„Én nem bárhol akarok élni, tervezni, hanem pont itt, ahol születtem, felnőttem” – Ferencz Marcel építész a Mandinernek

Óriási elismerés, mégsem a Kossuth-díj van az irodájában a fő helyen, hanem Plesz Antal fényképe. Ő a mester? 
A mester édesapám. Plesz Antal az atyamester, aki a legendás Miskolci Építész Műhely vezetőjeként olyan egyedülálló szellemi közeget teremtett maga köré, amelynek az ugyancsak építészmérnök édesapám is a szerves része és alakítója lehetett. Ott nőttem fel mellettük, láttam, ahogyan a folyton gomolygó cigarettafüstben reggeltől estig rajzolnak, és hogy ne legyek láb alatt, nekem is mindig adtak valamilyen apró feladatot a tervezőasztalnál. Mesterek egymást követő generációi között élni, tőlük tanulni, a gondolataikban, szavaikban fürödni életre szóló tanítás és élmény, amiért nem lehetek elég hálás. Mindent nekik köszönhetek, fontosnak tartom, hogy erre mindennap emlékeztessem magam.

Nehogy az egó egyszer csak átvegye az uralmat?
Pontosan. 

És azt is, hogy a tudást nem tarthatjuk meg magunknak, hanem folytatva a láncot, kötelességünk továbbadni a következő nemzedékeknek. Nincs olyan munkám, amely során a mestereimtől magamba szívott emberfeletti tanítások ne jönnének elő. Állandó, intenzív belső beszélgetésben vagyok velük. Ami nem azt jelenti, hogy szolgaian másolnám őket. Az igazi mesterek ilyesmit nem is várnának soha.

Hanem mit várnak?
Semmit. Adnak. A fő feladatuk egyébként sem az, hogy a szakmát megtanítsák. Hanem hogy embert neveljenek. A tanítvány nem tud különbséget tenni érték és értéktelen között, a mester viszont rá tud mutatni a kettő közötti különbségre. Ez pedig azért fontos, mert segít rátalálni az útra; a világon mindannyian az értékteremtésre, a szeretetteli közegben megélt boldogságra törekszünk. Egyszerűen erre születtünk.

Irigylem az optimizmusát.
Ez nem optimizmus, hanem alapvetés. Nincs olyan, hogy rossz ember. A mesterek ezt tudják, és időt, energiát nem sajnálva addig bontják a személyiséget, amíg meg nem találják benne a jót. Persze vannak, akik nem hajlandók nyitni az ő szelíd kérésükre – mert a nyitottságot csak kérni lehet, parancsolni nem –, velük tényleg nehéz mit kezdeni.

Visszatérve a gyerekkorára, milyen meghatározó élményei vannak még?
A mindennapokat tekintve átlagos módon éltünk. Miskolc külső részén laktunk, ezért az életemhez ugyanúgy hozzátartozott a lepusztult épületek látványa, a nálunk szegényebb vagy elesettebb emberekhez való természetes kapcsolódás és a nagyapám udvarunkon álló fáskamrájának szinte filozofikus közege. Ajándék volt mindez. Mert egy gyereknek az a jó, ha minél több dolgot meg­tapasztal. És ha sokat van a szabadban és szabadon. A rengeteg tárgy, játék inkább árt, mint használ. Nekünk alig volt néhány, ezért korán megtanultuk használni a fantáziánkat, kiszíneztük magunk körül a világot. Az egyébként már ezekben az időkben, a nagy bandázások alatt is feltűnt, hogy szeretek csapatokat összerakni, az élükre állni, megmondani, merre menjünk, mit csináljunk. Voltaképpen ma sem csinálok mást, csak már egy cég élén állva, és soha nem önérdekből, hanem a magasabb rendű értékteremtés szent célját szem előtt tartva.

Érdekes, mert az építészet, legalábbis a tervezés része éppen hogy magányos tevékenységnek tűnik.
Pedig nem az. Egy épület megvalósulásához rengeteg ember együttes erőfeszítésére, munkájára, hitére van szükség. Különösen igaz ez a nemzet számára fontos középületek esetében.

Mint például az ön által megálmodott új Néprajzi Múzeum?
Akár. Hiszen ha nem merült volna fel valakikben a gondolat, hogy ideje lenne végre méltó helyszínt találni az intézménynek, nem lett volna pályázat, így tervezés és építkezés sem. És itt nem csupán a mostani döntéshozókra célzok. A Néprajzi Múzeum megszületésével Széchenyi István százötven éves álma vált valóra, azaz hét-nyolc emberöltő kellett hozzá, hogy a vízióból valóság legyen. Ezt a távlatot megértve, befogva hogyan is gondolhatnám, hogy egyes-egyedül az enyém a dicsőség? Csupán közvetítőként vagy még inkább szolgálóként igyekeztem beteljesíteni több nemzedék közös vágyát.

