A kód neve: Hays
Az 1934 és 1968 között érvényben lévő Hays-szabályzat lényegében Hollywood első önkorlátozó szabálygyűjteménye, a republikánus Will H. Hays javaslatai alapján, amit ma már biztosan sokan megmosolyognak, de jobban belegondolva nem is annyira ördögtől való gondolat a létezése, sőt! Ezen doktrínának köszönhetően az eredeti lezárás kettős öngyilkossága is túl durvának bizonyult volna, ezért dolgozták át a szerzők a finálét, ami aztán egy újraírást követően a börtönben lefolytatott kivégzést is lecserélte a Walter és főnöke, Barton Keyes (Edward G. Robinson) közötti nagyon erős interakcióra.
Az 1927-ben született Hays-szabályzat legfontosabb pontjai, avagy az alábbiak nem szerepelhettek a hollywoodi filmekben:
- Félreérthetetlen káromkodás, amely tartalmazza az alábbi szavakat: Isten, Úr, Jézus Krisztus (kivéve a megfelelő vallásos témájú, tiszteletteljes használatot), pokolfajzat, Úristen és minden más, ezeket tartalmazó profán és vulgáris kifejezés
- Bármilyen erkölcstelen vagy kétértelmű meztelenség, árnyképként sem; bármilyen kéjvágyó vagy erkölcstelen megjegyzés bármely szereplőről
- Illegális kábítószer-kereskedelem
- Bármilyen szexuális perverzióra való utalás
- Nők elrablása prostitúcióra kényszerítés céljából
- Fehérek rabszolgasága
- Faji keveredés
- Szexuális higiénia és nemi betegségek
- Gyerekszülés, árnyképként sem
- Gyerekek nemi szerve
- Az Egyház kicsúfolása
- Bármely nemzet, faj vagy világnézet szándékos megsértése
És ugyan a projekt számos ponton félremehetett volna, a kezdő forgatókönyvírótól kezdve a férfi (eredetileg Gregory Peck is szóba került) és női főszereplőig (Stanwyck kifejezetten jó szerepekben tündökölt, így tartott ettől a karaktertől, de aztán a rendező feltette számára az 1 millió dolláros kérdést: Mi vagy, kisegér vagy színésznő?), a végeredmény olyan klasszikus lett, amelyben majdnem minden a helyén van. Majdnem, igen. A két főszereplő között nem annyira érezni a kémiát, ráadásul egyiküket sem lehet különösebben szeretni, de Edward G. Robinson helyettük is belopja magát az ember szívébe, ahogy
a magyar Rózsa Miklós filmzenéje is, ami több helyen belekúszik a néző hallójárataiba, ahonnan aztán nehéz elzavarni.