Egy kert ideje

Meghalt apám húga. Sosem voltunk igazán közeli kapcsolatban. Utoljára a zebegényi házukban látogattam meg őt. Ültünk a Dunára néző teraszon, beszélgettünk. A családi legendárium szerint sokáig nem szólalt meg gyerekkorában, és a szülei már attól tartottak, hogy valami gond lehet vele. Négyéves volt már, amikor egy nyári napon a szövetségesek bombákat hullajtottak többek között a szobi Ipoly-hídra. A robbanásokat Zebegényben is tisztán lehetett hallani. Kint ültek a kertben, amikor a nagynéném egyszer csak megszólalt: bombáznak. 

Ez volt az első szava életében. Erős kezdés. Ezzel a rövid mondattal szólni bele először a világba. A zebegényi ház a hosszú évtizedek alatt semmit nem változott. Ahogy a kert sem. A harmincas évek második felében épült, nyaralónak szánták, aztán úgy alakult, hogy a második világháború után ideköltöztek. Apám is itt nőtt fel. A kert végében áll az 1700-as folyam­kilométert jelző tábla. Szintén a családi legendáriumból tudható, hogy apám a hatvanas évek közepe táján többször leúszott innen Nagymarosra, amikor leendő anyámnak udvarolni kezdett. Amikor az egyik ilyen úszásából hazafelé tartott a Nagymaros és Zebegény közötti út szélén, egyszer elkapta a vihar. A dömösi révátkelő közelében egy magasfeszültségű vezeték ível át a Duna fölött, és a nagy égzengésben apám azt látta, hogy egy gömbvillám gurul át a dróton. Mérnöknek készült, tudta, mit lát. Nagyjából ott zuhant bele a folyóba Bótai Ede pilóta a repülőgépével 1941-ben. Az baleset volt, nem harci helyzet.