Pedig az alapok még akár működhetnének is. A hetedik évad ugyanis tartalmaz mindent, amire igény lehet, űrharcoktól a csavaros bosszúig, de ez már nem teljesen az a Black Mirror, ami volt.
Nagyon szeretsz valakit. Összekötöd vele az életed és mindent együtt terveztek. Aztán egyszer csak bejön a nagy bumm, amely megváltoztat mindent. Megoldás pedig csak egyvalami lehet. Vagy éppen a munkahelyeden a lelked is kiteszed, egy régi ismerős azonban teljesen felforgatja az életed, méghozzá egyetlen eszközzel. De mondok jobbat: a régi filmek újraforgatását sikerült megreformálni egy egészen új megoldással. Sőt, a színész valóban a filmben érezheti magát. És hogy a Black Mirror, avagy a Fekete tükör hetedik évada mindezt hogyan és mivel prezentálja? Természetesen a technológia számos úttörő vívmányával.
De mi az a Black Mirror? A sorozat 2012-ben indult, akkor még csak három epizóddal, abból a célból, hogy a Twilight Zone, avagy a Homályzóna angol kihívót és vetélytársat kapjon, ami az évek alatt meg is valósult.
A 2013-as második évad már négy epizódot tartalmazott, míg a konszenzus szerint talán legjobbnak tartott, 2016-os harmadik évad hatot, de ez a mennyiség idővel aztán ismét lecsökkent, ahogy az általános vélemény szerint a minőség is. Pedig lényegében semmi nem kötötte az alkotók kezét, hiszen a Black Mirror célja az, hogy lényegében bármit elbírjon egy misztikus, tudományos-fantasztikus vonalon, a történetek pedig egymástól függetlenül, mindenféle összekötő kapocs nélkül is működőképesek. A 2023-as hatodik szezont követően aztán április közepére megérkezett a hetedik is, ám úgy tűnik, hogy a Netflix sorozata már nem tündököl régi fényében.
Ezt is ajánljuk a témában
A Black Mirror továbbra is a nem túl távoli jövő sötét képét festi az ember elé, ahol a technológia uralja az életünket, és csak kapkodjuk a fejünket az újabb és újabb disztópikus fejlemények láttán.
A tech-guruk mindenesetre megkapják a maguk adagját, így a Love, Death & Robots antológiával együtt elmondható, hogy igen jó dolguk van. A hetedik Black Mirror ugyanis szintén egy sci-fi antológia, csak éppen élő szereplőkkel és angol stílusban. A hat epizód pedig, bár szervesen nem kapcsolódnak egymáshoz, kis kapcsolódási pontokat találhatunk közöttük, legfőképpen nevek és cégnevek vagy éppen helységek képében.
Sőt, a 2017-es negyedik évad egyik legnépszerűbb epizódja, a USS Callister direkt folytatásával zár a szezon, ami már csak azért is élmény lehet a rajongóknak, mert a sorozat történetében ez az első eset, hogy visszatérhetünk egy sztorihoz.
De a nézőt számos téma várja még a Netflix szériájának legújabb évadjában – az ötletek pedig bár átlagban jók, azért összességében nem lehetünk elégedettek. Nemcsak azért, mert néhány esetben mintha nem is egy világhírű, 2025-ös sorozatot néznénk, hanem valami közepesen ismert vagy kisebb költségvetésű próbálkozást a 2000-es évek elejéről, de azért is, mert az alkotók bizony nem fogadták meg az örökérvényű jótanácsot, és hajlamosak fullba nyomni a kretént.
Így bármennyire is izgalmas a második epizód, melyben az íz-guru Maria (Siena Kelly) a volt iskolatársával küzd meg a munkahelyén, az már önmagában kínos, ahogy igazi ötlet hiányában sikerül a szuperhős-történetek végső mentsvárával „megválaszolni” a kérdéseket.
Nem kevésbé érdekes az a transzhumanista vonulat, amely végig kíséri a teljes évadot. Meghalna a szerelmed? Nem baj, egy agyi implantátumba kell tölteni a személyiségét, ami a hálózat segítségével folyamatosan életben tartja, csak vigyázz, nehogy lefedettségen kívülre kerülj – de a valóságtól az sem kevésbé elrugaszkodott elképzelés, hogy személyiségünk egy film digitális újraforgatásába kerüljön, vagy éppen digitális klónként egy népszerű online videójátékba. És akkor a másik játékban lévő kis tamagoccsi-figurákról még nem is beszéltünk, melyek önálló tudatként civilizációt építenek, birodalmuk növekedését pedig még az emberi agresszió sem állíthatja meg.
