Magyarnak lenni bátorság, szenvedély – Balázs János a Mandinernek

Csak dísz a próbatermében lévő csodálatos zongora, vagy azért néha játszik is rajta?
Mi az hogy! Sőt, ezért van nálam. Nem csupán egy közel kétszáz éves bútordarab vagy berendezési tárgy, bár a szépsége miatt annak is bőven beillene, hanem egy ma is szinte tökéletesen működő Érard hangszer, aminek az értéke felbecsülhetetlen: minden bizonnyal Liszt Ferenc játszott rajta több alkalommal. A Haydneum régizenei központ szakemberei egy külföldi árverésen bukkantak rá, sikeres vásárlás után restaurálták, ezután került hozzám. Természetesen kölcsönbe, azzal a feltétellel, hogy kötelező gyakorolnom rajta, hiszen ha nem használják, az káros egy ilyen zongoránál. Ennél nagyobb boldogság kevés van; amikor odaülök elé, heti több alkalommal, az olyan, mintha maga Liszt és az összes zenei-szellemi utódja, köztük Cziffra György is ott ülne mellettem. Az ilyen erős belső megélések újra és újra feltöltenek energiával, és megerősítenek abban, hogy tényleg ez a Jóistentől számomra elrendelt út, amiről soha nem térhetek le: Liszt karakteresen magyar, mégis egyetemes örökségét továbbvinni bármi áron.

Kell is az energia, például az olyan nagyszabású vállalkozásokhoz, mint Cziffra György születésnapján egy koncerten eljátszani Liszt Ferenc mind a tizenkilenc rapszódiáját – talán először a világon. Hogy lehet az ilyesmit bírni?
Mivel a darabok egytől egyig szerethetők, mozgalmasak, vagányak és szenvedélyesek, talán senki nem érezte nehéznek a majd három órát. A Liszt-rapszódiákhoz ráadásul bárki a világon könnyedén tud kapcsolódni, mert még az is ismeri őket, aki azt hiszi, hogy nem; a liftzenéktől a Tom és Jerryn és a Tapsi Hapsi és barátain át a csengőhangokig sok helyen visszaköszön egy-egy jellemző motívumuk.

Én arra gondoltam, ön hogy bírta.
Érdekes kérdés. Soha nem értettem, amikor egy koncertet követően a művész arról beszélt, mennyire elfáradt. Azért nem, mert a zenének alapesetben adnia kell, nem elvennie. Persze, van egyfajta furcsa lelkiállapot minden nagyobb fellépés után, de ezt én nem nevezném fáradtságnak. Inkább egyfajta üresség, ami abból következik, hogy nem sokkal előtte, akár a felkészülés, akár az előadás során minket érő rengeteg külső-belső inger hirtelen megszűnik. Az ember hetekig-hónapokig trenírozza magát, jó esetben feljut a csúcsra, aztán egyszer csak vége, hazamegy, és beáll a csend – így értem az ürességet. Fizikailag még sosem éreztem, hogy a zongorázás megterhelő lenne számomra. Még most, a Liszt-maraton alatt sem, vagy januárban, amikor Rachmaninov összes zongoraversenyét adtam elő szintén egy különleges hangversenyen.

A lélek mellett a testet is fel kell ilyenkor készíteni?
Kellene. Ez eddig nekem sajnos kimaradt, pedig egy gerinc­gyógyász barátom már finoman pedzegeti, hogy előbb-utóbb bajok lehetnek a sok ülésből. Mostanáig még nem foglalkoztam a fizikai trenírozással, talán mert mióta meg­születtem, a zene visz, sodor magával, erőt és inspirációt ad mindenhez. Ám ahogy minden ember, úgy minden művész is más, személyisége válogatja, kinek mi segít abban, hogy hétről hétre csúcsformában legyen. Az átlagos vagy korrekt koncert ugyanis ma már édeskevés. Élesedik a verseny, a léc meg egyre magasabbra kerül, hiszen jönnek a fiatalok, technikailag szinte hibátlan tudással, sokszor mentálisan is felkészültebben, mint mi annak idején.

