A magyar tehetség és zeneiség mindenen átüt – Devich Gábor a Mandinernek

Miért pont a klarinét? 
Egyszerűen elbűvölt a hangja. Kisgyerekként először zongoráztam, egész jól is ment, de aztán a klarinét felülírt mindent, nagy boldogsággal kezdtem tanulni rajta.

A hegedű nem lett volna kézenfekvőbb választás?
Valóban, hiszen édesapám Kossuth-díjas hegedű­művész volt, huszonöt éven át a Bartók Vonósnégyes tagja, majd huszonöt évig a Zeneakadémia professzora, egy ideig rektorhelyettese. Rengeteget utazott a kvartettel, sok emlékem van róla, ahogy mesélt otthon a turnék után. Fantasztikus barátai voltak, akik gyakran meglátogattak bennünket. Mások mellett Szőts István filmrendező, Borsos Miklós szobrászművész, és többször jöttek hozzánk vacsorára például együtt az Imrék, azaz Antal Imre, Földes Imre és Montágh Imre. Egy alkalommal apám Franciaországból érkezett haza, és olyan sajtokkal várta őket, amilyenekről itthon akkoriban még csak álmodni sem lehetett. Mi, gyerekek – két húgom van – szerencsére mindig ott lehettünk velük, a mai napig sokszor idézem fel magamban ezeket a kivételes beszélgetéseket, együttléteket.

Ennyi érdekes, különleges ember láttán eszébe sem jutott más pályára lépni? 
Nem igazán. A Zeneakadémiára szinte nyílegyenes úton kerültem, de abban, hogy végül tényleg zenész lettem, nagy szerepe volt a klarinéttanáromnak, Kovács Bélának. Őt egyébként ugyancsak ismertem már kicsi gyerekkorom óta, mert édesapám többször elvitt a koncertjeire. Rengeteget köszönhetek a kamarazene-tanáromnak, Kurtág Györgynek is, aki ma a Concerto Budapest tiszteletbeli elnöke. Szakmailag és emberileg is kiváló mestereim voltak, mindig igyekeztem meghálálni a belém vetett bizalmukat.