A budapesti Zeneakadémián bukott le a zenekar

Úgy vagyok vele, hogy jöhet minden zene, ami szép és jó; amit valódi hangszerekkel írnak és játszanak; ami kreatív; ami hangos és ami halk. Mellé pedig úgy gondoltam, hogy minden, amit a Budafoki Dohnányi Zenekar játszik el, az minimum jó, de inkább kiváló. Ezt számtalan esetben bizonyították már a tagok, legyen szó filmzenéről, videójáték-zenéről, klasszikus komolyzenéről vagy operáról. Azonban a Hangok a múltból elnevezésű koncert a Zeneakadémián nemcsak a régmúltat hozta el a hallgatóságnak, hanem a közelmúltat – sőt még mást is.

Bachtól a magyar kortársig

A Zeneakadémia elég exkluzív helyszín, ahova ezúttal a BDZ is nagyon kicsípte magát, és bizony volt is miért. A különleges elnevezésű estét Hollerung Gábor karmester hiányában Ortutay Réka, a Dohnányi Zenekar cégvezetője nyitotta, aki Gábort tolmácsolva ismertette néhány izgalmas háttérinformáció társaságában a programot, majd kívánt jó szórakozást. Mester Dávid Hangok a múltból című, híd formában íródott szerzeménye nyitotta az estét, ami hiába idézett népdalt, munkásindulót és egyéb dallamokat Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 2023-as, 150. évfordulója apropóján,

A programajánlóban a filmzenék világa is szóba került, a modern mű azonban messze nem a mai filmzenéket idézte meg, hanem inkább a némafilmes korszak feldúlt, örvénylő hangulat-cunamiját. Mindenesetre meghallgatnám újra, hogy második alkalommal milyen élmény, de elsőre nem ragadott meg igazán. Viszont élvezettel figyeltem, ahogy Vörös Gergőék hárman zsonglőrködtek a különböző ütős hangszerekkel, akár egymást is váltva egy-egy poszton, néha konkrétan egyetlen hanghatás kedvéért.

Hegedűszóló egy egész zenekarra

A Bach – Stokowski: Chaconne a hangos és erőteljes nyitányhoz képest könnyed harmóniát kínált. Bach csodás művéről évszázadokon át nehezen hitték el, hogy szólódarab, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Nagytermében előadott Stokowski-variáció pedig valóban megmutatja milyen minőségű, (akár) nagyzenekari produkcióról van szó. A kezdetektől borzongató szerzemény olyan típus, melyet én csak könnycsalogatónak hívok, és ami minden hangszerből olyan hangokat csal ki, hogy ha a beszéden túl van nyomós érv és logikus indok a fül és a hallás létezésére, akkor ez az. Itt teljesedett ki a Budafoki Dohnányi Zenekar is, tehetségüknek hála pedig a Chaconne úgy szólt, mint az álom.

A félkegyelmű zseni szimfóniája

Nem én mondtam ezt, vagyis nem saját kitaláció, így akit sért a jellemzés, az ne a rossz hír hozóját ölje meg. Azt mondtam már, hogy ezúttal a csellistából lett oktató és szakértő Martin Sieghart volt a Hangok a múltból-est karmestere? Nos, a Hollerung Gáborhoz stílusban kísértetiesen hasonlító zenész maga is Bruckner nagy ismerője, a közönség pedig sokat megtudott az ügyvezető beszédéből is a zeneszerzőről. Munkamódszeréről és furcsa szociális életéről egyaránt, aminek hála ma esélyesen aspergeresnek diagnosztizálnák.

Ízlések és pofonok, mondják, én pedig hiszek ebben. Pont ezért nem mondanám azt, hogy az osztrák zeneszerző VI. szimfóniája rossz. Azt mondanám inkább, hogy a romantikus Bruckner továbbra sem lesz a kedvenc zeneszerzőm. Nekem ez a mű a patikamérlegen előre kimért sallangos és a terjengős ismétlések mintapéldája, amit egyszerűen nem tudok élvezni. Látom, hogy a zenekar majd beleszakad, a csellósok pedig vért izzadva húzzák el a nótánkat – de Joseph Anton Bruckner nekem túl sokszor és túlságosan is a bécsi klasszikusokhoz nyúl vissza.

Pedig Sieghart szerint  az V. és VI. szimfóniában Bruckner „lemeztelenítette a lelkét és megnyitotta a szívét”. Sőt, állítása alapján, ha egy könyvet írnának Brucknerről, a lelkéről, az őt marcangoló kételyekről, az a könyv tulajdonképpen a VI. szimfónia lenne, melybe „beleírta a vallással, Istennel, a szexualitással kapcsolatos problémáit, a tépelődést, hogy ő vajon elég jó-e”.

Lebukott a Budafoki Dohnányi Zenekar

Mármint olyan szempontból, hogy el kell fogadnom, bármennyire is jó a zenekar, az előadás függ az alapanyagtól. Ha pedig azt valaki valamiért nem annyira kedveli, a rendkívül lelkes és odaadó zenészek hiába hozzák ki magukból a maximumot. Ez azonban nem az ő hibájuk. Puccini operáit kiváló érzékkel dolgozta fel a zenekar, ahogy a videójátékok és a filmek zenéit is, a Carmina Burana MÜPA-koncert pedig örök emlék marad – de el kell fogadnom, hogy míg Bach dallamai a hallójáratomon keresztül a szívemig hatoltak, addig a hangok a múltból nem minden esetben szólnak nekem. 

Nyitókép: Budafoki Dohnányi Zenekar