„A tánc a személyiségemmé, a Győri Balett a sorsommá vált” – negyvenötödik évadát ünnepli a legendás társulat

Nyitókép: A Győri Balett Tranzit estjének Mirror című produkciója. (Csapó Balázs/Győri Balett)

Milyen az az űrbalett?

Messzebbről indítanám a választ. Lassan öt éve állok a Győri Balett élén, és az első pillanattól kezdve ugyanaz a gondolat vezérel: olyan alkotókat keresek, keresünk, akik hűek a Markó Iván-i eszmeiséghez. Ennek lényege, hogy a magas fokú szakmai tudás az alap, de önmagában kevés, a művészetünk csak a közönséggel együtt lélegezve válhat teljes egésszé. Az ilyen típusú, az egyetemeset személyessé tenni képes alkotók sorába illeszkedik a Tranzit című új bemutatónk két koreográfusa is; ők más megközelítésből, de ugyanazokra a kérdésre keresik a választ.

Vagyis?

Kik vagyunk, és mi tesz minket emberré? Kimondva-kimondatlanul mindannyiunkat foglalkoztatnak időnként hasonló gondolatok. De ezen kívül is akad néhány, számomra különösen fontos közös motívum az angol Jordan James Bridge és a dél-koreai Kim Jung-a műveiben.

Például?

Az egyik az utazás. Bridge az Alien- és az Érkezés filmek inspirálta science-fiction balettje az első felvonásban egy másik bolygóra repít el minket, igen expresszív módon. A második felvonásban pedig szűkül, vagy ha úgy tetszik, tágul a tér, és Jung-a drámai, impulzív munkája révén a tudatunk legmélyére jutunk. Külső és belső összhangja; izgalmas párosítás, amely szintén örök emberi tulajdonságokra, a kíváncsiságra és a felfedezés soha nem lankadó vágyára hívja fel a figyelmet.

És mi a másik összekötő kapocs?

A változás. Van egy régi olasz közmondás, ami úgy szól, talán sikerül pontosan idéznem: ahhoz, hogy minden maradjon a régiben, változásra van szükség. Úgy érzem, ez nagyon igaz a Győri Balett történetére is. 

Ezért hívunk például nemzetközi alkotókat is, évente kettőt, mert nem szeretnénk zárvány lenni. Negyvenöt éve vagyunk a magyar táncművészet zászlóshajója, ami arra is kötelez bennünket, hogy egyszerre, ugyanolyan minőségben és érvényességgel álljunk helyt Győrben, Magyarországon és a nemzetközi térben. Eddig, úgy hiszem, még mindig sikerült tartanunk a tempót.

Ami arra is bizonyíték, hogy nem csupán Budapestről lehet felkerülni a térképre.

Pontosan. Nyilván szerencsések is vagyunk, mert a tánc nyelve eleve nemzetközi, így nem kötnek minket a prózai színház ilyen irányú korlátai. De attól még természetesen nem ülhetünk a babérjainkon. Annál is inkább, mert hazánk második legnagyobb társulatáról van szó. Amikor nekiindulunk egy nagyobb turnénak, több mint ötvenen kerekedünk fel, beleértve a saját műszaki stábunkat is; mintha egy nagy rockegyüttes konvoja haladna kisbuszokkal, kamionnal. Legalábbis így volt régebben. 2020, vagyis a covid megjelenése óta a befogadó színházak itthon és külföldön is jóval óvatosabbak, általában nagyjából tizenöt embert tudnak a megfelelő körülmények között utaztatni, elszállásolni.

Azaz, ahogy átvette a vezetést, úgy köszöntött be egy új korszak ebben az értelemben is.

Igen. Viccesen minden évad elején úgy szoktam kezdeni a beszédemet, hogy  gyerekek, most egy picit nehezebb idők jönnek, de bízzunk az energiáinkban, kreativitásunkban. És valóban, azóta volt már egy újabb covidhullám, aztán jött a háború, illetve nyomában rögtön az energiaválság. De nem szeretnék panaszkodni, mert mi ezeket is túléltük, miközben rengetet társulat megszűnt vagy a megszűnés szélére került, sok színházat, intézményt bezártak. Azzal viszont folyamatosan muszáj foglalkoznunk, hogy a kultúrafinanszírozás formái változóban vannak, világszerte egyre kevesebb e téren az állami szerepvállalás.

Ha annyira jó vagy, miért ne élnél meg piaci alapon?

Igen, ez – a némileg jogos – üzenet. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a kultúra működése, szerepe egy országon belül ennél mindig kicsit összetettebb volt. Egy ekkora társulat, mint a Győri Balett, nehezebben követi le az olyan modellváltásokat, mint például az üzleti szféra kultúratámogatásba való hatványozottabb beszállása. Mint egy hatalmas anyahajó; ha eltekerem a kormányt, sok idő kell a helyes irányba való elmozduláshoz.

