Ismét növekszik a pedagógusi életpálya vonzereje Magyarországon
Bár a szaktanárképzés továbbra is kihívásokkal küzd, egyre többen választják a pedagógusi hivatást.
Az egykori Postás Szimfonikus Zenekarból mára az ország egyik legjobb komolyzenei együttesévé nőtte ki magát a Concerto Budapest, külföldön is egyre sikeresebb. Főigazgatójával, Devich Gáborral beszélgettünk arról, mit kellene tennünk azért, hogy Magyarországnak ne csak dicső zenei múltja, de ugyanilyen gazdag jövője is legyen.
Devich Gábor
1964-ben született Budapesten. Klarinétművész, a Concerto Akadémia Nonprofit Kft. ügyvezetője. A Zeneakadémián szerzett diplomát. 1988 és 2002 között tagja volt a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekarnak, és részt vett a Camerata Academica Salzburg és a Mozarteumorchester Salzburg munkájában. 1988 és 2018 között rendszeresen játszott a Liszt Ferenc Kamarazenekarban. Kamaraegyüttesekkel jelentős hazai pódiumokon és Európa szinte valamennyi országában fellépett, valamint Japánban és Ausztráliában is. 1992-től 2015-ig a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskolában tanított, 2013 óta a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola klarinét- és kamarazene-tanára, 2015-től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanárképzési tanszékének oktatója. 2016-tól 2018-ig a Magyar Állami Operaház Zenekarának igazgatója, 2019 és 2023 között a Concerto Budapest társadalmi felelősségvállalási menedzsere volt. Nős, felesége az Operaház csellistája, két gyermekük van, Botond díszlettervező, Benedek Junior Prima díjas nagybőgőművész.
Miért pont a klarinét?
Egyszerűen elbűvölt a hangja. Kisgyerekként először zongoráztam, egész jól is ment, de aztán a klarinét felülírt mindent, nagy boldogsággal kezdtem tanulni rajta.
A hegedű nem lett volna kézenfekvőbb választás?
Valóban, hiszen édesapám Kossuth-díjas hegedűművész volt, huszonöt éven át a Bartók Vonósnégyes tagja, majd huszonöt évig a Zeneakadémia professzora, egy ideig rektorhelyettese. Rengeteget utazott a kvartettel, sok emlékem van róla, ahogy mesélt otthon a turnék után. Fantasztikus barátai voltak, akik gyakran meglátogattak bennünket. Mások mellett Szőts István filmrendező, Borsos Miklós szobrászművész, és többször jöttek hozzánk vacsorára például együtt az Imrék, azaz Antal Imre, Földes Imre és Montágh Imre. Egy alkalommal apám Franciaországból érkezett haza, és olyan sajtokkal várta őket, amilyenekről itthon akkoriban még csak álmodni sem lehetett. Mi, gyerekek – két húgom van – szerencsére mindig ott lehettünk velük, a mai napig sokszor idézem fel magamban ezeket a kivételes beszélgetéseket, együttléteket.
Ennyi érdekes, különleges ember láttán eszébe sem jutott más pályára lépni?
Nem igazán. A Zeneakadémiára szinte nyílegyenes úton kerültem, de abban, hogy végül tényleg zenész lettem, nagy szerepe volt a klarinéttanáromnak, Kovács Bélának. Őt egyébként ugyancsak ismertem már kicsi gyerekkorom óta, mert édesapám többször elvitt a koncertjeire. Rengeteget köszönhetek a kamarazene-tanáromnak, Kurtág Györgynek is, aki ma a Concerto Budapest tiszteletbeli elnöke. Szakmailag és emberileg is kiváló mestereim voltak, mindig igyekeztem meghálálni a belém vetett bizalmukat.