80 éves a film, amelyről végül egy bántalmazási formát neveztek el – ez a Gázláng még ma is ugyanúgy megéget

Nyitókép: Getty Images/United Archives

Régen minden jobb volt! – mondja az egyik oldal, mire a másik azzal reflektál, hogy ami régi, az elavult, idejétmúlt.

Bezzeg a boldog békeidők! – mondja az egyik oldal, míg a másik erre azzal reflektál, hogy már senkinek nem hiányzik a modorosság.

Aztán ott van a filmrajongó, aki bármikor beül a moziba, mikor lehetősége van rá, mert maga a filmvilág elvarázsolta – akár már gyerekkorában –, és bizony mindkét véleményben lát realitást, de mégis arra gondol, hogy bár ma is olyan filmek készülnének, mint 40, 60 vagy akár 80 éve. 

Amikor csak az indíték kérdéses

Egy sötét londoni éjszakán meggyilkolják a híres előadóművészt, akinek halálával árva unokahúga, Paula Alquist (Ingrid Bergman) teljesen egyedül marad, ezért Itáliában lel új otthonra, hogy ott ő is hasonló útra térjen és operaénekessé váljon. Sok évvel később azonban nem a hírnév és a csillogás, hanem a szerelem talál rá, méghozzá Gregory Anton (Charles Boyer) képében, aki igazi charmeurként teljesen elvarázsolja a lányt, majd elveszi feleségül és együtt költöznek be abba az angliai, azóta is elhagyatottan álló házba, mely Paula számára olyan szörnyű emlékeket rejt.

Eleinte úgy tűnik, hogy minden rendben a szerelmesek között, hiszen a férj elhalmozza szerelmét és lesi minden kívánságát, de idővel fordul a kocka, Paula pedig egyre inkább fogollyá válik a saját otthonában, ahonnan már ki sem léphet. A férfi ezt a túlzó „törődést” azzal magyarázza, hogy 

És bizony valóban eltűnnek tárgyak, a feleség elfelejt dolgokat, sőt hangokat hall és olyasmit is észrevesz, amit más nem. A kérdés már csak az, hogy valóban ő képzeleg, vagy valaki a bolondját járatja vele?

Persze, ez ma már mindenféle spoiler nélkül sem kérdéses, sőt a film legelején is érezni, hogy Gregory rejteget valamit, miközben finoman manipulálja a nőt, akit eközben egyre jobban a hálójába ejt. 

Szóval a kérdés nem az, hogy mi történik, vagy hogy Paula valóban őrült-e, hanem az, hogy mindez miért történik, ami viszont közel a film legvégéig megválaszolatlan marad.

Csillogó ékszer, ami azonban nem az első a sorban

Az biztos, hogy a magyar származású George Cukor (számos vígjáték és a My Fair Lady rendezője) műve ma is egy igazi ékkő, az más kérdés, hogy 1940-ben már született egy mű, azonos címen és sztorival, csak más stábbal, aminek a nyomait a stúdió megpróbálta teljesen eltüntetni – hogy végül az eredeti változat mégis fennmaradt az utókornak, sőt YouTube-on is megtekinthető, az szinte egy kisebb csodának, valamint a direktornak is köszönhető. Mindenesetre tény, hogy Cukor második alkalommal adaptálta a történetet, ami ezúttal már igazi sztárokkal írt történelmet.

Ingrid Bergman talán a legtöbbet emlegetett mozgatórugó ebben a történetben, de számomra Charles Boyer az, aki viszi a prímet. A férfi bámulatosan alakítja a folyton mesterkedő, manipulatív férjt, aki bármit megtesz célja elérésében, és képes elérni, hogy valóban tartsunk tőle. Ezt ráadásul teszi úgy, hogy a forgatás közben folyamatosan várandós felesége miatt aggódott és idegeskedett, aki idő előtt szült, így a férfit a felvételen érte a telefon, hogy apa lett, amit követően könnyekben tört ki, a stáb pedig egy napra teljesen leállt a forgatással, hogy pezsgővel ünnepeljék meg a gyermek megszületését.

Nehéz elképzelni, hogy ugyanaz a férfi, akit a magassága miatt dobozra kellett állítani – vagy a cipőjét kellett magasítani, mert a dobozt Bergman folyton kirúgta a lába alól –, és aki úgy aggódott a valódi felesége miatt, 

ezzel kényelmetlenné téve ottlétünket, az árnyékok és fények játékával pedig néha feldolgozhatatlanul magasra tolja a suspense-t. Annyira, hogy számos mai horrorfilm elbújhat az idegesítő jumpscare-fesztivállal, amit kínál, mert az minden, csak nem igazán rémisztő.

Maga Bergman nyilatkozott egyébként úgy, hogy Boyer volt a legintelligensebb és legolvasottabb színész, akivel valaha dolga volt. Mégis, a filmben olyan gyorsan elérkezett a szerelmes jelenet – lényegében csak akkor találkoztak össze a forgatáson, ami rendkívül kényelmetlenné tette számára a felvételt –, hogy onnantól kezdve nem vállalt el hasonlóan kellemetlen szituációt.

Gyilkos sorok között

Ha pedig valakinek ismerős a flegma, önhatalmú, feleselő alkalmazott, Nancy, az sem a véletlen műve, elvégre a jóval későbbi Gyilkos sorok (és rengeteg film) sztárja, Angela Lansbury a Gázlánggal kezdte karrierjét, és még 18 sem volt, mikor egy áruházi állásból kilépve nekikezdett a felvételnek, amely olyan színészi pályát indított el, amilyenről sokan csak álmodnak. Lansbury kora egyébként annyira számított, hogy a cigarettázós jelenetet először fel sem vehették vele, és addig vártak, míg be nem töltötte a forgatások alatt a 18-at.

Mindez azonban csak érdekesség, ami érdekes fűszerezés a tény mellé: a Gázláng legnagyobb erénye nem az Oscar vagy a Golden Globe, amit nyert (Bergman vitte el, bár Boyert, Cukort, Lansbury-t és magát a filmet is jelölték), hanem az, amilyen 

Mert bizony nem véletlenül szokás gázlángozásnak hívni azt a nehezen felismerhető és kivédhető érzelmi, mentális abúzust, melynek során a bántalmazó érvényteleníti a másik fél valóságérzékelését. Ez a kifejezés a mozifilmnek köszönhető, elvégre a valóságban is pontosan az zajlik le, mint ami a filmben: 

Az 1944-es Gázláng ezért is telitalálat, ezért is örök érvényű, bár természetesen rosszabb minőség esetén hiába a névadás, attól még a sztori mellett is lehetne idejétmúlt vagy unalmas. De szerencsére egyáltalán nem az.

George Cukor alkotása ma is erős, magával sodró, Boyer kirohanásainál és bántalmazásainál pedig még 40 pluszos férfiként is összeszorul mindenem. Isten mentsen mindenkit a Gregory Antonoktól, akik ma is köztünk járnak, olyanokat mondva, hogy „nem érted a viccet” vagy hogy „túlérzékeny vagy”, és ha más nem, hát a Gázláng arra is jó lehet, hogy felismerjük ezt a viselkedést, és lépéseket tegyünk ellene.

De ha nem ezért, hát azért is, mert kiváló, már-már hitchcocki thriller/dráma, ami 80 esztendő után is megérdemli a figyelmet.