Úgy látszik, sikerrel, hiszen a városligeti épület eddig több mint harminc nemzetközi díjat nyert, és ami talán fontosabb, találkozási, közösségi ponttá vált. Mi a titok?
Minden építész ugyanazt szeretné: adni. A legjobb képességei által valami olyat belekódolni egy épületbe, ami jobb emberré teszi az odalátogatókat, akik az ajtón kijőve legalább egy fokkal szebbnek látják a világot. Hogy mi a titok? Először is magának a helynek a szelleme, ami sok mindent meghatároz. Ez nem üres frázis, komolyan hiszek a létezésében. Egyetemistaként sokszor felmentem a budai Várba, vagy körbejártam a Hősök terét, és minden alkalommal megborzongtam tőle, hogy az építészet és a természeti környezet harmonikus együttese milyen óriási hatást gyakorol a lélekre. 

A Néprajzinál mi volt ez a sok mindent meghatározó hely szelleme?
Az az óriási, történelmi sűrítettségű mátrix, ami körülveszi. A lehető legméltóbb formát kellett megtalálni, ami egyszerre illeszkedik a nemzeti origó Hősök teréhez, a mindenkori névtelen magyar hősöket szimbolizáló 1956-os emlékműhöz, arról nem is beszélve, hogy ugyancsak itt van a Városliget kapuja, ahova a szórakozni, feltöltődni vágyó pesti nép már kétszáz esztendeje jár. Amikor mi is meghívást kaptunk a Néprajzi építésére kiírt pályázatra, két kérdés körvonalazódott bennem. Az egyik, hogy szárnyra tudom-e szökkeltetni valahogy ezt a rengeteg tragikus történetet is őrző területet mint nemzetünket összefogó „kultúrkehelyt”, a másik, hogy miként lehetne itt 21. századi módon egy olyan találkozási pontot létrehozni, ahol a közönség ugyanazt az emelkedettséget érezheti, mint Széchenyiék, amikor a Néprajzi Múzeum létrehozásáról kifejezték akaratukat. És ahogyan az általában lenni szokott, a kérdésekben rögtön benne rejlett a válasz is.

Azaz?
Hogy a teret magát kell megemelni. A horizont megnyitása amúgy is az emberi szellem alapvető szükséglete, ezért másszuk a sziklát, megyünk a hegyre, vágyunk a vízpartra. És ahogy a külvilág nehézségeit rétegről rétegre kizárva haladunk felfelé a Néprajzi két zöld „karján”, miközben egyre csendesedik a város zaja, a levélzörej, a szélzúgás, a madarak hangja meg erősödik, hitem szerint egy-egy pillanatra önmagunkra találhatunk. Fent pedig a csoda fogad: a budai hegyek szintén végtelenséget sugalló vonulata, amely felett Gábriel arkangyal szobra lebeg – mintha örökre magába szeretné sűríteni az összes itt születő érzést és gondolatot. Ez az egész egyben a folyton szabadságra vágyó, szenvedélyes magyar lélek szimbóluma is.

És ha lefelé megyünk?
Ugyanúgy végtelenre tágul a tér, hiszen a homlokzaton is jelezve ezer rétegben sorakoznak múltunk üzenetei. A múzeumi tartalom nem csupán egy óriási tárgygyűjtemény, hanem az identitásunk, életerőnk eleven alapja, nélküle nem ilyenek lennénk – vagy rosszabb esetben talán már nem is lennénk. Ezért fontos úgy megmutatni mindezt, hogy bárki a világon akár előzetes tudás nélkül is kapcsolódni tudjon hozzá, érezze a tárgyakból és az egész épületből áradó „üzenetet”. És úgy tűnik, jó úton járunk, hiszen a visszajelzések alapján egyre több látogató érkezik a ligetbe kifejezetten a Néprajzi Múzeum különlegesnek vélt tartalma, látványa és hangulata miatt.

Ön pedig ezek után bárhol élhetne, dolgozhatna a világon.
Lett volna lehetőségem hosszabb időre Amerikában és máshol is maradni, de eszembe sem jutott. 

 – nem véletlenül. Egyébiránt egyszerű a dolog. Az ilyesfajta válaszutaknál az embernek meg kell állnia egy pillanatra, és tisztáznia magában, honnan kapta és kapja a forrást, az alkotói energiát, a táplálékot a munkájához. A gyökereket nem lehet elvágni anélkül, hogy az súlyos károkkal járna. Gondoljunk csak nagy költőinkre, akik nem írhatták volna meg a legszebb, legmegrendítőbb műveiket, ha nem a magyar valóságban élnek. Ez a gondolat engem már tízévesen drámaian megérintett. Emlékszem, milyen megrendültséget, belső meghatottságot éreztem, amikor meghallottam például a Szózatot; nem minden szavát értettem, de mélyen átéltem az összes sorát. Olyannyira, hogy akkoriban verseket is írtam.

