Herman Ottót egész gyerekkoromban amolyan meseszerű alaknak gondoltam. Aminek nyilván volt köze a különféle tan- és egyéb könyvekben látható fotóihoz – robusztus, sörényes fej óriási szakállal –, de gyanítom, az is szerepet játszott benne, hogy a lakásunkhoz közeli Herman Ottó-lakótelepen sok csodálatos dolog volt a fagyit is áruló garázskocsmától a környék egyetlen, a folyton kitörő lécei miatt finoman szólva is balesetveszélyes hajóhintájáig. Azt csak sokkal később tudtam meg, hogy a szepességi német családból származó Herman Ottó nem csupán az én képzeletemben magasodott fel, a valóságban sem volt éppen érdektelen figura; nem véletlenül emlegetjük az utolsó magyar polihisztorként.
Róma új migrációs programja óriási felháborodást váltott ki: a befogadó családoknak nem jár egyetlen cent sem, miközben egy NGO 400 ezer eurót kap a „koordinációért”.
Egon, vegye tudomásul, ha ez van, mi nem nézzük akkor, mi levesszük a tévéről a hangot, mi levesszük a tévét is falról, Egon, mi a kádba így vágjuk bele a készüléket és lesprickoljuk Isana Sensitive krémtusfürdővel!
Az emberkép alapvető megváltozása nélkül az emberiség bármilyen jövőképéről beszélni „nem egyéb, mint szentimentális, tünékeny álmodozás.” Kocsi Lajos írása.