Fel lehet ezt az időt gyorsítani?

Igen. Méghozzá úgy, hogy az összes fronton elkezdünk „támadni”. Mivel tudjuk, mik az értékeink, azt is, hogy azok valósak, és nemcsak múltunk és jelenünk, de jövőképünk is van, nincs más dolgunk, mint hogy mindezt a lehető legtöbb formában és helyen megmutassuk. Hiába nagy a kor zaja, ebben a harsogásban is következetesen és eltántoríthatatlanul jelen kell lennie azoknak a finom hangoknak, amelyek a minket körülvevő rengeteg szépségre hívják fel a figyelmet.

A tapasztalataim alapján kicsit szkeptikus vagyok, végül nem az egyre erősödő zaj győz-e.

Én viszont abszolút optimista vagyok. És talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha bizonyítékül kicsit dicsekszem is. Nemrégiben történt, hogy a kolléganőm sietett Győrből a fővárosba, a Nemzeti Táncszínházba, és mivel késett a vonat, beült gyorsan egy taxiba. Bemondta az úticélt, mire a sofőr visszakérdezett, hogy „tényleg, a táncnak van saját színháza Budapesten?” Mert neki erről fogalma sem volt, a táncról sem sokat tud, egyedül a Győri Balett nevét ismeri. Az ilyesmi mindig megmelengeti a szívünket, akárcsak a hasonló külföldi tapasztalatok. Legutóbb például Bogotában és Törökországban is többen odajöttek, mennyire örülnek, hogy húsz-harminc év elteltével újra láthatnak minket. Ezek pici, de nagyon fontos visszajelzések, amelyek egyszerre dicsérik a korábbi és a mostani táncosaink, kollégáink hozzáállását, munkáját.

Ennek megfelelően a felvételi szűrő is szigorú? Egyszerűen fogalmazva, mi kell ahhoz, hogy valaki a Győri Balett tagja lehessen? Vagy még inkább, mi tette, teszi a Győri Balettet azzá, ami?

Ha így kívülről magunkra tekintek, biztos, hogy furcsa állatfaj vagyunk. Az üzemszerűséget ötvözzük a családiassággal, miközben igyekszünk mindig csúcsteljesítményt nyújtani. Vigyázunk egymásra, és figyelünk az együtt töltött idő minőségére. A táncosok meg szó nélkül tűrik, amikor mindenféle tízéves tervekről szónokolok nekik, vagy amikor olyanokat találok ki, hogy forgassunk videókat a színház tetején, esetleg csináljunk flashmobokat a vonaton. Mert pontosan tudják, hogy nem az öncélúság vezérel. Azt próbálom megmutatni minél többeknek, milyen gazdag ez a műfaj. Aminek a koronája természetesen mindig a színpadi megnyilvánulás. De ha nem nyitunk kifelé, nem visszük ki magunkat kicsit az utcára, akkor nem tudjuk lerombolni azokat a sztereotípiákat sem, amiket sok ember mantraszerűen ismételget magának, miszerint „én el nem megyek egy ilyen előadásra, mert nem értek a tánchoz”. 

A balettra ez különösen igaz: mintha egy buborék lenne a buborékban.

Pontosan. De a mi dolgunk szélesre nyitni az ajtókat, és így várni a vendégeinket. Fel kell ismernünk, hogy nem élhetünk elefántcsonttoronyban. Nem csak a témáinkban és azok feldolgozásának módjában kell reflektálnunk a jelenre, miközben természetesen a klasszikusokat is műsoron tartjuk. Hanem párbeszédre kell lépni a jelenkor emberével is. Amihez rengeteg felület és módszer a rendelkezésre áll a közösségi oldalaktól kezdve a korosztályi programokon át a repertoárunkkal és a fellépési helyszínekkel való folyamatos sakkozásig. A gyerekdarabjainknak hála például négy esztendő alatt huszonhat évet csökkent a nézőink átlagéletkora, amit, pláne a jövőre nézve, óriási eredménynek gondolok.

Főleg, ha azt nézzük, hogy helyben is bőven akad konkurencia, elég, ha csak a kézilabdára gondolunk.

