Mickey és Mallory 30 éve emelték piedesztálra az erőszakot és álltak Született gyilkosoknak

Nyitókép: Getty Images /Archive Photos / Stringer

Filmek terén 1994 nem volt olyan rossz év, hiszen A remény rabjai mellett, abban az esztendőben olyanok nyitottak a kasszáknál, mint a Csillagkapu, a Ponyvaregény, a Frankenstein, az Ed Wood vagy az Ace Ventura. És ha már Ponyvaregény, akkor be kell vallanom, hogy Tarantino kevés filmmel fogott meg úgy, mint ezzel a munkájával: ezen kívül talán a Becstelen brigantyk az egyetlen, amit ténylegesen érdemlegesnek tartok és nem pedig egy nagy nyúlásnak. Az Alkonyattól pirkadatig ugye nem az ő alkotása, ahogy a Terrorbolygó vagy a Motel sem, produceri tevékenysége miatt hiába azonosítják sokan a nevével. És bizony a szintén 1994-es Született gyilkosok sem. Pedig ez még akár lehetett is volna.

„Én egy született gyilkos vagyok”

Mondja Mickey (Woody Harrelson) a film végén, egy interjú során, mi pedig elhisszük neki. Pláne, hogy addigra már tesz azért, hogy egy másodpercig se kételkedjünk szavaiban. És hogy miképpen jutunk el idáig? Talán nincs is olyan, aki ezzel ne lenne tisztában, de azért címszavakban a cselekmény: a szociopata Mickey a nem kevésbé zakkant Malloryvel (Juliette Lewis) egy húskiszállítás során akad össze, hamarosan pedig nemcsak a lány szüleivel számolnak le, de útjuk során majdnem mindenkivel.

Mindez nagyon rövid összefoglalója a cselekménynek, ami 2 órára húzódik, stílusát tekintve pedig igen nehéz bekategorizálni. Egyszer rajzfilm, egyszer áldokumentumfilm, egyszer road movie, egyszer rendkívül explicit exploitation, avagy erőszakfilm, de mindvégig van egy nagyon egyedi hangulata és stílusa, ami miatt nemcsak minden idők egyik legvitatottabb filmje, de az egyik legkülönlegesebb is. A tősgyökeres New York-i fenegyerek, Oliver Stone igazából ekkor volt pályája csúcsán, a The Doors és a JFK után a Született gyilkosokkal lezárva egy korszakot. Még ha nem is saját kútfőből, hiszen Tarantino a Kutyaszorítóban miatt dobta a saját forgatókönyvét, amit Stone alaposan átírt. Nem mellesleg az is meglátszott, hogy a rendező akkoriban a drogokat sem vetette meg, ami miatt később, az évtized végén muszáj volt rehabilitációra mennie.

Bűnben, vérben és mocsokban született gyilkosok

Lehet azzal jönni, hogy Mickey és Mallory rosszkor és rossz helyen született, de az is előfordulhat, hogy alapból beteg a személyiségük. Az biztos, hogy az erőszak már gyerekként életük részévé vált, mindez azonban lényegtelen abból a szempontból, hogy a Bonnie és Clyde-ról, valamint számos sorozatgyilkosról vett minta alapján elkövetett ámokfutásuk totális őrületet eredményez. Ehhez ráadásul a többi szereplő is hozzájárul, a kényelmetlenség érzetére csak rátesz még egy lapáttal.

A Született gyilkosokban kevés a szerethető vagy legalább minimálisan pozitív karakter. Az idős indián ilyen, de vele kapcsolatban keveset tudunk, és igazából más is annál irritálóbb, minél több derül ki róla. Oliver Stone filmjének karakterei szinte már látványosan rohadnak, tetteik és a mozifilm szinte teljes cselekményének eseményei abszolút amorális káoszba fordulnak, amely az emberi társadalom legrosszabb és legmocskosabb szélsőségeit mutatja be. Éppen ezért talán hangulat is kell hozzá, rossz pillanatokban pedig élvezhetetlen ez a fajta és majdnem korlátlan szélsőség.

Máskor viszont minden túlzása és karikatúra jellege ellenére nemcsak szórakoztató, de egyben zseniális is. A Született gyilkosok erős kritika és szembenézés, ami nem mindenkinek való.

Nehéz lenne bármilyen objektív választ adni, ahogy a Született gyilkosokat objektíven megítélni sem könnyű. Egyszerre öklendeznénk attól az alantas és állatias világképtől, amit főszereplőivel, riporterével, nyomozójával (Tom Sizemore) és börtönigazgatójával (Tommy Lee Jones) nyújt, és egyszerre imádjuk megzabolázhatatlan erejét és képsorait. Igazi sztárparádé a film, ami a jól ismert színészeket (Rodney Dangerfield) szinte ösztönállattá formálja, hogy vérben és közönségességben fürdőzve önnön egójukat elégítsék ki orálisan.

Mégis, valahogy jól áll nekik, ahogy a kevésbé ismert arcoknak is (Evan Handler vagy éppen Pruitt Taylor Vince a világ egyik legjobb thrillerjéből, az Azonosságból). Ráadásul ebben az esetben a szinkron is zseniális. Stohl András Mickey-ként remekel, de az igazi kincs ebben az esetben Für Anikó a sokszor elnyújtott, “hisztis picsás” hanghordozásával, míg az utánozhatatlan Rajhona Ádám koronázza meg Tommy Lee Jones, a megszokottnál ripacskodóbb, ezzel együtt tökéletes alakítását és arcjátékát. Mint megjegyeztem már, Oliver Stone szerintem ebben az időszakban volt a csúcson, ez pedig mindenkin meglátszik, aki részt vett a munkában.

A média tette őket szupersztárrá

Meglátszik, mert amennyire hatásvadász, szélsőséges, túlzó és eszelős a Született gyilkosok, legalább annyira utánozhatatlan és majdhogynem tökéletes is. A zenék érzékkel lettek összeválogatva (Stone láthatóan szereti a Carmina Buránát, amit nem csodálok), a fényképezés izgalmas, kiszámíthatatlan és friss, ahogy a vágás is, ami egyébként egy átlag filmhez képest kimondottan sok munkát igényelt.

Az biztos, hogy minden egyénileg gondolt vagy éppen objektívan szemlélt hibájától, valamint szélsőséges tartalmától és eszméjétől eltekintve, a Született gyilkosok olyan ritka és üde színfoltja a hollywoodi álomgyárnak, aminek 30 év múlva is lesz létjogosultsága az iparban, mint hivatkozási alap. Élvezetéhez nem kell Mickey vagy Mallory, Scagnetti nyomozó vagy bárki más tetteivel és gondolataival azonosulni, még csak az erőszakot sem kell hozzá szeretni. Elég a mozgóképet és a filmvilágot.

Mert a Született gyilkosok minden mocskával és ellentmondásával, minden botrányos elemével igazi mozi, igazi film, ami szinte az első perctől az utolsóig elvarázsolja a nézőt.