Várj reám, és én nem jövök – a Miskolci Nemzeti Színház Ivanovját már csak a címszereplő Harsányi Attila miatt is érdemes megnézni

Sokszor szajkózzuk, hogy nem csak Budapesten van élet, de – főleg kényelemből, lustaságból – keveset teszünk ennek megmutatására, ami okoz is némi lelkifurdalást. Színházfronton különösen így van, hiszen a legnagyobb figyelem a fővárosi teátrumokra irányul, vagy még inkább az azokban időnként bekövetkező vagy be nem következő igazgatóváltásokra, ami ugyancsak gátja az ott folyó munka elfogulatlan értékelésének. Akárhogy is, érdemes időnként vidéken is alaposan szétnézni, hiszen Szombathelytől Szegedig igazán kellemes meglepetések érhetik az embert. 

A Miskolci Nemzeti Színház Béres Attila vezetésével ki­fejezetten jó időszakát éli, és ezt nem csupán a jegyeladások igazolják vissza, hanem az is, hogy a város képviselő-­testülete tavaly száz százalékban támogatta, hogy újabb öt évig ő maradhasson az igazgatói székben. A recept egyszerű, műfajtól függetlenül „jót s jól” kell csinálni, és mindig figyelni az arányokra: ha a nagyszínpadon nevetés van, a kamarában legyen egy kis sírás is – és fordítva. Ottjártunkkor sem volt ez másképp, előbbiben a Primadonnák ment éppen, tőle egy utcasaroknyira pedig az Ivanov. Csehovra voksoltunk, és nemhogy nem bántuk meg, de túlzás nélkül az utóbbi hónapok egyik legjobb színházi élménye lett belőle. Persze furcsa ezt a szót használni egy olyan előadás kapcsán, ami tragikomikus történetként „kendőzetlenül ránk zúdítja a depresszió és a kilátástalanság felemésztő és egyben röhejes korrajzát” – ahogyan a színlap találóan megfogalmazza. 

De hát Csehov már csak ilyen, közhely vagy sem, tényleg mindent tud a folyton valódi kapcsolódásokra vágyó, mégis végtelenül magányos és kiszolgáltatott emberi lélekről. A férfiéról különösen, aki – mint általában a Csehov-­művekben – most is addig sajnálja és siratja magát, az elveszett vagy annak hitt lehetőségeit, amíg a nagy önsorsrontásban szépen a szakadékba nem löki azokat is, akiknek még lenne némi jogos elvárásuk, netán vágyuk az élettel szemben. 

Harsányi Attila pedig tökéletes az archetípus Ivanov szerepében. Már az első, frottírköpenyes megjelenésével eléri, hogy szeretve utáljuk, és az érzés végigkísér a csaknem három órán át; az embernek hol megölelni, hol jól megrázni lenne kedve – visszafogott játéka bőven túlmutat a megúszhatatlan életközépi válság tüneteinek illusztratív felvonultatásán. Ő a zuhanni készülő kisbolygó, amely körül szorgosan, de hasztalan keringenek a többiek, és ami nagy szó, mégis mindenki egyenrangú ebben a Szabó Máté által feszesen megrendezett előadásban. Nincs gyenge pont szinte egy sem, értve ezalatt az össz-színészi munka mellett a kifejező díszletet (Khell Csörsz), jelmezeket (Füzér Anni) és szöveget is (a dramaturg Perczel Enikő). A szinte a talán feloldásnak szánt, burleszkszerűre hangolt végre vonatkozik. Ez a helyszínen kevésbé tetszett, de az azóta eltelt néhány hétben megengedőbb lettem; talán nem baj, ha az a bizonyos csehovi puska nem mindig úgy sül el, ahogy azt várnánk.

Anton Pavlovics Csehov: Ivanov. Miskolci Nemzeti Színház. Rendezte Szabó Máté. A szöveget Gáspár Ildikó és Páll Antal szövegkönyvének felhasználásával átdolgozta Perczel Enikő és Szabó Máté.

Nyitókép: Miskolci Nemzeti Színház