Noha a Psycho vagy éppen a Madarak talán ismertebb filmalkotásai az angol rendezőzseninek, a 70 éves Hátsó ablak is ott van a legjobbjai között.
Nyitókép: Getty Images/Bettmann
Bár Michael Powell, a másik kimondottan nagy hatású angol rendező az 1960-as Kameralessel (Peeping Tom) nemcsak a leskelődést és a kamerán keresztüli nézőpontot járatta csúcsra, de közben protoslasher filmjével sokak szerint a későbbi horror alzsáner irányvonalát is megteremtette – mégis, ehhez a leselkedéshez mindenképpen szükség volt előbb Alfred Hitchcock 1954-es víziójára. Egy olyan látomásra, ami aztán a mai napig számos követőt és egyben filmet eredményezett.
A Hátsó ablak (Rear Window) történetét a legtöbben talán ismerik, avagy szorítkozzunk a lényegre, miszerint L.B. Jefferies (James Stewart), a fotós, egy baleset miatt szobafogságra kényszerül, napjait pedig az unalom és gipsz alatt viszkető bőre határozza meg. Már persze gazdag és befolyásos, számára már túl tökéletes barátnője, Lisa Fremont (Grace Kelly) látogatásain felül, akivel egyszerűen nem találják a közös hangot, minden, a kapcsolatukat érintő beszélgetés vitába vagy “tartsunk szünetet” helyzetbe torkollik.
Ezt is ajánljuk a témában
A magyar származású George Cukor két sztárral és egy sztárpalántával olyan örök érvényű klasszikust hagyott az utókorra, ami 80 év eltelte után is a néző bőre alá kúszik.
Jeffries állandó látogatója még Stella (Thelma Ritter), aki ápolja a férfit, valamint egykori katonatársa, Doyle nyomozó (Wendell Corey). Lényegében ezt a négy szereplőt látjuk a lassan épülő cselekmény során, a film kiemelt helyszínén, ami egyetlen szoba, és persze ebből a szobából nyílik az a címszereplő hátsó ablak, amelyen keresztül a bezártság alatt a főhős ráleshet a külvilágra.
És ez az a külvilág, amely a Hátsó ablak további, kiemelten fontos szereplője egy teljes lakóközösséggel, melynek tagjai a nézőktől és a főszereplőktől függetlenül élik mindennapi életüket. Táncolnak, veszekednek, magányosan tengetik napjaikat, vagy éppen a mézesheteket kiélvezve zárkóznak be az eltakart ablak mögé. Mind közül azonban csak egyikük igazán fontos, méghozzá Lars Thorwald (Raymond Burr), akinek egyik napról a másikra tűnik el a felesége, Jeffries pedig csak egyre tud gondolni: a férfi megölte a nejét.
Emberünk logikája egyébként kikezdhetetlen, emiatt a néző is egyre biztosabb benne, hogy igaza van, sőt az eleinte szkeptikus hölgykoszorú is egyre jobban támogatja a férfit új hobbijában: szomszédai, de leginkább a gyanús Thorwald megfigyelésében. Szabad szemmel, távcsővel vagy fényképezőgéppel – az eszköz mindegy is, a lényeg a leselkedés, amit Hitchcock minden későbbi, hasonszőrű filmet messze megelőzően fejleszt mesteri szintre.
Ezt is ajánljuk a témában
Miközben Európában a helyzet egyre rosszabbá vált, Amerikában olyan filmek születtek, mint a korábban bemutatott Gázláng. Vagy éppen a Gyilkos vagyok, mely egy igazi femme fatale-t mutat be.
A rendező egyébként is pályája csúcsán állt, lényegében bármit megtehetett és a biztos siker reményében meg is tett – megtehette, elvégre leginkább a bevételekre számíthatott, miközben a teljes forgatás a Paramount stúdiójában zajlott, ahol még a pincét is felbontatta azért, hogy minél magasabb épületegyüttes szerepelhessen a moziban. Így aztán minden zárt helyen készült, rengeteg lámpafényben, és miközben a direktor leginkább Jeffries lakásában dolgozott, a statisztáknak testszínű fülhallgatón keresztül osztotta az utasításokat.
Ebből adódik, hogy az erkélyen alvó párnak állítólag ellentétes instrukciókat adott az esős jelenetnél, ezért húzzák-tolják a matracot, akadályozva ezzel saját bejutásukat a lakásukba.
