A Black Mirror továbbra is a nem túl távoli jövő sötét képét festi az ember elé, ahol a technológia uralja az életünket, és csak kapkodjuk a fejünket az újabb és újabb disztópikus fejlemények láttán.
Ötödök évadjánál tart a Black Mirror nevű, a technológia fejlődésének sötét oldalát bemutató sorozat, három epizódot adtak most le a januári külön történet, a Bandersnatch után.
Mind a három sztori a technológia olyan elemeit járja körbe, amik kezdetleges formában már most is bőven elérhetők – vagy akár, mint a Smithereens című részben, teljességgel rendelkezésünkre állnak.
Egyes kritikusok szerint a sorozat felpuhult, túl könnyen „engedi el” a karaktereket, és valóban, az eddigi részekhez képest kevéssé morbid a történet. Ennek ellenére a mostani epizódok is kellőképpen megborzongatják az embert, hiszen
és az átlag ember már csak kapkodja a fejét az információ-diktatúra és a digitális valóság fogalmai körül.
Mikortól válik a pornográfia olyan élethűvé, hogy már megcsalásnak számít? Ezt a kérdést feszegeti az évad első része, ami a Striking Vipers címet viseli. A cím többszörösen is áthallásos, hiszen az epizód a homoerotikus hűtlenség kérdéseit járja körül. A részt Owen Harris rendezte, aki korábban már a Be Right Back és a San Junipero rendezője is volt. A brit rendező egy interjújában elmondta, hogy a három részt egyfajta Black Mirror-trilógiának is tekinthetjük, amik „a szerelemről szólnak egy olyan világban, ahol a számítógépek lehetővé teszik, hogy meghaladjuk a fizikai határokat”.
A történet olyan értelemben nem újdonság, hogy a pornófüggőség – vagy a videójáték-függőség – már napjainkban is tönkretehetik a kapcsolatokat. Nem tűnik különösebben messzinek a jövő, amikor már három dimenzióban, első személyben élvezhetik az erre nyitottak a pornófilmeket/játékokat. Külön érdekes, hogy a játékban, amit a filmben a szereplők játszanak, nincsenek szabályok: teljességgel megváltoztathatták a szereplők akár a nemüket is, és arra használhatták a játékot, amire jónak látták. Az epizód arra is utal, hogy minden kapcsolat végső soron kompromisszumokra épül, és
A Smithereens című epizódot James Hawes rendezte, aki korábban a Hated in the Nation című epizódot is rendezte. Ez a rész tudatosan nem használ olyan technológiát, amivel már ne rendelkeznénk – a történet 2018-ban játszódik –, arra emlékeztetve minket, hogy a sorozatban nem minden fikció.
Az epizódban szereplő tech óriáscég CEO-ja szintúgy direkt nem hasonlít egyik hasonló nagy cég vezetőjére sem, noha a több napos technológiamegvonás szokását a Twitter vezetője valóban gyakorolja. Az epizód főszereplője nem képes belátni, hogy emberi gyarlósága és nem a technológia felelős az életében elszenvedett nehézségekért, egyértelműen utalva arra, hogy a technológia csábításának csak mértékkel szabad engednünk. A Smithereens arra is utal, hogy a nagy techcégek már több információval rendelkeznek rólunk, mint a hatóságok.
Ez az egyetlen rész az évadban, amely nem zárja le a történteket, és nem ismerjük meg a szereplők végső sorsát.
A Rachel, Jack and Ashley Too talán a legkevésbé sötét a három rész közül – végső soron egy szinte teljes happy enddel végződő rész, ami nem különösebben megszokott a Black Mirrornál.
Az epizód olyan szempontból biztosan nem mutat újat, hogy ma is vannak bőven olyan felületek – Facebook, Instagram, stb. – ahol mindenki megpróbálja a lehető legboldogabb, legsikeresebb, leginkább elégedett képet mutatni magáról. Az élet nehézségeiről, kihívásairól és buktatóiról szó sincsen. Mindez hatványozottan igaz a popsztárokra, és
A Black Mirrorra könnyebb lenne szórakoztatóan riogató alternatív valóságként tekinteni, ha nem tudnánk, hogy ma már bárkinek leutánozható a hangja, az arca, és hogy Kínában már működik a digitális társadalmi hitelrendszer is. Ki tudja, mikor válik valósággá egyre több ebből a sorozatból, mely valóban "sötét tükröt" mutat nekünk gépekkel összekötött életünkről?
Túl sok bevándorlás, túl sok szabály, túl kevés közös érték – így látja a Nyugat hanyatlásának okait Gernot Blümel, aki szerint a liberális demokráciák elvesztették erkölcsi alapjukat
Folytatódik a csörte.
IIyen jellegű ügyben még nem szabtak ki halálbüntetést.
„Az, hogy nem lőnek tarkón, az a posztmodern diktatúra itt Európában, de attól ez még diktatúra” – jelentette ki a KlikkTV műsorában az egykori televíziós.
Úgy tűnik, hogy mindent a politika határoz meg, így egy elnökváltás után könnyen jó viszony jöhet létre a két ország között.
Szijjártó Péter tanzániai kollégájával véglegesítette azt a megállapodást, melynek révén magyar vállalatok látnak majd el tömegeket ivóvízzel a Viktória-tó környékén.
A brit hatóságok szokott tétlensége vezetett két ember halálához.
A Fidesz frakcióvezetője az újabb ellenzéki lebukás kapcsán kijelentette: „Az ukránok már a tiszás telefonokban vannak!”.
