Nem lett belőle Superwoke, de nem is rengeti meg a világot – az új Superman-film inkább látványpékség, mint ideológiai térítés

Az új Supermant rendező James Gunn (A galaxis őrzői-trilógia, The Suicide Squad – Az öngyilkos osztag) a The Times of Londonnak találta azt mondani, hogy Superman története az ő számára kicsiben Amerika története is, hiszen Superman maga is egy olyan bevándorló, aki az otthonától nagyon távol kezdett új életet. Gunn, aki egyben a filmet gyártó DC Studios társvezetője is, hozzátette, az ő felfogásában ennek a sztorinak legfőbb mondanivalója mégis az, hogy az alapvető emberi kedvesség, jó szándék akkor is érték, ha az idők során kezdtünk elfelejtkezni róla.

A stúdióigazgató-direktor szavai nem maradtak válasz nélkül, a Fox News rögtön Superwoke-ra keresztelte át Supermant, a televíziós csatorna egyik bemondója pedig arról beszélt, mennyire elege van belőle, 

Mire a mozi egyik szereplője, Nathan Fillion úgy replikázott: „Mintha valakinek hiányozna egy ölelés. Ez csak egy film, srácok!”

Abban az értelemben pedig igaza is volt, hogy Gunn tulajdonképpen semmiféle olyat nem állított Superman karakterével kapcsolatban, ami ez idáig ne hangzott volna el legalább milliószor. 

Abban az értelemben viszont nem volt igaza, hogy a Superman messze nem csak egy film. Nem csupán az említett szimbolikus volta miatt, hanem mert az alapsztoriját nagy valószínűséggel azok is ismerik, akik egyébként nem barátai a műfajnak, értve ezalatt a képregényeket és a belőlük készült különböző adaptációkat egyaránt. Arról nem is beszélve, hogy a 2022 óta a Warner Bros. égisze alatt (újjá)épülő DC-univerzum legújabb nyitányaként talán még a szokásosnál is nagyobb figyelem övezte, hogyan menti meg újra a világot, benne természetesen elsősorban Amerikát Krypton népének egyetlen, csecsemőként a Földre küldött túlélője.

Mert hogy megmenti, afelől ne legyen kétségünk. A Gunn-féle felfogás fókuszában nem is az ebben való kételkedés áll, sokkal inkább annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy ma, amikor a tömeg és/vagy közösségi média pillanatok alatt képes hősöket kreálni, majd ugyanazokat a hősöket a mélybe taszítani, 

Mindezt ráadásul egy csihi-puhi, látványos akciójelenetekkel teli, pörgős blockbusterbe betömve, amiből az új szereplők és szálak mellett nyilván nem lehetett kihagyni a kötelező elemeket, lásd többek között Lois Lane-t vagy az ősellenség Lex Luthort sem. 

Gunnék nem is követnek el ilyen szentségtörést, amellett hogy – evidensnek véve ezek széles körben való ismeretét – nem bajlódnak túl sokat a címszereplő eredettörténetének, az egyéb előzményeknek vagy az egyes karaktereknek a felvázolásával sem. Néhány mondatos eligazítás után rögtön benne vagyunk a közepében, Supermanünk (David Corenswet) élete első elvesztett csatája után a hóban fekszik véres szájjal, és talán még ma is ott feküdne, ha Krypto nevű, a cukiságával együtt is kissé félelmetes szuperkutyája be nem húzná őt a titkos bázisra, ahol a robotok és némi sárga fény segítségével újra talpra áll.

Hatásos nyitány „a Superman is elsősorban ember, méghozzá sebezhető ember” alaphangulatának szemléletes megteremtésével. Ahogyan a szuperképességekkel bíró, abszolút természetességgel jelen lévő metahumánok mindegyike is inkább érződik emberinek egy-egy nagyon karakteres tulajdonságuk kidomborításának köszönhetően; az Igazság Bandáját vezető Zöld Lámpásnál lazábban például biztosan senki sem sétál át egy káosz közepén. Hasonlóan laza és szinte elmosódott a Superman és Clark közötti határ, annál is inkább, mivel Clark a filmidő jelentős részét Loisszal (Rachel Brosnahan) tölti, aki pontosan tisztában van vele, kivel randizik hónapok óta.

Ha azt mondjuk, Gunn a világépítést skiccekben, könnyedén, sőt néhol elég viccesen hozza, 

A kevesebb néha több elv alapján lehet, hogy elég lett volna a szokásos Superman–Luthor hatalmi harcra összpontosítani ahelyett, hogy az egészet megfejelik egy, a főszereplő jellemét még nemesebbre acélozó erkölcsi dilemmával: van-e joga bárkinek kívülről beleavatkozni két ország, nemzet vagy nép konfliktusába, még ha azt abszolút jó szándékból teszi is, a nagyobb öldöklés elkerülése végett. A dikatórikus berendekezésű Boravia és az általa megszállni kívánt, elmaradott Jarhanpur szembenállásába persze a legkényelmesebb rögtön az orosz–ukrán háborút és az abban való egyértelmű állásfoglalást belelátni, de az igazság az, hogy a felvillantott séma akár Irak vagy Afganisztán USA-megszállására is emlékeztethet.

De szerencsére itt van nekünk Superman, akinek a jámbor vajszívűségére, természetes jóindulatúságára egész jól ráérzett az őt alakító David Corenswet, és aki – sokadik szálként – a saját identitásproblémájával is képes megküzdeni a mozi végére. És mivel a Nicholas Hoult által ha nem is emblematikusan, de ügyesen alakított, egocentrikus Lex Luthor is megússza élve, garantált a folytatás. 

ahogyan arra az utolsó képkockák elég konkrétan felhívják a figyelmet. Amire ha hasonló köntöst aggatnak – azaz akár a nosztalgiafaktor, akár a humor képes lesz elfeledtetni a grandiózus látványpékség okozta felületességet –, akkor tényleg van ok reménykedni a DC-univerzum feltámadásában.

Superman – amerikai fantasztikus kalandfilm, 129 perc, 2025. Július 10-től az InterCom forgalmazásában országszerte a mozikban. 

Nyitókép és fotók: InterCom