Persze akad egy csomó pletyka és érdekesség a forgatással és a végeredménnyel kapcsolatban, de a legfontosabb talán az, hogy a Hátsó ablak lényegében évtizedekre visszavonult, mikor Sir Alfred Hitchcockra szálltak vissza a film jogai, aki több másik alkotásával együtt a lánya örökségének szánta műveit, és azokat maximum privát vetítéseken láthatták a kiválasztottak. De szerencsére az idő ezt a problémát is megoldotta, no és persze az élelmesebbek is más utat választottak, elvégre az ABC 1971-ben hivatalos jogok nélkül vetítette le a filmet.
Hogy a Hátsó ablak mennyire fontos film, azt leginkább a modern követőket szemügyre véve állíthatjuk biztosan. Az 1954-es alkotás eleve minőségi darab, könnyed humorral, bájjal és romantikával, karizmatikus színészekkel, akik közül Grace Kelly szinte ragyogó szépséggel és kedvességgel tűnik ki – ráadásul időnként a feszültség is kimondottan a helyén van.
Leginkább ugye akkor, mikor a fiatal lány egyedül megy át a feltételezett elkövető lakásába, egy figyelmetlenség miatt pedig a székhez kötött főhős tehetetlenül nézi, ahogy a gyilkos rányit védtelen szerelmére.
Mégis, talán fontosabb maga az alapötlet és a leselkedés legalizálása a filmben, kamerán vagy kameraképen keresztül, melyet aztán, ahogy már említettem, Powell emelt még magasabb szintre, közben beelőzve Mario Bava, Dario Argento, Bob Clark és persze John Carpenter klasszikusait. Mert a recept később állandó, de persze nem unalomig ismételt visszatérője lett a filmvilágnak.
70 éves Hitchcock klasszikusa
A direkt remake-en (1998, Christopher Reeve-vel) felül ott a 2007-es Disturbia, a 2022-es Valaki figyel (Watcher), vagy éppen a meglehetősen eltérő tőről fakadó Mimic-széria 3. epizódja, a 2003-as Az őrszem, amely egyértelmű főhajtás Hitchcock klasszikusa előtt. Sőt, a 2021-es Nő az ablakban is nagykanállal merít a 70 éves klasszikus teremtette örökségből.
Ezt is ajánljuk a témában
Patrick Swayze és Jennifer Grey már a Dirty Dancing előtt együtt táncolt John Milius patrióta akció-drámájában. De itt a golyók elől táncoltak el.
A Hátsó ablak ma is érdekes, izgalmas és szerethető dráma/thriller, ami a rendezőhöz képest könnyed, de nagyon élvezetes módon mutat be egy sajátságos nyomozást. És bár a Psycho messze zseniálisabb és hatásosabb, így sincs igazi okunk a panaszra. Leszámítva a fura lezárást és a vége felé néhány logikátlanabb lépést. Sőt, ma már elmondhatjuk, hogy Hitchcock jó előre megelőzte korát, elvégre már-már reality-be öntötte thrillerjét, amely egyszerre nyúlt a múlthoz (némafilmes hasonlóság a szomszédokat figyelve), és nézett előre a jövőbe. Ez pedig csak a legnagyobb vizionárusok kiváltsága.
Nem ez David Lynch legjobb és legsikeresebb vállalkozása. Ettől függetlenül az 1984-es Dűne is megérdemli, hogy a születésnapján megemlékezzünk róla.
Nehéz olyan mozifilmről azt állítani, hogy szép, amely kiszaggatja és megrágja a lelked, de mást nehezebb lenne mondani róla. Stephen King Halálsoron című történetének adaptációja a szívedig hatol.
Sokféle módon megálmodták már a jövőt, nem egy esetben akár legitimálva mások életének kioltását, és nem ritkán ebből még sportot is űztek. 25 éve az Epic is így tett, ami sokak életét változtatta meg.
Sokan már biztosan tudják, hogy melyik mozifilmről van szó, pláne, hogy ezen a klasszikuson az idő vasfoga is csak minimálisan hagyta ott a nyomát, így ma is nyugodt szívvel ajánlható.
Van az a rémálom, ami után izzadtan ébredünk; van az, amelyiknél ordítva vagy éppen hadonászva kelünk; és van az, amibe akár bele is halhatunk.
Kautzky Armand azt is elárulta, hogy miként lett James Bond magyar hangja.
Érdekes lesz majd követni az úgynevezett nemzetközi közvélemény reakcióját.
A pusztítás mértéke egyelőre nem ismert.