Ha ugye nincs lélek, a test pedig csak egy biológiai robot, akkor sok minden megvalósítható, így a Black Mirror számos olyan tudományos áttörése is, melyek remélhetőleg nem jutnak a korábbi évadok, azóta valósággá vált elképzeléseinek sorsára. Sci-fiként persze mindez elfogadható, még akkor is, ha ez vagy az kicsit megmosolyogtató. Az már más kérdés, hogy bár az írók részéről talán érezni valamiféle szembenállást az ilyen mértékű technológiai újításokkal szemben, ideológiák és elvek, saját morális iránytűnk tudatában nem túl könnyű egyetérteni a különböző megoldásokkal. Az pedig már meg sem lep, amikor a szegény, ártatlan (egyébként bully) fekete leányt a csúnya, elmebeteg fehér nő terrorizálja;
ahogy az sem, mikor a fekete-fehér film fehér és férfi főszereplőjének lecserélése egy fekete nőre teljesen normális, pontosan úgy, ahogy az így – a változtatások okán leszbikussá – megváltozott románc is az.
De nem is ez a legnagyobb baj, bár ez is éppen elég zavaróvá tud válni. Inkább az, hogy ugyan vannak az évadnak erősebb pillanatai, a nagy átlag tényleg olyan, mintha a 2000-es évek független antológiafilmjeit néznénk. Közepesen jó karakterek, közepesen jó színészek által eljátszva, fantáziátlan fényképezés és rendezés mellett. Ez alól történetileg leginkább a mai szolgáltatók hozzáállását bemutató, a jövőre tekintve kellemetlen következményekkel járó lehetőségeket bemutató első epizód kivétel.
Ezt is ajánljuk a témában
A gyerekeinkért bármit megtennénk. De mi van akkor, ha ezek a kamaszok már egészen más életet élnek, más nyelvet beszélnek, mint mi gondoljuk?
És bár az Infinity című videójáték továbbgondolása egész izgalmas, ahogy gamerként a negyedik, másik videójátékos történet is jópofa, mégis az ötödik eulogy. az, ami Paul Giamatti főszereplésével a leginkább minőségi és még valóban emberi sztorit mutatja be. Ebben egy férfit (Giamatti) egy olyan cég keres meg, amely a gyászszertartáson a közelállók emlékeit adja át a jelenlévőknek, így megemlékezve az elhunytról. Phillip pedig egykor nagyon szerette azóta is hiányzó kedvesét, Carolt – és ahogy egyre többet tudunk meg néhány évet felölelő kapcsolatukról, úgy törik össze szó szerint a szívünk.
Hozzáteszem, valóban eléggé fekete tükör a sorozat, ha a jövőnket próbáljuk megtalálni a történeteiben. Ilyen jövőre ugyanis senki nem vágyik. Éppen elég, ha a különböző streaming és kényelmi szolgáltatások esetén él vissza szolgáltató a szerződő felek jóhiszeműségével, az viszont konkrétan pokoli jövőképet vetít elénk, ha ezek a vállalatok már élet-halál, egészség-betegség témakörben is dönthetnek és befolyást szereznek. Ez azonban csak a jéghegy csúcsa a mesterséges intelligencia, a bármilyen klónozás és a többi felmerülő „fejlődés” mellett, melyek persze mind a mi „érdekeinket” szolgálják.
Ilyesformán tehát gondolatébresztő és kiváló vitaalap lehet egy-egy történet, ennek okán pedig a Black Mirror létjogosultsága továbbra sem vitatható. Ami igen, az a minőség és kötelező woke jelenléte. Amennyiben pedig valóban igényes és intelligens sorozatot szeretne a szolgáltató, érdemes lenne ezekkel is foglalkozni. Persze lehet, hogy plusz vagy prémium előfizetés birtokában idővel ezek is javíthatók és megváltoztathatók – pont úgy, mint az első történetben az elkerülhetetlen halál.
A Fekete tükör 7. évada teljes egészében megtekinthető Netflixen.
Nyitókép: Netflix
Baráti játékidő, lendületes rendezés, szép tájak és nulla emlékezetes pillanat: a Csúcsragadozó így is jóval vállalhatóbb, mint a Netflix legtöbb saját gyártású produkciója.
Az talán túlzás, de semmiképpen sem öregbíti Denzel Washington kultikus filmjének hírnevét.
Végtelenül tragikus, de valahol felemelő történetet mesél el a Netflix dokumentumfilmje.
Alapvető emberi jog, hogy aki akarja, annak lehessen gyereke; és bűn, hogy a káros vegyi anyagok elveszik tőlünk ezt a jogot. A Műanyagdetox című mozi bőven kínál gondolkodnivalót e téren.
Legalábbis nagy valószínűséggel nem igazán láthatjuk már a népszerű természettudóst.
A megtekintése után pedig könnyedén woke-ká válhatunk.
Ágh Attila szerint „indokolt és törvényes” a Tisza fellépése.
Reagált a vádakra a Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpontot fenntartó Boldogasszony Iskolanővérek tartományfőnöknője.
