„Trianon óta a magyar nemzet bizonyosan kultúrnemzet” – 80 éves lett Pritz Pál

Ma 80 éves Pritz Pál magyar történész, az MTA doktora, akinek új könyvéről is beszámoltunk a tavalyi évben. Ahogy írtuk, Pritz Pál a hiteles, nagyívű, nyitott történészek közé tartozik, aki a lényegesbe oltotta a szakmaiságot: a sorskérdéseket helyezi az előtérbe, 

 amely emberi alapállás végső célja a konszenzuskeresés, a nemzeti minimum hangsúlyozása, felkutatása, és ha kell, megteremtése.

Íme, egypár érdekes gondolat, afféle esszencia Pritz Pál Intelmeiből, amit a fiatal történésznemzedéknek címzett. A történész a Mandinernek ajánlotta fel a szöveget közlésre, mivel a lapot – noha önmagát mindig és következetesen baloldalinak vallotta – kedveli és mértéktartónak tartja.

 A szemezgetett gondolatok olykor komorak, de talán megfontolandók. 

„Szóval – így ma is a nóta – 

A kettős mérce pedig nem csupán a politikában dívott, dívik és fog dívni az idők végezetéig. Működik az bizony a történetírásban is.”

„Az elmúlt két évtizedben leginkább két dolog foglalkoztat. Az egyik a nemzet, a nemzeti. A másik a személyiség szerepe a történelemben.”

„A történelem olyan, hogy legtöbb esetben 

„Jó szívvel ajánlhatom mindenki másnak, aki tisztán akarja látni később a múltját, jegyezze le időben a megtörténteket. Nem azért, hogy később jó nagyokat lódítsunk (bár az igazi sikerek az ilyesmiből inkább megszületnek), hanem azért, hogy emlékezetünk gyakori ficamjainak ne váljunk a rabjává.”

„Mi a magyarázat? Az, hogy a nemzet történeti képződmény. Az, hogy a nemzet jelentős mértékben elképzelt közösség. Molnár Erik becsületes kommunista volt. Akkor is megmaradt annak, amikor fivére a sztálini önkény áldozata lett. Mert, ha az inkvizíció – például – tette azt, amit tett, s mégis a tanítás igaz maradt, akkor miért dobnánk sutba a másik eszmét, mert az az adott történelmi körülmények szorításában egy másik thermidor áldozatává silányult? Innen is a közbülső tanulság: soha nem lesz történész a specialista. Hanem csak az, aki képes holisztikusan gondolkodni.”

„Akinek rend van a fejében, az tudja, hogy 

 Ha túlhajtják, akkor már nem nacionalizmus, hanem sovinizmus. Innen is a tanulság: tiszta fogalomhasználat nélkül aligha lehet tudományt művelni. Persze, hogy meg lehet próbálni, még sikert is arathatunk közbe. De aztán az idő a szemétdombra hányja.”

„Az államférfi nem az, akit az államügyeket intézi. Akkor Dunát lehetne velük rekeszteni. És természetesen nem is ideológia fabrikálta fogalom. Az államférfi a stratégia és a taktika dialektikus egységének mestere. Messzire lát, képes messze távon is maradandót alkotni, s közben nem bukik orra a napi politika zűrzavarában. 

 hiszen az államférfiak sem egyforma nagyságúak.”

„Bethlen Gábor úgy kezdte országlását, hogy Jenőt és Lippát magyar vér áztatása árán adta át a töröknek. Kádár János muszkavezetőként kezdte az országlását. Ha Bethlen nem sokkal később meghal, akkor a magyar ügy árulójaként vonul be a históriánkba. De 16 esztendővel később ment el, s ott van államférfiúi emléke a magyar panteonban.”

„Ha Kádár János a megtorlások közepette megy el, hasonló lenne Bethlen Gábris elképzelt korai halálához az emléke. Ma az ő emlékezete körül nagy a zűrzavar. Mert a nevével összeforrott korszak – nota bene: soha nem volt Kádár-rendszer, amit működtetett, az a sztálinizmus/posztsztálinizmus egyik válfaja – annak a korszaknak lett az áldozata, amely még nem zárult le. Majd lezárul, s akkor az inga Kádár János történelmi szerepe dolgában is nyugvópontra jut.”

„Mivel a nemzet – súlya okán ismétlem – jelentős mértékben elképzelt közösség, ezért természetesen 

 És mivel a rendszer elszállt a történelem retortáin, persze hogy elillant a szocialista hazafiság is. Ám balga dolog lenne azt hinni, hogy ami egyszer megvolt, annak írmagja sem marad.”

„Szóval, az akkori szocialista nemzetnek két hatalmas nyavalyája volt. Az egyik, hogy cipelte az átkot, amit a szovjet szuronyok jelentettek. Szuronyok hegyén táncolva nemzetet építeni eleve defektes dolog. Aztán államnemzet volt, miközben 

 Amelynek a hazai hatalom csak a mostohája volt. Minden bajára, keservére az volt a budapesti válasz, hogy majd a lenini nemzetiségpolitika minden ficamot orvosol. Azok pedig nemhogy enyhültek volna. Inkább elgennyesedtek. Leginkább éppen Romániában, ahol a legtöbben éltek/élnek nemzettársaink.

„A személyiség történelmi szerepe megítélése dolgában az a legnagyobb csapda, hogy a társadalmi törvények (…) az embereken, szóval cselekedeteinken keresztül valósulnak meg. Lényegében úgy, hogy amit az egyik akar, azt a másik megakadályozza. És ami megvalósul, az a kettő valamiféle vegyüléke. Ebből következően a nagyobb veszély folyton a túlbecsülésben leledzik. Mégis 

Mérésére nincs képlet, nincs recept.