Tömegével jönnek az új Lisztek és Cziffrák?
Azt azért nem mondom. Hogy kiből lesz igazi művész, az sokkal komplexebb dolog.

Mitől függ?
Szerintem az egyik kulcs a közönséggel való kommunikáció milyensége. Ez az előadóművészet legfontosabb része, ezért jött létre, benne van a névben is: adni. Önző dolognak gondolom, ha valaki a művészet szentségére meg magasabbrendűségére hivatkozva szándékosan távolságot akar tartani maga és a közönség között. Nem is értem; akkor minek szeretne egyáltalán emberek előtt játszani? Ennyi erővel zongorázhatna otthon is, aztán meghajolhatna a fürdőszobai tükör előtt. Azt is tudomásul kell venni, és bírni kell, hogy a mi szakmánkban soha nem lehet hátradőlni. Egy írónak, festőnek vagy zeneszerzőnek évei, akár év­tizedei is vannak a nagy mű létrehozására, nekünk viszont mindig azon az egy koncerten kell bizonyítanunk. Mint egy olimpikon úszó, aki négy esztendőn át készül, és akár egy perc alatt eldől a sorsa. A szurkolókat meg egyáltalán nem érdekli, hogy mi van azon az egy percen kívül, fáj-e valamije, az előbb hagyta-e el a szerelme. Joggal, hiszen ez mind nem az ő dolguk. Ők kapni szeretnének, nekünk meg kötelességünk adni nekik, méghozzá a tőlünk telhető legjobbat. Tűzzel, szenvedéllyel, hittel, az érzelmeinket nyíltan kitéve. És ez az, amit manapság a leginkább hiányolok a mai fiatalok valóban elképesztő technikai tudása, manuális és kottaolvasási képességei mögött: az élet összes területén tapasztalható énközpontú gondolkodás és a nyomában járó érzelmi elsivárosodás miatt a zenét úgy fogják fel, mint valami versenyt. Nem azért választanak egy-egy darabot, mert szenvedélyesen beleszerettek, vagy mert általa akarják megélni a boldogságukat, szomorúságukat, felkorbácsolni vagy lecsendesíteni a bennük dúló viharokat, hanem azért, mert azzal valamilyen formában be akarják biztosítani az előrejutásukat. De ha bennük nem születik meg a katarzis, akkor hogy várják el a hallgatóságuktól? 21. század ide vagy oda, a művészet ma is elsősorban az érzelmekre hat, az értelem csak azután jön.

És mi a másik kulcs?
Az, hogy megtaláljam önmagam az adott tevékenységben. Méghozzá – ez lényeges – nem öncélúan, hanem úgy, hogy mások életét is boldoggá tudjam vele tenni. Ezt nevezhetjük a Jóisten adományának, vagy ha úgy tetszik, tehetségnek. Én egyre erősebben hiszek abban, hogy mindenkiben ott lapul valamilyen formája, csak az utat kell meglelni a felszínre hozásához: van, akiből a világ legnagyobb zongoraművésze lesz, van, akiből a világ legjobb anyukája, másból meg a világ legjobb kőművese – a társadalom jó működéséhez mindegyik ugyanolyan fontos, nem lehet és nem is szabad rangsorolni közöttük.

