30 éve még működött egy bérgyilkos és egy kislány kapcsolata – Léon, a profi

Nyitókép: Mokép/Columbia

„But that's not the shape of my heart” – énekli Sting a kellően közismert dalt. Én pedig, miközben az ifjú Natalie Portmantől távolodik a kamerakép, még 30 év elteltével is a belsőmet mardosó, a szerveimet facsaró érzéssel küzdök. Valami olyasmi jár a fejemben, hogy a francia Luc Besson itt még a csúcson állt, mielőtt a villangók meséjének és Madonna zenéjének szárnyain repkedve zuhanásba kezdett. Bár tudom, én vagyok a furcsa madár, akinek a „Besson Best ofján” nem szerepel Az ötödik elem, helyette a Metró és a Jeanne d'Arc, az orleans-i szűz vinné a prímet. Vagy akár még a Léon, a profi is, ha nem zavarna benne egy szál annyira.

Amerikába jöttem, mesterségem címere francia rendező

Az 1985-ös Metró, az 1988-as A nagy kékség, az 1990-es Nikita és az 1991-es Atlantisz (és egy Mylène Farmer-videó) után Luc Besson Amerikában próbált szerencsét a Léon, a profival, amely lényegében a Nikita koncepcióját gondolta újra, egyfajta laza elfoglaltságként Az ötödik elem forgatásának megkezdéséig.

Ezúttal ugyan nem egy kábítószer-használó nő kap újabb esélyt, hanem egy fiatal kislány, Mathilda (Natalie Portman), 

Merthogy Mathilda szüleit kivégzi egy korrupt zsaru, Stansfield (Gary Oldman) és a csapata, a lány pedig a szomszédban lakó, csendes és visszahúzódó férfi, Léon (Jean Reno) mellett leli meg a biztonságot. Majd pedig a bosszúhoz vezető utat, hiszen családját nem, de elvesztett kisöccsét gyászolja, amikor pedig rájön, hogy Léon nemcsak, hogy bérgyilkos, de az egyik legjobb, rögtön azt választja életcélnak, hogy miközben gondoskodik a férfiról, kitanulja a mesterséget, aminek hála később leszámolhat a kisfiú gyilkosaival. Nem mellesleg még bele is szeret a kicsit autista Léonba, akinek egy idő után a lány sem teljesen közömbös.

Besson mesterműve?

Valamilyen szinten az. Maga a hangulat, a fényképezés (Thierry Arbogast – Jeanne d'Arc és Bíbor folyók), valamint a zene (Éric Serra) egyaránt elsőrangú. Időnként kimondottan gyönyörű megoldásokat, képeket és dallamokat kapunk, erre az igényes összképre pedig a nemzetközi színészgárda teszi fel a koronát.

Az eredetileg marokkói Reno, az angol Oldman és az izraeli Portman – a francia rendező szárnyai alatt – egyaránt a maximumot is kihozzák a szerepekből, sőt

De az általában a legjobbak közé sorolható Gary Oldmannek és a szintén megbízható Jean Renónak sincs miért szégyenkeznie.

Előbbi gond nélkül hozza az idegbeteg, lélektelen rohadékot, utóbbi kicsit belassult és magába fordult karakteréről pedig gond nélkül elhisszük, hogy komoly problémái vannak, ezért is olyan jó a munkájában. Ahogy pedig a lánnyal összeakad, számára is kinyílik a világ.

Egyébként eredetileg Liv Tyler is esélyes volt Mathilda szerepére, de 15 évesen végül túl idősnek gondolták, Portman pedig lényegében 2000 lehetséges jelöltet utasított maga mögé, ezzel olyan debütálást hozva, amely egyaránt meghatározta a helyét Hollywoodban és a független filmek világában.  

A Lolita és a Nikita eltitkolt zabigyereke

„Akit szeretünk, azt egészen boldoggá, vagy ha ez nem lehetséges, egészen boldogtalanná akarjuk tenni.” – írta Jean de La Bruyére, a 17. századi Franciaországban, és bizony a frázis első felével minden bizonnyal Mathilda és Léon is maximálisan egyetértene. Vagy akár a másodikkal is, ha a leánygyermek egy-egy reakciójára gondolunk. 

Mert csak érezni valahol a két karakter között kialakuló viszonyt, ami a drámai vég miatt nem teljesedhet ki, miközben a legelső változat még a finomítás mellet is megfeküdte az emberek gyomrát a tesztvetítésen.

És igen, azért ez zavar még úgy is, hogy lehet azt mondani: az egyedül maradt gyermek és a kissé visszamaradott, talán gyermeki énnel rendelkező felnőtt egymásba kapaszkodott, ahogy érzelmileg Humbert is megmaradt egy szinten a Lolitában – de na, attól még jól tudjuk és érezzük, hogy ez nem normális dolog.

Egyébként meg klasszikus

Szóval bárki bármit mond, a film logikátlanságait simán lenyelem, ahogy a Luc Besson-módra idióta zsarukat is, de lányos apaként ez az egy pont számomra ugyanúgy zavaró, mint azt elképzelni, hogy egy kislányt valaki bérgyilkosnak képez ki. Persze mindenkinél máshol van az ingerküszöb, így lehet, egyedül vagyok a véleményemmel, pláne, hogy sokakat a Szegény párák esetében sem zavart, hogy igazából egy gyermek elméje került egy nő testébe, aki rövid idő alatt fel is fedezte a testiséget.

Azt viszont nem tagadom, hogy önmagában a Léon, a profi filmként, minden hibájával együtt is egy remekmű, ami idővel egészen elragadja a nézőt, karaktereit pedig pont annyira közel hozza, hogy megszeressük őket. Éppen ezért olyan melankolikus a kiszámítható befejezés, amelyre Sting ideillő dallamai teszik fel a koronát.

Én pedig, miközben az ifjú Natalie Portmantől távolodik a kamerakép, még 30 év elteltével is a belsőmet mardosó, a szerveimet facsaró érzéssel küzdök.