Végül mégis az építészet győzött. Lehet, hogy ezzel vesztettünk egy nagy költőt?
Nem tudom, költőnek milyen lettem volna, csak azt, hogy ezek a dolgok rejtélyes módon egy tőről fakadnak. Ott volt például Latinovits Zoltán, aki ha megmarad az eredeti szakmájánál, valószínűleg fantasztikus építész lett volna. Mai nagy színészekkel is beszélgettem a társművészetekhez való viszonyukról, egytől egyig hasonlót mondtak: valahogy ösztönösen érzik, melyik festmény, szobor vagy épület az igazán értékes. Mert ugyanazzal a típusú gondolkodással szűrik át a valóságot, és mindig a belső felkészültségtől függ, hogy azt ki milyen minőségben tudja kiértékelni. Nem véletlen, hogy a művészet megszemélyesített múzsáit mint a társadalom lélektani alappilléreit régen az oszlopcsarnokokban is megjelenítették. A kortárs építészetben már nincsenek ennyire egzakt jelek, de attól még sokunkat izgat, hogy a mai funkcionális kihívások erdejében hogyan tudjuk érzékeltetni mindezt. A Néprajzinál például nem hét pillér vagy oszlop van, hanem ezredévünk megdíszített sávjaiból épül fel a külső borítás.

Pedig ez sem igen divat ma a mindent minimalizálás korában.
Valóban, az épületdíszítés mint elvárás vagy igény nagyjából száz éve eltűnt, és vele elsüllyedt jó néhány mesterség is a díszítőfestőtől a kőfaragón át az épületszobrászig. Ennek következményeként az építészet mára kiszakadt a művészetek közül, és a művészetek is kiszakadtak belőle, hiszen egy szobrot vagy festményt ma kizárólag önmagában, önálló műalkotásként tudunk elképzelni – ez mindkét oldalról behatárolja a lehetőségeket. Az ornamentika teljes elmaradása pedig azért rossz, mert nem csupán a szem gyönyörködtetésére szolgál. Erős kód, egy nemzet, sőt akár egy tájegység rejtett gondolati írása, amely úgy egyedi, hogy közben a föld összes magaskultúrájához kapcsolódik. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a szavak nélkül kimondott érzelmeinket, sorsfordulóinkat, ünnepeinket fejezi ki térbe írva.

Van még egyáltalán igény ilyesmire?
Hogyne. Itt van például a Parlament, a világ egyik legismertebb és legszebb épülete, amit mindenki látni akar. Mert az emberek igenis ki vannak éhezve a szépre, a nem vártra, a náluk magasabb valóságra. A legalapvetőbb állapotunk a fejlődés, és a legelemibb igényünk a csodavárás. A várakozás maga gyönyörű dolog, de amikor a csoda egy költemény, egy dal vagy akár egy épület formájában egyszer csak szembejön velünk, és összetalálkozunk általa a néplélek egy darabjával, az nemcsak az identitásunkat erősíti meg, de erőt meríthetünk belőle a mindennapi harcainkhoz is. Én ezt hívom kultúrának.

És mit hív építészetnek?
Az építészet a társadalom mozgásterébe írt életigények térbeli megfogalmazása, amely így egyedülálló módon összeköti az eget és a földet. 

hatalmas felelősséggel és kockázattal. Ha egy építész elront valamit, a betonba öntött sorok nem törölhetők, és ha nem is az örökkévalóságig, de jó néhány évtizedig bárki elolvashatja azokat. Amúgy meg az építészet mindenen felül egy gyönyörű játék, amelynek van egy fontos indító láncszeme: a rajzolás. A rajz a szellem és az anyag közé ékelődik be. A bennünk cikázó vizuális tartalmak, gondolatsorok – akár egy egész vers – valóságba emelésének az első fázisa, hogy az ember meghúz egy vonalat, mert minden tervezés rajzolással kezdődik. Sokat beszéltünk a mesterekről, akiktől ezt is meg lehet tanulni: mi a jó vonal, és hogyan kell papírra vetni. Csak ennek az elsajátítása tíz-tizenöt évig tart. És akkor még nem beszéltem a vonal hét rétegéről: egyetlen vonalra hét megoldás is születhet, attól függően, a rajzolója éppen hogyan érzi magát. A vonal olyan, mint egy gyönyörű imádság, órákig tudnék róla beszélni. Számunkra megítélhető egy ember gondolkodása aszerint, miképpen húz meg egy vonalat. 