És a színházra. De ezek, úgy látjuk, egyáltalán nem kioltják, hanem éppen ellenkezőleg, erősítik egymást. Az előbb azt kérdezte, mitől lett a Győri Balett azzá, ami. A minőség és a családiasság mellett az a harmadik kulcs, hogy az egységre való törekvés nem gyűri maga alá az egyéniségeket. Az előző igazgatónknak, Kiss Jánosnak volt a vesszőparipája, és én is ebben hiszek, hogy egyéniségek kellenek. Olyan idősebb művészek, akiket szívesen követnek a többiek, és olyan fiatalok, akik az érkezésükkel minket is kimozdulásra sarkallnak, és arra, hogy megpróbáljuk ne csak a magunk, hanem az ő szemüvegükön keresztül is nézni a világot.

Ahogyan említette, minden évadban két külföldi és hazai koreográfus darabját állítják színre, de mi a helyzet a táncosokkal, közöttük milyen a magyar-nemzetközi arány?

Harmincból kilencen érkeztek külföldről, amit egészséges megoszlásnak gondolok. És ami számomra a legörömtelibb, hogy mind a hat hosszú távon is Győrben szeretne maradni. Kettő közülük magyar feleséget választott, 

És akik itt vannak nálunk, magyarok és külföldiek is, ők tényleg a legjobbak közül valók. Nem ritka, hogy egy-egy castingunkra több mint ötszázan jelentkeznek a föld minden tájáról, ilyenkor azért alaposan megizzadunk a válogatás során. A végén mindig el szoktam mondani, hogy az se csüggedjen, akinek most nem tudtunk feladatot, státuszt adni. Hiszen a tánccal gyakorlatilag egy világútlevelet kaptak a kezükbe, induljanak el bátran, próbálják ki magukat minél több helyen, határ a csillagos ég. Persze az mindig jó érzéssel tölt el, ha valaki számára ez a határ éppen mi vagyunk.

Olyanok is akadnak köztük, akik innen indultak el, és ide is tértek vissza?

Nem is egy. Itt van például Szentiványi Richárd, aki Győrben kezdte a tánctanulmányait, ráadásul életem első koreográfiájában, a Forgószél című gyerekbalettben szerepelt először színpadon. A budapesti Táncművészeti Egyetem elvégzése után, 2019-ben került vissza hozzánk. Nagy boldogságunkra, mert túlzás nélkül mondom, hogy szerintem ő a jelenlegi legígéretesebb magyar férfi szólista, és mivel nagyon izgalmas személyiség is, évekre meghatározhatja a repertoárt. Arról nem is beszélve, hogy elképesztően ragaszkodik a Győri Baletthez, teljesen tudatosan választott minket a számtalan lehetősége közül.

Egykori önmagát is látja kicsit benne?

Igen is, meg nem is. A lokálpatrióta kötődésem ugyanúgy megvan, hiszen ezen a vidéken születtem és voltam kisgyerek. De hogy teljesen őszinte legyek, miután a Magyar Fesztivál Balettól, amelynek alapító tagja voltam, 1997-ben a Győri Baletthez kerültem, azt gondoltam, ez csak egy röpke állomás lesz a pályámon. Külföldre szerettem volna menni, de akkoriban ez még elég nehézkes volt, kevesebb próbatáncot hirdettek, és azokról is sokszor későn értesültünk. Így lett a rövid megállóból huszonhat év, végigjárva a ranglétra összes fokát.

Egyszer sem bánta meg, hogy maradt?

Őszintén mondom, hogy nem. Talán, mert nekem a tánc mindig elsősorban a közösséget, az együtt átélt csodát jelentette, és csak utána a mozdulatok precíz művészetét. Álmodozó kamasz voltam, aki nehezen tűri a szabályokat, kötöttségeket, ezért egy ideig nem is nagyon tudtak milyen skatulyába tenni, valaki azt állította, extrém tehetséges vagyok, más meg, hogy közöm nincs az egészhez. De nem nagyon érdekelt a véleményük. Mert tánc közben mindig boldog voltam, a személyiségem részévé vált. Ahogyan mára a Győri Balett a sorsommá, most már a magánéletemet tekintve is, hiszen a kislányom anyukája ugyancsak itt táncol. Ennél többet azt hiszem, nem is kívánhatnék.

És ha mégis?

Itt, akár más műfajok intenzívebb bevonásával, tovább folytathatnák a kísérletezést; egyfajta térségi művészeti központról álmodom, ahová Szlovákiából, Ausztriából is átjárnának az emberek. Megérdemelnénk. Nemcsak mi, de a helyi közönségünk is. Amikor megválasztottak igazgatónak, egy héten keresztül, ahányszor csak átmentem a Széchenyi téren, megálltak és megtapsoltak az emberek. Nem engem ünnepeltek. Hanem azt, ami nélkül ma már a város elképzelhetetlen lenne: a Győri Balettet.

(A Győri Balett jubileumi és egyéb programjairól, az előadások időpontjairól itt lehet részletesen tájékozódni.)