Egy kert ideje

Meghalt apám húga. Sosem voltunk igazán közeli kapcsolatban. Utoljára a zebegényi házukban látogattam meg őt. Ültünk a Dunára néző teraszon, beszélgettünk. A családi legendárium szerint sokáig nem szólalt meg gyerekkorában, és a szülei már attól tartottak, hogy valami gond lehet vele. Négyéves volt már, amikor egy nyári napon a szövetségesek bombákat hullajtottak többek között a szobi Ipoly-hídra. A robbanásokat Zebegényben is tisztán lehetett hallani. Kint ültek a kertben, amikor a nagynéném egyszer csak megszólalt: bombáznak. 

Ez volt az első szava életében. Erős kezdés. Ezzel a rövid mondattal szólni bele először a világba. A zebegényi ház a hosszú évtizedek alatt semmit nem változott. Ahogy a kert sem. A harmincas évek második felében épült, nyaralónak szánták, aztán úgy alakult, hogy a második világháború után ideköltöztek. Apám is itt nőtt fel. A kert végében áll az 1700-as folyam­kilométert jelző tábla. Szintén a családi legendáriumból tudható, hogy apám a hatvanas évek közepe táján többször leúszott innen Nagymarosra, amikor leendő anyámnak udvarolni kezdett. Amikor az egyik ilyen úszásából hazafelé tartott a Nagymaros és Zebegény közötti út szélén, egyszer elkapta a vihar. A dömösi révátkelő közelében egy magasfeszültségű vezeték ível át a Duna fölött, és a nagy égzengésben apám azt látta, hogy egy gömbvillám gurul át a dróton. Mérnöknek készült, tudta, mit lát. Nagyjából ott zuhant bele a folyóba Bótai Ede pilóta a repülőgépével 1941-ben. Az baleset volt, nem harci helyzet. 

A zebegényi házat az útról nem látni, eltakarják a gyümölcsfák és a mogyoróbokrok. Kevés ilyen idilli kertet ismerek. Ilyen kertet ma már alig látni. Ma a tuja, a rövidre nyírt gyep és a térkövezés dívik, az újabb építésű házak kertjei szinte mind ilyenek. A közelünkben, az egyik hegyi utcában például egy emberméretű, világító Buddha-szobor áll egy nemrég épült ház kertjében. Pontosabban ül, halványan derengő fejjel a lassan leszálló alkonyatban. Ezek az újabb kertek taszítók, és hiába látszik rajtuk, hogy időt és pénzt nem kímélve alakították ki őket, menthetetlenül reménytelenek. 

Nekünk valójában nincs kertünk: ami a kertünk lehetne, az az erdő egy darabja magas csertölgyekkel, borostyánnal, növendék vadcseresznyével, dióval, gyertyánnal. De itt, az erdőben is láttam már jó néhány olyan kertet, amelyből kivágták az őshonos fákat, és a helyükre örökzöldet ültettek. Az örökzöldek persze nem sokáig bírják a száraz és forró nyarakat, rövid távon halálra vannak ítélve. A zebegényi kertben az öreg cseresznyefa alatt kerekes kút állt, nagy­néném ösvényeket alakított ki a terebélyes fák és bokrok alatt, kis veteményeskertet is művelt. A sűrű növényzet miatt szinte állandó volt a félhomály. A közeli Duna visszfényei járták át ezt a félhomályt, amitől minden finoman csillámlott és derengett. Egészen álomszerűvé vált ott minden ezektől a fényektől. 

A nagynéném és a lánya szűkszavú emberek voltak, tökéletesen beleillettek ebbe a környezetbe. Egyikük a Dunára néző teraszon vagy a terméskő támfal tövében olvasott hosszú órákon át, másikuk az öreg diófa alatt, a ház túlsó oldalán. Az álomszerű légkör odabent a házban még sűrűbbé vált. Az üvegajtós szekrényben régi fényképek a dédszüleimről, nagynéném és apám gyerekkori fotói, abbáziai és alpesi nyaralások képi emlékei a harmincas évekből. Első kiadású Herczeg Ferenc-, Márai- és Harsányi Zsolt-kötetek a könyvespolcon. A padlásfeljáró szúette lépcsőjén befőttes­üvegek. Ketyegett a falióra, amitől a csend még karakteresebbé vált. A házban és a kertben megállt az idő valamikor az 1940-es évek elején. Vagy a háznak és a kertnek saját ideje volt. Olykor egyszer csak elöntötte a nappalit a közeli Duna illata. Ezt otthonról is ismerem. Gyerekkoromban sokszor ébredtem én is a folyó erős illatára Nagymaroson. 

A zebegényi házat és a kertet valami különös lassúság lengte be. Vagy talán ez a világ eredendő, természetes tempója, ami ma már szinte mozdulatlanságnak tűnik. Volt ilyen is a világ. A Duna tempója is ilyen, az erdőé, a csillagos égé. A teremtett világ állandó tempója, ami hiába fénysebesség az egyik végponton és hiába egy meztelencsiga araszolása a másikon, mindig ugyanolyan. Nagynéném erősen hasonlított apámra, arcában mindig apám arcát láttam, ami olykor szinte zavarba ejtő volt. Ez az arc sem volt mai arc. A mai arcok különböznek a régiektől, mintha a különféle korok különféle arctípusokkal is járnának. Az ő arcuk valahogy itt maradt egy korábbi, mára megsemmisült korszakból. Apám húgával sosem beszélgettem igazán komolyan. Zárt, rejtőzködő lény volt, a belső világát megtartotta magának. Valójában nem ismertem. És most már nem is fogom megismerni. A Duna fényeitől átjárt, csendes kert most már csak a madaraké.