elmélyedjen a magyar folklórban
és a középkori hagiográfia világában – ugyanis vonatkozó ismeretei rendkívül felszínesnek tűnnek.
Némiképp meg is lep, hogy a Pow téziseit megfogalmazó dolgozat a szakmai igényességére oly kényes CEU középkortörténeti évkönyvében érdemleges lektori kontroll nélkül „átment” – pedig Pow témavezetője vagy a kötet szerkesztői, a szerkesztőbizottság tagjai, ha kritikus szemmel olvassák el a dolgozatot, még
a cikk megjelenése előtt szóvá kellett volna tegyenek néhány első ránézésre is nyilvánvaló ellentmondást
és téves megfogalmazást.
Mint például?
Ilyen probléma mindjárt a kronológia, ugyanis a mű (Lancelot, a kordé lovagja) francia trubadúrköltészettel foglalkozó irodalomtörténészek szerint
már évekkel azelőtt elkészült, hogy a III. Béla és Capet Margit közötti frigy megköttetett volna.
Az sem állja meg a helyét, hogy e lovagregényben tűnik fel – a semmiből – először Lancelot neve és alakja, hiszen az már szerepel de Troyes két korábbi művében is, még ha csak periferikus szerepkörben is.
Az elmélet szempontjából kulcsfontosságú lehetne a két hős névazonossága, ám végső soron ez sem állja meg a helyét,
hiszen ellentétben azzal, miként azt Pow sugallja, a Lancelot nem a magyar László megfelelője, e névváltozat igazából csak két és fél évszázaddal később, V. László király párizsi követének, Várdai Istvánnak a francia király előtt elmondott beszéde, valamint Villon egy – V. Lászlóra vonatkoztatott – verssora nyomán terjedt el. A francia szerzetesek által 1091-ben alapított somogyvári Szent Egyes-apátság alapítólevelében például Latisclavus formában szerepel I. László király neve.
Milyen egyéb érvek szólnak a hangzatos hipotézis ellen?
Indirekt módon az is a Lancelot-Szent László azonosítás ellen hat, hogy ha PR-fogás, az udvari propaganda eszköze kívánt volna lenni mindez – gondoljunk csak az Anjouk által legitimációs célból az Árpádok kapcsán oly szívesen hangoztatott „szent királyok nemzetsége” toposzra –, a lovagi eszmények e pompás találkozásának a későbbi századokban, kivált
a magyarországi Szent László-kultusz középkori virágkora idején szükségszerűen nyoma kellett volna maradjon
– ám ilyenről még véletlenül sincsen tudomásunk.
Gondolom a saját kutatásai alapján is szemet szúrt Önnek egy s más.
Ez így van. Szövegfolkloristaként és Szent László király narratív hagyománykörének kutatójaként a Pow-féle hipotézis további két sarkalatos részét is rendkívül ingatagnak vélem.
Egyrészt ama epikus szüzsé rokonítását, mely szerint mindkét hős kiszabadít egy elrabolt nőt az ellenség fogságából: Szent László egy elrabolt magyar lányt – egyes változatokban a saját húgát, a váradi püspök lányát, Szent Ágnest, Szűz Máriát –, Lancelot pedig Artúr király feleségét, Ginevrát. Azon túl, hogy
egy lány, illetve egy uralkodó feleségének kiszabadítása, majd elcsábítása érezhetően nem ugyanaz a kategória,
nem elhanyagolható körülmény, hogy amiről Pow beszél, az nem egy speciális, csakis a lovagregényekben fellelhető epizód, hanem az epikus hagyományok széleskörűen elterjedt eleme.
Már az európai kultúra legkorábbi epikus műve, az Iliász is Szép Heléna elszöktetésével kezdődik,
a Szent László-legenda falképciklusát megihlető történet legkorábbi rétege pedig részben – vagy teljes egészében, erről máig vita folyik a kutatók között – honfoglalás előtti hősénekek – feleségszerző- és feleségvisszaszerző típusú szájhagyományozott epikus alkotások – „irodalmiasított” és krisztianizált továbbélése.
Melyik a másik sarkalatos, mégis ingatag lábakon álló rész?
A szekér-motívum egybevetése, mely kapcsán olybá tűnik, mintha Pow az almát hasonlítaná a körtéhez.
