Sok száz gyümölcsfajtát gondozott és nemesített, belekóstolt az 1848-as forradalomba is – ő a magyar almák atyja

Nyitókép: MTI/MTVA/Oláh Tibor

„A gyümölcsészek előtt régóta ismeretes a teljesen piros almáknak az a tulajdonsága, hogy rajtuk, ott, a hol ág vagy levél szorosan érintkezik velök, a piros szín ki nem fejlődhetik. E tulajdonságot azután a dilettáns pomológusok, a kik ráérnek pepecselni, fölhasználják arra, hogy a pirulni épen kezdő, és már jól kifejlődött gyümölcsök napos oldalára monogrammokat vagy egyéb képleteket ragasztanak papirosból, melyet a teljesen megpirult gyümölcsről azután eltávolítanak; a mikor azután az eltakart helyen ott van sápadt színben a monogramm vagy egyéb képlet.” Ez az indulatos kifakadás a Természettudományi Közlöny című folyóiratban – a Természet Világa jogelődjében – jelent meg, az 1887. novemberi számban. Szerzője Bereczki Máté, aki akkor már a hazai gyümölcstermesztés és gyümölcsfa-­nemesítés első számú tudós tekintélyének számított. S éppen e tudományág, a pomológia tekintélyének a védelmében vetette papírra sorait. Nem szerette volna, ha a levélrajzos almák előállításához hasonló szemfényvesztések elterelték volna a figyelmet a hazai mezőgazdasági kutatások valódi eredményeiről. Az ő tollából tényleg hiteles volt ez a „rendreutasítás”, ugyanis nem kevesebb mint 424 alma-, 522 körte-, 137 szilva-, 26 cseresznye- és 17 meggyfajta hosszabb-rövidebb leírása olvasható a Gyümölcsészeti vázlatok című munkájában – vagyis ennyiféle gyümölcsfával bizonyosan dolgozott személyesen. Bereczki Máté kunágotai tankertjében 

Ennek a szinte mesés fajtagazdagságú kertnek az egyszemélyi megálmodója és létrehozója kalandos életpálya után jutott el a gyümölcsnemesítés és gyümölcstermesztés tudományterületéig.

Kétszáz évvel ezelőtt, 1824-ben született Romhányban – amely Kunágota és Mezőkovácsháza, vagyis tudományos tevékenységének két színhelye mellett máig élő tiszteletének, sőt kultuszának egyik központja. Kőfaragómester édesapja szűkös megélhetést tudott csak biztosítani a családjának, így a későbbi tudós igen későn, tizenegy éves korában kezdett csak iskolába járni. Addig azonban megtanulhatta otthon a kert szeretetét és művelését a kertészkedésben jártas édesanyjától. Az akkor még Bagyinszky vezetéknevű ifjú a váci piaristákhoz, majd a líceumba került, és mint eminens tanuló 1845-ben beiratkozott a pesti jogi karra. Ott ismerkedett meg a reformkori eszmékkel, s lett Petőfi, Vasvári, Jókai baráti körének, majd 1848-ban a márciusi ifjaknak a tagja. Ebben az időben változtatott először nevet, és Táncsics kiszabadításában, majd a szabadságharcban egy szabadcsapat vezetőjeként – szülőfaluja iránti tiszteletből – Romhányi Máté néven vett részt. 

Világos és Arad után aztán újabb névváltoztatás mellett döntött, ekkor azonban már kényszerűségből: a megtorló hatalom a forradalomban és szabadságharcban betöltött szerepéért körözési listára tette, így bujdosni kényszerült, immár Erdei Máté néven. Teleki Blanka grófnő fogadta be Pálfalvára, menedéket és megélhetést, gazdasági írnoki állást nyújtott neki. Valójában nem pénzügyi levelezést várt el tőle, hanem hogy ezen az álnéven, a gazdasági felmérések fedőtevékenysége mögött, szinte álruhában járja az országot, s tudósítsa őt a Bach-korszakkal szembeni passzív ellenállás formáiról, lehetőségeiről és eredményeiről. A hatalom azonban felfigyelt a tevékenységére, s gyakorlatilag az utolsó pillanatban sikerült elmenekülnie 1851-ben egy házkutatás és a várható letartóztatás elől az Alföldre. Az 1856-os általános amnesztiáig ott bujdosott, barátainál, volt iskola­társainál, egykori egyetemi ismerőseinél.

A közkegyelem után sem volt hajlandó együttműködni a hatalommal, állami állást nem vállalt, magántanítóként dolgozott több családnál. 1862-ben hívta meg őt egy volt honvéd bajtársa ajánlására Sármezey Antal kunágotai kincstári bérlő a pusztájára gyermekei tanítójának. A kunágotai időszakban változtatott harmadszorra is nevet, ugyanis hivatalosan nem akarták bejegyezni a bujdosása alatt használt Erdei vezetéknevét, ekkor és ezért lett Bereczkivé. Egy évtized tanítóskodás alatt, munkája mellett elmélyítette ismereteit a gyümölcstermesztésről, s 1872-ben vásárolt egy saját kert létesítésére alkalmas telket, ott hozta létre később legendássá váló gyümölcsösét. Innen már egyenesen ívelt felfelé a karrierje: pomológiai munkáját az egész ország megismerte, bekapcsolódott a természettudományi társulat tevékenységébe, nemzetközi társaságokba, a hazai faiskolák létesítésére vonatkozó tervezeteket írt, nemzetközi szaktekintéllyé vált.

Már életében kultusz övezte: Petőfivel ápolt barátsága, sok éven át tartó bujdosása, aztán későbbi kérlelhetetlen távolságtartása a hatalomtól mind bőséggel táplálták a legendáját. Talán nem túlzás azt állítani, hogy sokan az ország felemelkedésének, a 19. század második felében kibontakozó gazdasági lehetőségeknek a szimbólumát is láthatták abban, ahogyan Bereczki az Alföldön gyakorlatilag a semmiből Európa-hírű gyümölcsöskertet varázsolt.

Végrendeletében tudományos hagyatékát a Királyi Magyar Természettudományi Társulatra örökítette, arra a közösségre, amelytől leginkább remélhette, hogy tudomány-népszerűsítő tevékenysége révén folytatja az általa megkezdett szakmai és ismeretterjesztő munkát. Neve ennek is köszönhetően maradt fenn mind a mai napig a hazai tudománytörténetben és élete színterein: Romhányban, Mezőkovácsházán, Kunágotán lévő emlékhelyein tovább élő tiszteletében.