Az útra viszont egyedül nem mindig könnyű rátalálni, pláne nem rajta maradni.
Pontosan. Először is kell hozzá egy olyan értő közeg, társadalom, amely igényli a – bármilyen fajta – tehetséget, ezért energiát fektet a felkutatásába, és áldoz a gondozására. Mert lehetnének itt, Magyarországon akármilyen nagy zenészek, ha senki nem figyelne oda rájuk. De szerencsére nem így van, 

Vagyis igény az van, ami aztán a lehetőséget, így a művészeket is szüli. Másodszor kell egy megfelelő idegrendszer. Ha valaki nem tudja magát idővel túltenni azokon a teljesen érthetően akár bénítónak is ható gondolatokon, hogy „jaj, mi lesz, ha leblokkolok, és pont az előadáson nem fog eszembe jutni a darab”, vagy hogy „Úristen, ott ül majd a nézőtéren a tanárom is, mi van, ha hibázom”, biztosan soha nem válik belőle sikeres előadó. Arról nem is beszélve, hogy minden koncert és közönség más, történhet számtalan váratlan dolog, amire tudni kell gyorsan reagálni. Mondok egy egyszerű példát. Mivel mi nem vagyunk olyan szerencsések, mint mondjuk a hegedűsök, azaz nem tudjuk a világ végére is elvinni a hátunkon a hangszerünket, sokszor egy idegen hangversenyterem teljesen idegen zongoráján vagyunk kénytelenek pár óra alatt felkészülni a fellépésünkre. Ez lehet frusztráló, de inspiráló is.

Gyanítom, önt inkább feltüzelik a hasonló helyzetek.
Igen. Kifejezetten szeretem az adott hangszerre, akusztikára, teremre szabni az aznapi gondolataimat. Ez talán azzal is összefüggésben van, hogy soha nem gondolok ugyanúgy egyetlen műre sem, még ha ezerszer eljátszottam is már életemben. Pici eltérések vannak, új felfedezések. Az lenne igazán borzalmas, ha mindig mindent ugyanúgy csinálnék; valószínűleg elég hamar elkezdenék unatkozni, a közönségről nem is beszélve. Visszatérve arra a kérdésre, mitől lesz valaki hiteles művész, talán ez a legfontosabb összetevő: a személyiség és az őszinteség. Úgy kell tudnod átfolyatni magadon a nagy zeneszerzők lelkét, hogy a sajátoddal megtöltve, erőlködés nélkül érjen el a közönséghez. Ez transzcendentálisnak vagy ezoterikusnak hangzik, de egyáltalán nem az: 

Végül is akkor ez a magyarázat arra, hogy miért nem fárad el tizenkilenc Liszt-rapszódiától?
A Magyar rapszódiák, egyáltalán Liszt művészete vagy tágabban a magyar zeneművészet számomra tényleg olyan, mint a levegő. Levegőt venni sem kell megtanulnunk, vagy nem kell figyelnünk rá, hogy szabályosan lélegezzünk, hiszen a képesség természetesen kódolva van bennünk. Ugyanezt éli át egy magyar zenész a magyar zenék kapcsán: ösztönösen tud kapcsolódni hozzájuk. Persze ehhez nemzeti érzelműnek kell lenni, a szó legszebb, legnemesebb értelmében. Liszt utasításait: magyarosan, cigányosan, verbunkosan, ugyan hogyan érthetné meg valaki, aki nem itt, velünk és köztünk él? 

Mit jelent?
Határozottságot. Szenvedélyességet. Bátorságot. Büszkeséget. Kreativitást.

Fontos, hogy ezt a világ lássa?
Hogyne lenne az! Ma, amikor óriási a zaj, minden értelemben, nagyobb szükség van rá, mint valaha. Egyre többfelé járok külföldre koncertezni, és az a tapasztalatom, hogy 

Ha érteni nem értik is pontosan, mi van leírva a kottában, nagyon is érzik Kolumbiától az Egyesült Királyságig. Ha nem is így lenne, nekem magyar zenészként akkor is az lenne a feladatom, a kötelességem, hogy szerte a földön a magyar zenét képviseljem a legmagasabb színvonalon. Ezért a nagyobb fesztiválokon is kilencvenkilenc százalékban magyar műveket játszom, és ha kötöttebb a program, akkor is belecsempészek a műsorba legalább egyet. Pontosan úgy, ahogyan Liszt Ferenc tette, aki elsőként vitte el a világ összes tájára a magyar zenét úgy, hogy közben magától értetődően integrálta a klasszikus zenébe. Ezt tette az ő nyomdokain zongoristaként Cziffra György vagy a tanárom, Dráfi Kálmán is. Ez egy csodálatos folytonosság, amiben manapság sajnos érzek egy kis megakadást.