És önöket, építészeket hogyan ítélik meg? Korábban a Müpát is tervező Zoboki Gábor azt mondta ezzel kapcsolatban, hogy „mára kiszorítottak minket – vagy kiszorítottuk magunkat – a kultúra és a közélet sűrűjéből”. Valóban így van?
Nagy tisztelettel követem a kiemelkedő mester munkásságát. Én kevésbé látom drámaian a helyzetet. Az kétségtelen, hogy mivel az építészet meghatározó identitáshordozó elem a társadalom számára, 

ahogyan az sem, hogy a nemzetek egyre fokozódó versenyében egy nép fel tud-e mutatni olyan produktumot, amely globálisan is megállja a helyét. De én nem érzem kiszorítva magunkat sehonnan. Nem is gondolkodom ilyesmin. Egyszerűen teszem a dolgomat, a magyar néplélekből, népmesékből, népi kultúrából és az azzal szorosan összefüggő természetből merítve az ihletet és az erőt. Nem formai oldalról olvasva, inkább érzetek alapján kapaszkodom beléjük. Petőfi írta: „Ha a föld isten kalapja, / Hazánk a bokréta rajta!” És ez ma sem változott. 

A fiataljaink meg igazán okosak, különleges, egyedi gondolkodásúak. Sokat vagyok közöttük, már csak a hat gyerekem miatt is, és egyáltalán nem értek egyet azzal a gyakran és szívesen hangoztatott frázissal sem, hogy az oktatási rendszerünk olyan rossz volna.

Ha már oktatási rendszer, az önök irodája nyerte meg a Mathias Corvinus Collegium új, gellérthegyi épületének tervezését is. Itt mi lesz a mögöttes filozófia?
A legmagasabb rendű életcélom, hogy ez megvalósuljon. Alapvetően nem gondolkodom másként ezzel kapcsolatban, mint a korábbi nagy középületeimnél, amelyek mindegyike egy-egy fontos magyar identitáselemet próbált megszemélyesíteni univerzálisan is érthető módon. Így lett a vizes sportokkal és általában a Dunával való szoros viszonyunk ki­fejezője a Duna Aréna, a mélyből a magasba emelt kincseink szimbóluma a Néprajzi Múzeum, és született meg a sportok királynője előtti hódolat jegyében az atlétika koronája, a városi közösségi helynek is szánt Nemzeti Atlétikai Központ. A gellért-­hegyi Mátyás-palota – én így neveztem el az új MCC-házat – pedig ugyancsak egy ilyen nemzeti identitáselemet fog hordozni. Nem csupán átvitt értelemben, hanem szó szerint is, hiszen már az 1640-es évekből ismerünk metszeteket, amelyek azt mutatják, hogy az építkezésre kijelölt ponton akkoriban is egy stratégiai épület állt – egyfajta véderőműként őrködve a város felett, és elválasztva az anyagot a hegy titokzatos szellemétől. Vagyis ez ugyanolyan határvonal volt, mint ahogyan Mátyás király is határként jelenik meg az uralkodóink sorában. Akármit mondanak is a történészek kora valóságáról, ő hozta el az örök igazság és aranykor ígéretét, mert megvolt az a képessége, hogy az előtte lévő és az utána következő fél évezredes korszakot is rendbe tudta tenni. Vagyis ez egy vállaltan Mátyás tiszteletére emelt, az ő sok száz évvel korábbi üzeneteit meghallgató és továbbadó, a késő gót és a korai reneszánsz jegyeit harmonikusan ötvöző épület lesz, megpróbálván legalább egy kis részét visszasugározni annak a bölcsességnek, tudásnak, népet óvó atyai erőnek, amivel egyenesben tartotta az országot. Mindez az MCC mint intézmény törekvésével is szépen összecseng. A küldetés ugyanaz, mint Mátyás királyé volt, aki iskolát alapított, és minden más módon segítette a tehetséges fiatalok kiteljesedését a humanizmus jegyében, a nemzet és az emberiség szolgálatára.

Tehetséges fiatalból otthonra is jut, a hat gyermekéből eddig kettő követte az építészpályán.
A feleségem, aki nélkül ma sehol nem tartanék, annyi mindent köszönhetek neki, szintén építész. De a fiúkra nem erőltettünk semmit, remélhetőleg ugyanúgy észrevétlenül átitatódnak az életfeladattal, mint annak idején én. Csodálatos nézni, ahogy megtartva a generációk folytonosságát szép lassan önállóvá nőnek a nagyapjuk segítő, támogató keze alatt. 

Nyitókép: Ficsor Márton