Nem az én szívem formája... és dallama – Sting újra Budapesten járt

Nyitókép: Csudai Sándor (MNO)

Giordana Angi egy szál gitárral, egyedül áll a színpadon, és olyan természetességgel játszik saját számokat vagy éppen feldolgozásokat angolul és olaszul, mintha már születését követően, az anyatejjel szívta volna magába a szórakoztatóiparban szereplés esszenciáját. Sőt, a közönség nagy örömére simán lenyomja Shania Twaintől a Man! I Feel Like a Womant. Nem véletlen hogy Sting őt választotta a fellépését megelőző, 30-35 perces bemelegítésre. Hangja kifejezetten erős, markáns, kellemes, és bár nekem a stílus kicsit erőtlen, inkább a laza bulizós, valóban van benne valami, ami megragadja az ember figyelmét.

Az okos fullánk

Mindezek után nagyon kíváncsi voltam arra, hogy az idén 72 éves Sting mit tesz le az asztalra és leginkább a színpadra, pláne, hogy mindig ambivalens érzelmeim voltak az előadóval szemben, aki számomra egy kicsit az okos leány karakterével rendelkezik. Általában hoz is meg nem is. Zenél is meg nem is. Énekel is meg nem is. Artikulál is meg nem is. Sőt, már a Police is jó volt... meg nem is. 

Ez egyébként nem tudom jobban megmagyarázni. Míg mondjuk, egy Bono és U2 hasonlóan markáns, valamint fontos résztvevője a könnyűzenei, rockosabb vonalnak, egyben egységesebb és erőteljesebb is. Legalábbis számomra. 

És bizony az elejétől, ahogy a színpadra lépett két társa kíséretében, csak úgy záporoztak a klasszikusok, kezdve a Message in a Bottle-től az Englishman in New Yorkon át a Roxanne-ig.

Ráadásul néhány dal után szerintem bárkit elkapott a hangulat, ahogy Sting néha komolyan kiengedte a hangját, gitárral a kezében járkált, állt vagy éppen ült, mert ugyan meglehetősen kis részét használta a színpadnak, általában minden szempár rászegeződött; minden száj vele énekelt; minden kéz vele tapsolt. Hozzáteszem azt is, hogy számomra talán nem is a legismertebb dalai a legkiemelkedőbbek, egy When The Angels Fall-t, Fragile-t vagy If I Evert például sokkal jobban élvezek, mint mondjuk, a New Yorkba tévedt idegen angolt, de ez legyen az én bajom.

Nyugaton a helyzet változatlan

Éppen úgy, ahogy az is, hogy a véleményem a koncert után sem változott, amit kicsit sajnálok, mert észleltem, hogy 

Néha egy kicsit valóban sámánszerű, ismétlődő rigmusokkal, ősi erejű energiákkal, de nekem sem zeneileg, sem érzések terén nem tud; és nem tudott ezúttal sem többet nyújtani. Kicsit túl monoton, hogy hosszabb távon izgalmassá váljon, ahogy énekével és jelenlétével sem volt képes teljesen meggyőzni.

No, nem azért, mert jött is meg nem is, hiszen azt nyugodtan mondhatom, hogy a színpadon egyértelműen érezhető volt a jelenléte és személyisége. Néha el is kapott. Volt, hogy a sámános őserőt is élveztem. Néha a The Doors érzelemvilágát is. Néha mintha csak egy remek, nagyon hatásos jammelgetésen lettem volna. De sajnos (szinte) soha nem kapott el és vitt el magával az élmény a dal végéig.

És itt van számomra a kutya elásva, itt a szomorú konklúzió, ami persze teljesen személyes érzés. De a saját tapasztalat az, hogy Sting őszintén és mindig, minden körülmények között ugyanazt képes nyújtani. Amivel egyébként abszolút semmi baj, sőt. De ha a dalait hallgatva nem fog meg igazán, nem ragad el végleg, akkor az igazán nagy csoda a koncert alatt sem érkezik, akkor sem ér semmilyen meglepetés. 

Mert mára talán nincs nagyobb klisé, mint koncertkritika néven leírni, hogy mi a polgári neve, vagy hogy kapta művésznevét. Hiszen a korát meghazudtoló zenészt már mindenki így ismeri: Stingként. Színpadon, rádióban, bakeliten, kazettán, CD-n vagy digitális platformon egyaránt.