Mint oly sok mindenben, e téren is győzni látszik a világtrendekhez való igazodási kényszer?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy a nemzetközi divatokhoz illeszkedve jelenleg nem feltétlenül Liszt Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Dubrovay László vagy Eötvös Péter művei jelentik a biztos sikert. Ez egy pályakezdő zongoristát könnyen eltántoríthat. Nem mindenki olyan elszánt, vagy ha úgy tetszik, őrült, mint én voltam. Annak idején sokan és sokszor kérdezték, a szemöldöküket picit felvonva, miért nem játszom inkább Beethoven-szonátákat, mert azokra tuti vevő mindenki, ellenben Bartók Improvizációk magyar parasztdalokra című műve nem biztos, hogy Európának ezen a részén kívül olyan sokat mond. De nekem már nagyjából négy-öt éves korom óta határozott elképzelésem volt arról, mit akarok a zenével.

Mi történt akkor?
Akkoriban hallottam először a Magyar rapszódiák lemezt Cziffra György előadásában. A nagyapám csellista volt, aki Cziffra disszidálása előtt együtt játszott vele mindenféle budapesti bárokban, és tőle kapta ajándékba ezt az albumot. A nagyapámtól pedig a jazz-zongorista apámhoz került. Mintha rögtön a zsigereimig hatolt volna: azért akartam mindenáron, a családban elsőként, klasszikus zongorista lenni, hogy megfejtsem, hogyan tudta ez a két zseni közösen elérni ezt a varázslatot.

Ők vitték közelebb a magyar zeneszerzőkhöz, zenéhez is?
És a saját magyarságomhoz. Akadtak pontok a pályámon, amikor lehetett volna engedni és máshogy dönteni, de boldog vagyok, hogy végül kitartottam. Hogy nem lett belőlem olyan zenész, aki azokat a műveket adja elő, amiket elvárnak tőle. Én a mai napig minden percben, gyakorlás közben is a szívemből zongorázom, szerintem pont amiatt, mert többnyire azt játszhatom, amiben felnőttem, és ami ezért a legközelebb áll hozzám. És hála Istennek, ezt lassan a világ legnagyobb fesztiváljai és szimfonikus zenekarai is kezdik elfogadni. Múlt héten a londoni Cadogan Hallban léptem fel a Royal Philharmonic Orchestra közreműködésével, és a Tribute to a Hungarian Legend című koncerten Eötvös Péter egyetlen zongoraversenye, a Cziffra Psodia is műsorra került. Ezt az egyik utolsó, különleges műveként komponálta Eötvös Cziffra születésének századik évfordulójára, nekem dedikálva. Még most is beleborzongok, ha rágondolok: a világ egyik legelismertebb zenekara emlékkoncerttel tisztelgett egy magyar zongoraművész előtt, magyar zeneszerző művével, magyar zongoraművésszel. Nem mellesleg mindezt nem megrendelésből, hanem együttműködésben egy magyar rendezvénnyel, a jubileumi Cziffra fesztivállal – nem hiszem, hogy létezhetne ennél hatékonyabb kulturális országimázs. Cziffra Györgyöt idézve, aki így emlékezett az 1956. október 22-én az Erkel Színházban adott koncertjére: „a közönségből úgy tört ki a taps, mint az izzó láva”. Természetesen ráadásnak egy Liszt-rapszódiát adtam elő. Aznap a magyar zeneművészet diadalától volt hangos London.

