Az elvonulás és a csend nemcsak békét hoz, hanem felerősíti a belső vívódásokat is: a kételyeket, félelmeket, kísértéseket, sőt gyakran a lelki szárazság időszakait is. S mivel ezeket nem lehet figyelmen kívül hagyni vagy elfojtani, egyszerűen nincs más jó és igaz döntés, mint tudatosan szembenézni velük. Újra és újra rá kell döbbennünk, hogy egy olyan erő működik bennünk, amely akaratunk ellenére tevékeny. „A belső ember szerint örömömet találom Isten törvényében, de más törvényt tapasztalok tagjaimban: ez küzd értelmem törvénye ellen és a bűn törvényének rabjává tesz, amely tagjaimban van” – Pál apostolnál jobban talán senki nem fogalmazta meg a jelenséget.
Fontos emlékeztetni magunkat, hogy Jézus is szembesült kísértésekkel, mégis bűn nélkül maradt; kulcsfontosságú tehát, hogyan kezeljük az ilyen helyzeteket. A bűn nemcsak a tettekben, hanem már a szívünkben és a gondolatainkban is megfoganhat. Idő volt, mire ténylegesen megértettem azt, amire Jézus figyelmeztet: hogy ezek ugyanúgy beszennyezik az embert, mint a nyilvánvaló cselekedetek. A kísértés tehát akkor válik bűnné, ha hagyjuk, hogy gyökeret verjen bennünk – veszedelmes mélység ez.
A bűn, amit a kísértés hozott létre, a szívben kezdődik, és a gondolatainkban talál otthonra.
A felszínes kísértésekből ugyanis egy idő után egész belső történetek és párbeszédek kerekednek, olyan rejtett terek jönnek létre, amikben az ember – gondolja ő – ártatlanul elidőzik egy kicsit.
Csakhogy ezek minden esetben párhuzamos valóságok, vagyis az egy valóság meghamisítása történik bennük, ami már önmagában is felér a győzelemmel a kísértő számára.