A magyar származású George Cukor két sztárral és egy sztárpalántával olyan örök érvényű klasszikust hagyott az utókorra, ami 80 év eltelte után is a néző bőre alá kúszik.
Nyitókép: Getty Images/United Archives
Régen minden jobb volt! – mondja az egyik oldal, mire a másik azzal reflektál, hogy ami régi, az elavult, idejétmúlt.
Bezzeg a boldog békeidők! – mondja az egyik oldal, míg a másik erre azzal reflektál, hogy már senkinek nem hiányzik a modorosság.
Aztán ott van a filmrajongó, aki bármikor beül a moziba, mikor lehetősége van rá, mert maga a filmvilág elvarázsolta – akár már gyerekkorában –, és bizony mindkét véleményben lát realitást, de mégis arra gondol, hogy bár ma is olyan filmek készülnének, mint 40, 60 vagy akár 80 éve.
És hogy miért van így, arra talán jobb példát sem lehetne keresni, mint az 1944-es Gaslight, amely itthon a Gázláng címet kapta.
Egy sötét londoni éjszakán meggyilkolják a híres előadóművészt, akinek halálával árva unokahúga, Paula Alquist (Ingrid Bergman) teljesen egyedül marad, ezért Itáliában lel új otthonra, hogy ott ő is hasonló útra térjen és operaénekessé váljon. Sok évvel később azonban nem a hírnév és a csillogás, hanem a szerelem talál rá, méghozzá Gregory Anton (Charles Boyer) képében, aki igazi charmeurként teljesen elvarázsolja a lányt, majd elveszi feleségül és együtt költöznek be abba az angliai, azóta is elhagyatottan álló házba, mely Paula számára olyan szörnyű emlékeket rejt.
Eleinte úgy tűnik, hogy minden rendben a szerelmesek között, hiszen a férj elhalmozza szerelmét és lesi minden kívánságát, de idővel fordul a kocka, Paula pedig egyre inkább fogollyá válik a saját otthonában, ahonnan már ki sem léphet. A férfi ezt a túlzó „törődést” azzal magyarázza, hogy
a fiatal nő örökölt betegséggel rendelkezik, az őrület felé tartó úton haladva pedig először csak elhagy és elfelejt dolgokat, később pedig már képzelgései is vannak.
És bizony valóban eltűnnek tárgyak, a feleség elfelejt dolgokat, sőt hangokat hall és olyasmit is észrevesz, amit más nem. A kérdés már csak az, hogy valóban ő képzeleg, vagy valaki a bolondját járatja vele?
Persze, ez ma már mindenféle spoiler nélkül sem kérdéses, sőt a film legelején is érezni, hogy Gregory rejteget valamit, miközben finoman manipulálja a nőt, akit eközben egyre jobban a hálójába ejt.
Szinte lépésről lépésre látjuk, hogyan zavarja össze Paulát, aki emiatt fokozatosan kezd kételkedni önmagában, először a szégyenérzettel, majd egyre inkább a félelemmel küzdve, amire a férfi kirohanásai tesznek rá egy jó nagy lapáttal.
Szóval a kérdés nem az, hogy mi történik, vagy hogy Paula valóban őrült-e, hanem az, hogy mindez miért történik, ami viszont közel a film legvégéig megválaszolatlan marad.
Az biztos, hogy a magyar származású George Cukor (számos vígjáték és a My Fair Lady rendezője) műve ma is egy igazi ékkő, az más kérdés, hogy 1940-ben már született egy mű, azonos címen és sztorival, csak más stábbal, aminek a nyomait a stúdió megpróbálta teljesen eltüntetni – hogy végül az eredeti változat mégis fennmaradt az utókornak, sőt YouTube-on is megtekinthető, az szinte egy kisebb csodának, valamint a direktornak is köszönhető. Mindenesetre tény, hogy Cukor második alkalommal adaptálta a történetet, ami ezúttal már igazi sztárokkal írt történelmet.
Ingrid Bergman talán a legtöbbet emlegetett mozgatórugó ebben a történetben, de számomra Charles Boyer az, aki viszi a prímet. A férfi bámulatosan alakítja a folyton mesterkedő, manipulatív férjt, aki bármit megtesz célja elérésében, és képes elérni, hogy valóban tartsunk tőle. Ezt ráadásul teszi úgy, hogy a forgatás közben folyamatosan várandós felesége miatt aggódott és idegeskedett, aki idő előtt szült, így a férfit a felvételen érte a telefon, hogy apa lett, amit követően könnyekben tört ki, a stáb pedig egy napra teljesen leállt a forgatással, hogy pezsgővel ünnepeljék meg a gyermek megszületését.