Hol a Zeneakadémia, hol London, hol egy jó kis közös koncert mondjuk Rúzsa Magdival. Összefér a komoly meg a könnyű?
Ebben is, akárcsak a magyar identitásban, Liszt Ferencet, Weiner Leót, Dohnányi Ernőt és Cziffra Györgyöt követem: hittek a műfaji sokszínűségben, és szentül állították, hogy nincs ilyen és olyan zene, csak jó és rossz. Nem véletlen, hogy a Cziffra fesztivál is a kezdetek óta a műfaji sokszínűségre, adott esetben a műfajok egymást megtermékenyítő keresztezésére épít. Egy-egy ilyen helyzet igazán jót tesz a komolyzenészeknek, hiszen ezeken az „örömalkalmakon” végre szabadon engedhetik magukat, kibújhatnak a kotta mögül, ahova az utóbbi száz évben beszorították magukat, és szabadon improvizálhatnak. Hogy ez mennyire nem ördögtől való dolog, bizonyítja, hogy az alapító Liszt Ferenc idején a Zeneakadémián felvételi követelmény volt az improvizációs tudás, az arra való hajlandóság. A komolyzenészek többsége viszont, tisztelet a kivételnek, mára átment szigorú „szomorúzenésszé”, sokszor olyasfajta önhitt gondolatokkal a fejében, hogy csak neki lehet igaza; ezt lassan el kéne engedni. A könnyűzenészeknek pedig nem szabadna azt hinniük, hogy megelégedhetnek a sokszor könnyen szerzett népszerűséggel. Mint az életben mindenhol, itt is az egyensúly a legfontosabb, és ennek megteremtéséhez egyfajta arányrendszer kialakítása.

Miként?
Az értékek mentén való kiválasztódás révén. Ilyen szempontból mindegy, hogy a Cziffra fesztiválon olyan komolyzenei világsztárokkal dolgozunk együtt, mint José Cura, Martha Argerich, Vagyim Repin vagy egy frenetikus hangulatú közös koncerten muzsikálunk Rúzsa Magdival, Presser Gáborral, Szakcsi-Lakatos Bélával, Lajkó Félixszel. Ha a tudás, egyéniség mindkét oldalról megkérdőjelezhetetlen, nem kérdés, szabad-e, kell-e vegyíteni a különböző műfajokat: a zene mindenkié, ahogy Kodály is mondta, én is ezt vallom. A gond akkor kezdődik, ha az ilyesfajta kollaborációk létrejötte csupán hangos pr-fogás olyan önjelölt művészek népszerűsítésére, akik még a saját területeiken is hiányosságokkal küzdenek. De miért ne lehetne a klasszikus zeneművek előadása mellett néha kitekinteni akár az AC/DC Highway to Hell című számának szimfonikus zenekari átiratával, ha az esszenciális találkozásból, alapos munka eredményeként születik meg? Az AC/DC-t egyébként kifejezetten szeretem, szoktam hallgatni kikapcsolódásként.

Az ilyesmi nem a közönség átverése?
Nem. A közönség átverése teljesen másként zajlik.

Hogyan?
Fogalmazzunk úgy, megkérdőjelezhető minőségű produkciók színes-hangos, hatásvadász ránk öntésével. Sajnos sok az ilyen manapság.

Nem kötelező senkinek ezeket választani.
De mit válasszon, ha zömében nem lát, hall, kap mást? A közönséget igenis nevelni kell valamennyire. Ehhez lenne fontos, hogy a népszerű televíziós műsorokban, csatornákon, médiafelületeken, interneten ne csak az ízléstelen, az értéktelen, a gagyi legyen ott, még ha az a nagyobb nézettség, több kattintás miatt látszólag a siker záloga is. A jónak, a minőséginek, a valóban értékesnek ugyanolyan súllyal kellene jelen lennie. Ezért nem gondolom, hogy hosszú távon működőképes az elefántcsonttorony, azaz hogy a tényleg jók nem szállnak versenybe csak azért, mert rangon alulinak, hiábavalónak érzik. Mert így hosszú távon is az alkalmatlanok fognak győzni, az általános ízlés pedig még tovább süllyed.

