Mi csak születésnapot mentünk ünnepelni a művészmoziba, erre a kispolgári lét összes nyomorúsága robbant bele az arcunkba – moziban az 1975-ös Jeanne Dielman

Nyitókép: Cirko Film

Für Elise-re percekig kötögető nőt sem láttam még, de ezúttal volt időm alaposan megcsodálni. Annyira, hogy azt is megállapítottam: szép a keze. Bár a mellét előbb láttam, ami megölte kicsit a kialakulóban lévő romantikát. De legalább az is szép.

Arra viszont, hogy több mint 3 órán át egy, a negyvenes éveiben járó nőt nézegessek, nem a szép keze vagy melle miatt vállalkoztam, hanem azért, mert Chantal Akerman 1975-ös filmjét a Brit Filmintézet lapja, vagyis 

Rossznyelvek szerint ez csak trollkodás és politika, de én mindig hihetetlenül naiv vagyok, így abból indultam ki, hogy a Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23. I-II. (Jeanne Dielman, 23 quai du Commerce, 1080 Bruxelles) valóban kiváló filmalkotás.

És persze nem mindenképpen a hossza miatt, mert azt Tarr Béla Sátántangója körberöhögi, a 35 napnyi és 17 órás vetítési idővel rendelkező Logistics-ről pedig ne is beszéljünk.

Ha már Tarr Béla: az 1975-ös film sem csak úgy került elém, hanem a Cirko-Gejzír 30. születésnapja alkalmából, melyet rövid sajtótájékoztató, koccintás és 3 filmvetítés kísért. A bátrabbak pedig ezt a 200 percet vállalták be. Apró érdekesség, de a Cirkóban idén is lesz Tarr Béla-retrospektív, ahogy Ingmar Bergman klasszikusai is terítékre kerülnek, illetve nyáron a Szánsájn nevű esemény startol el, összesen 140 filmalkotással. 

Szürke mindennapok

Szóval Jeanne Dielman (Delphine Seyrig) 15 éves fiával, Sylvainnel él együtt, és hát a kapcsolatuk elég... gépies. De maga a nő már önmagában az, így a fiúnak volt honnan tanulni. Jeanne reggel felkel, előkészít mindent a fiának, akit reggeli után útnak indít. Később postára megy, bevásárol és főz,

de mindkettőt egyszerre szerencsére nem. Aztán, ha megmosakodott és a fia hazajött, akkor együtt megvacsoráznak, sétálnak kicsit, megágyaznak és alszanak. És szinte mindent a nő csinál. Mint egy embergép. A kamera pedig mindent a legaprólékosabban, leghosszabban mutat be.

Komolyan, ennyi ideig mosogatni vagy húst gyúrni nem láttál még senkit. És az a jobbik eset, mert van, hogy Jeanne csak ül és néz maga elé. Azt tudni kell, hogy a nőnek 6 éve halt meg a férje. És szegény ugyanolyan zombi, mint a gyermeke.

A Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23. I-II. ezért egyszerre kőkemény művészfilm és dráma, brutális egzisztenciális horror, 

Mert van abban valami nagyon szuggesztív, ahogy a kétfős család mindennapjainak részleteit láthatod, szinte vágatlanul, izgalmas momentumok nélkül, az akciót leginkább a konyhára korlátozva, ami más filmekben apró szerepet sem szokott kapni. Ennél csak az lenne őrjítőbb izgalom, ha a teljes alvási fázist megtekinthetnénk.

„Egy szerelmes film az anyám számára”

Egyébként azt mondják, hogy ez egy feminista film. Nem gondolnám. Annak ellenére sem, hogy Akerman egy kimondottan női csapattal forgatott, a kormány adta 120 000 dolláros költségvetésből, aminek apropóját a megfelelő, feminizmustól hangos időkben egy igazán női film jelentette – bár a forgatókönyvet végül kukázta, hogy a végeredmény megszülethessen. Szerintem ez szimplán egy rossz emberi sors bemutatása, amihez a rendező a saját édesanyját használta ihletként. 

És bizony el tudom képzelni, hogy ha valaki túlélte a háborús megpróbáltatásokat, Auschwitzból tért haza, ahol elvesztette szüleit, emellett ennyire belefásul a mindennapokba, ennyire percre pontosan be van osztva az ideje azért, hogy magával semmit ne törődjön, 

Szóval nem tartom feminista filmnek, mert nem mutatja a nőket erősebbnek, különbnek vagy különösebbnek, nem emeli ki vagy fel. Annyi üzenete azért így is van számomra, amit eddig is tudtam: én is el tudok készíteni egy szendvicset, meg tudok teríteni, fel tudok öltözni, ki tudom venni a részem a takarításból és a többi.

Nem kell mindent másra hagyni, mint egy nagy gyerek. Hogy mi mást éreztem még? A hosszú játékidő és jelenetek ellenére sem untam a filmet. Ami nagy szó. 

A már elhunyt Delphine Seyrig ráadásul fantasztikusan alakítja a kiégett, rendmániás nőt, és ugyan a rendezés néhol megbicsaklik, de a szintén elhunyt Akerman is egyedi, kellően ingerszegény, mégis figyelemfelkeltő felületet biztosít a témának.

Emellett is csak azoknak ajánlom a megtekintést, akik szeretik a lassú művészfilmeket. A szereplők ráadásul érzelmek és érdeklődés nélkül szavalják el mondandójukat, senki sem figyel a másikra. 

Hogy a világ egyik legjobb vagy legfontosabb filmje lenne? Egyáltalán nem gondolnám. De nem is rossz, a korszak pedig süt minden pillanatából, így kellemes nosztalgiával tekintettem a kávéőrlőre vagy éppen a cipőpasztára is. Sőt, valahol élveztem a belassulást és azt, hogy mindent alaposan megnézhettem, majd ismét arra jöttem rá, hogy azért elég szuper életem van. 

emellett semmiféle háborús traumát nem kell feldolgoznom. Ezzel együtt jó, hogy már nemcsak otthon, de moziban is megtekinthetjük ezt a különleges alkotást, méghozzá pár nyári, premier előtti vetítést követően (július 6. és augusztus 24.) szeptembertől. Akinek van türelme, az üljön be rá. Ha másért nem, akkor azért, hogy a jegyével támogassa az alapítványi működésű művészmozit.