De Troyes lovagregényében – és annak címében –
a kordé ugyanis minden, csak éppen nem dicsőséges motívum: az Lancelot esetében a bűnözők, megszégyenítendő emberek szállítására szolgál,
egy törpe által hajtott szégyenkordé, amely a lovag önkéntes áldozatvállalásának eszköze, jelezve, hogy a szerelméért saját lovagi büszkeségét is képes legyőzni.
Ezzel szemben Szent László halotti szekere, mely már egyházi legendájában is megjelenik, a transzcendentális megdicsőülés eszköze:
isteni csoda folytán magától gördül a sírhely felé, sőt, egyes változatokban angyalok röpítik Nagyváradra. Mint azt a nemzetközi folklór többkötetes motívumindexe látványosan mutatja, ugyanahhoz a motívumhoz még egyazon kultúrkörön belül is – az epikus szituációtól függően – merőben más kontextus, szövegkörnyezet tapadhat.
Áltudományos vitáról beszélünk?
Áltudományosnak éppen nem mondanám, hiszen Pow tanulmánya formai szempontból megfelel a tudományos követelményeknek, az érvelése is konzekvens, még ha félreértelmezésekkel és némi logikai bakugrásokkal terhelt is.
Pow hirtelen jött lelkesedéstől vezérelve elkövette azt a – bizonyára nem csak rá jellemző – kutatói hibát, hogy a gombhoz varrta a kabátot,
és nem fordítva. Ellenpéldaként utalhatok C. Scott Littleton és Linda Malcor From Scythia to Camelot című tabudöntögető monográfiájára, amely húsz éve már magyarul is olvasható, és amelyben a szerzők arról értekeznek, hogy az Artúr-mondakör nem őshonos brit-kelta hagyomány, hanem végső soron a nyugati szkítáktól, a Kaukázus előterében élt keleti népektől ered.
Annak dacára, hogy az angolszász mitológiakutatók ezt az elméletet a könyv megjelenése óta sem lenyelni, sem kiköpni nem tudják, érdemben vitatni sem tudják, hiszen azt a szerzők körültekintő folklorisztikai előtanulmányok és komparativista vizsgálatok után fogalmazták meg. Ezzel szemben
Pow elmélete jelenlegi állapotában inkább csak ötletelésnek tűnik.
Az persze egy folklorista számára is vonzó gondolat, hogy a világirodalom egyik legismertebb lovagjának alakját, nevét, karakterét a magyar Szent László király ihlette, erre azonban az eddigi ismereteink és Pow érveit tekintve csekély az esély.
Lehet ennek az ügynek valaha pontot tenni a végére?
A kérdést annyiban nyitva hagynám, hogy némi szerencse és célirányos, szisztematikus kutatások eredményeként
előkerülhetnek még olyan adatok, melyek árnyalhatják a képet.
Gondolok itt a párizsi magyar peregrinusok kultúraközvetítő szerepére éppúgy, mint arra, hogy de Troyes kapcsolatban volt-e valamelyikükkel, hogy ő maga járt-e Magyarországon, illetve hogy milyen mélységében ismerte – ha ismerte – a magyar epikus tradíciókat, Szent László történeti és legendabeli alakját is beleértve. Ezek a kérdések mind megválaszolatlanok, pedig a tárgyalt témakör kapcsán akár meghatározóak is lehetnek.
Nyitókép: Lancelot harcol két sárkánnyal egy 15. századi francia kézirat illuminációján, forrás: Wikipédia, részlet
A tanár úr, M. Kiss professzor, Sanyi bácsi – a magyar történetírás egyik nagy öregje távozott. Sőt, a 20. századi magyarországi diktatúrák kutatásának nagy öregje. Máthé Áron írása.
A moldáv államiság törékeny, a román egyesülés kérdése újra és újra felmerül, miközben az orosz befolyás sem múlt el nyomtalanul – nyilatkozott lapunknak a szakértő.
A Húrokon írt történelem című műsorban mások mellett Schuster Lóránt, Korda György, Csepregi Éva, Kovács Kati, Vikidál Gyula, Tátrai Tibor, Nagy Feró, Charlie és Demjén Ferenc mesél nemcsak a saját pályafutásáról, de arról is, hogyan lehetett a szocializmus keretei között zenészként és emberként létezni.
Ő volt az az ember, akire mindig, minden helyzetben számíthattam.
A szerzők szerint Magyarország kevés vérrel szerezné vissza a területet.
Júliusban már egyszer elsötétült az atomerőmű.
Azóta már a merénylőket is likvidálták az ukrán hatóságok.