Nehéz elképzelni, hogy ugyanaz a férfi, akit a magassága miatt dobozra kellett állítani – vagy a cipőjét kellett magasítani, mert a dobozt Bergman folyton kirúgta a lába alól –, és aki úgy aggódott a valódi felesége miatt,
szinte teljesen rideg és érzelemmentes bűnözőként képes ráhozni a frászt a nézőre, bár ehhez azért nagyon sokat hozzátesz Joseph Ruttenberg operatőr, aki a nyílt térről betérve élhetetlenné zsugorítja a lakóházat,
ezzel kényelmetlenné téve ottlétünket, az árnyékok és fények játékával pedig néha feldolgozhatatlanul magasra tolja a suspense-t. Annyira, hogy számos mai horrorfilm elbújhat az idegesítő jumpscare-fesztivállal, amit kínál, mert az minden, csak nem igazán rémisztő.
Maga Bergman nyilatkozott egyébként úgy, hogy Boyer volt a legintelligensebb és legolvasottabb színész, akivel valaha dolga volt. Mégis, a filmben olyan gyorsan elérkezett a szerelmes jelenet – lényegében csak akkor találkoztak össze a forgatáson, ami rendkívül kényelmetlenné tette számára a felvételt –, hogy onnantól kezdve nem vállalt el hasonlóan kellemetlen szituációt.
Ha pedig valakinek ismerős a flegma, önhatalmú, feleselő alkalmazott, Nancy, az sem a véletlen műve, elvégre a jóval későbbi Gyilkos sorok (és rengeteg film) sztárja, Angela Lansbury a Gázlánggal kezdte karrierjét, és még 18 sem volt, mikor egy áruházi állásból kilépve nekikezdett a felvételnek, amely olyan színészi pályát indított el, amilyenről sokan csak álmodnak. Lansbury kora egyébként annyira számított, hogy a cigarettázós jelenetet először fel sem vehették vele, és addig vártak, míg be nem töltötte a forgatások alatt a 18-at.
Mindez azonban csak érdekesség, ami érdekes fűszerezés a tény mellé: a Gázláng legnagyobb erénye nem az Oscar vagy a Golden Globe, amit nyert (Bergman vitte el, bár Boyert, Cukort, Lansbury-t és magát a filmet is jelölték), hanem az, amilyen
félelmetes hitelességgel mutat be egy olyan pszichológiai bántalmazási fajtát, amit azóta George Cukor filmjének hála neveztek el.
Mert bizony nem véletlenül szokás gázlángozásnak hívni azt a nehezen felismerhető és kivédhető érzelmi, mentális abúzust, melynek során a bántalmazó érvényteleníti a másik fél valóságérzékelését. Ez a kifejezés a mozifilmnek köszönhető, elvégre a valóságban is pontosan az zajlik le, mint ami a filmben:
az elszenvedő idővel megkérdőjelezi önmagát, elveszíti az önbizalmát és döntésképtelenné válik, ami végeredményként akár komoly mentális betegségeket is generálhat.
Az 1944-es Gázláng ezért is telitalálat, ezért is örök érvényű, bár természetesen rosszabb minőség esetén hiába a névadás, attól még a sztori mellett is lehetne idejétmúlt vagy unalmas. De szerencsére egyáltalán nem az.
George Cukor alkotása ma is erős, magával sodró, Boyer kirohanásainál és bántalmazásainál pedig még 40 pluszos férfiként is összeszorul mindenem. Isten mentsen mindenkit a Gregory Antonoktól, akik ma is köztünk járnak, olyanokat mondva, hogy „nem érted a viccet” vagy hogy „túlérzékeny vagy”, és ha más nem, hát a Gázláng arra is jó lehet, hogy felismerjük ezt a viselkedést, és lépéseket tegyünk ellene.
De ha nem ezért, hát azért is, mert kiváló, már-már hitchcocki thriller/dráma, ami 80 esztendő után is megérdemli a figyelmet.
Sokan már biztosan tudják, hogy melyik mozifilmről van szó, pláne, hogy ezen a klasszikuson az idő vasfoga is csak minimálisan hagyta ott a nyomát, így ma is nyugodt szívvel ajánlható.
Van az a rémálom, ami után izzadtan ébredünk; van az, amelyiknél ordítva vagy éppen hadonászva kelünk; és van az, amibe akár bele is halhatunk.
Kautzky Armand azt is elárulta, hogy miként lett James Bond magyar hangja.
Ki akarna örökké élni? – kérdezhetnénk joggal, ami mellett viszont, ha nem is évszázadokra, de legalább méltóságteljes halálra számítanánk. De ez sem mindenkinek adatik meg.
Legalábbis akkor, ha a meghatározó élményeket szem előtt tartva nem félünk egy kis drámától sem. Filmes évforduló!
A magyar válogatott labdarúgó megállíthatatlanul tör előre. Mutatjuk, hogy jutott topligába annak ellenére, hogy elhagyta az AC Milant, s rendre felrúgta a felnőtteket.
Ön szerint ki lenne a legjobb ellenfél a magyar labdarúgó-válogatottnak? Szavazzon!
Az orosz elnök egy televíziós beszédében jelentette be a döntését.