Ha megnézzük akár csak a tíz évvel ezelőtti könnyűzenei tehetségkutató műsorok és a maiak közötti különbségeket, nem vagyok benne biztos, hogy bármilyen módon lehet még visszaút.
Egy-egy gyöngyszem minden szériában felbukkan, akinek máshogy, máshol nem biztos, hogy lenne lehetősége megmutatni magát. A kérdés, hogy ezek a műsorok miért vulgárisabbak, bulvárosabbak, mint a kezdetekben.

És miért?
Ha hihetünk annak, hogy kutatások eredményei alapján kommunikációs és marketingszakemberek állítják össze őket, akkor az azt sugallja, hogy erre halad a közízlés. Itt megint csak a nevelést tudom felhozni. Ha az iskola és a szülők egymásra licitálva nemcsak azt tartanák fontosnak, hogy a gyerek minél előbb megtanuljon hibátlanul angolul, hanem a művészetek megismerése, természetes átélése is a mindennapok része lenne, előbb-utóbb igenis legalább a fejünket ki tudnánk dugni a gödörből. A művészettel nevelésnél ugyanis nincs hatékonyabb eszköz a társadalom fejlesztésére. Most pedig, amikor világszinten is azt látjuk, éljük meg, hogy az emberek egyre lélektelenebbül, közönyösebben, kegyetlenebbül közelednek egymás felé, nagyobb szükség van rá, mint valaha. Állandóan az ilyen meg olyan érzékenyítésről beszélünk, és arról, hogyan kell a testünket és a szellemünket karbantartani, az étrendünket megfelelően összeállítani, csak egyvalamiről nem esik szó soha: a lelki érzékenyítésről. Hogyan várhatjuk, hogy a jövő társadalma kerek legyen, ha erre nem fektetünk kellő súlyt, és a gyerekeink alig érintkeznek mély érzelmekkel? Amiket a zene tud a legkönnyebben átadni, mert ahhoz, hogy átéljük, semmiféle előzetes tudás nem szükségeltetik. Ha pedig komolyan vesszük, hogy a zene mindenkié, akkor ne legyen senkié, mert különben vége lesz annak az örökségnek, amelyre olyan büszkék vagyunk; a magyar szív egészséges, egyenletes ritmusát mégiscsak a kultúránk diktálja.

A Zeneakadémián viszont az utóbbi idő legnagyobb kérdése éppen az volt, kié lesz a kormányrúd. Egy év eltelt, és még mindig nem született megnyugtató döntés. Önök hogyan élik ezt át a falak között?
Szintén Kodály Zoltánt idézném, aki azt mondta valahol, nem az a kérdés, hogy ki a rektor a Zeneakadémián, hanem hogy ki tanítja a zenét. Ezzel egyet is értek, persze igenis van jelentősége, hogy az ország egyetlen felsőfokú zenei intézményét ki vagy kik, de főleg milyen gondolatisággal vezetik. 

Lehet hosszan beszélni arról, ki a nagyobb felelős ezért, az egyetem vagy a fenntartó, de az biztos, hogy az egész végül a diákokon csattan.

Az ön álma mi, ha a jövő magyar Zeneakadémiájára gondol?
Hogy visszatérünk a Liszt Ferenc-i útra. Most túl sok az óra, túl sok a kötelesség, kevés a közösségi élmény, a valódi játék öröme és a lélek. De ha nem így lesz, akkor sem fogok elkeseredni. Mert lehet, hogy nem terem majd minden évfolyamban egy Cziffra György vagy egy Dohnányi Ernő, a Kárpát-medencei Liszt-dns olyan erősen bennünk van, hogy abban örök időkre bízhatunk.

Nyitókép: Ficsor Márton