Nemzetünk valóban emelkedő nemzet legyen – új kötet népről és történelemről

Pritz Pál nagyjából húsz éve tanította egyetemen a cikk íróját: előadására jártam, ahol a két világháború közti Magyarországról beszélt egy szemeszteren át. Személyesen nem ismertem, a történelem sem vált szakmámmá, inkább a filozófia, még inkább a szépirodalom vonzott. Nem voltam képben a korszakkal sem teljes egészében, csak részben voltam birtokában az adatoknak, a teóriáknak, de képben voltam a kútmérgezéssel, amivel a magyar társadalom már akkor is küzdött, s ami erősen kapcsolódott a történelemhez, majd az aktuálpolitikában kulminált. 

Ami azonnal feltűnt, hogy Pritz Pál a hiteles, nagyívű, nyitott történészek közé tartozik. Azonnal a lényegessel kezdett, aztán erre a lényegesre fűzte föl a kutatási eredményeket, az apróságokat, ebbe a lényegesbe oltotta a szakmaiságot: a sorskérdések foglalkoztatták, a magyar történelem tektonikai alapjaira koncentrált, amely emberi alapállás végső célja a konszenzuskeresés, a nemzeti minimum hangsúlyozása, felkutatása, és ha kell, megteremtése volt. Én legalábbis ezt éreztem húsz éve, és ugyanezek az ismerős érzések szálltak meg, amikor a kutató Történelem és nemzet című, idén megjelent kötetét vettem kézbe.

A kizsákmányolás rendje

Az említett konszenzuskeresés, illetve a szakmaiság védelme fényében érdemes olvasni Pritz Pál erősebb kijelentéseit is, hiszen a legjelentősebb alapvetés mellett a különböző álláspontok valóban csak álláspontok, egy magát igazi baloldaliként meghatározó történész véleménye: 

„Eközben ma sem könnyű a historikus dolga, ha arról győzködi olvasóit, hallgatóit, hogy a nemzet bizony mégsem örök valami, hanem «csak» történelmi képződmény. Tehát az ember már régen emberként tette a dolgát, amikor a nemzet, mint olyan még nem is létezett. Hozzáteszi: a modern nemzet bizony a fennlévők világa.”

„A historikusnak már nem a nemzetire, hanem sokkal inkább a történetire kell összpontosítania. Mert megint tarajos hullámokat vet az antikorszakos gondolkodás. E gondolkodáson – más-más összefüggésben még többször mondogatjuk majd – a megelőző rendszer/korszak valóságának a befeketítése, leminősítése értendő. Nem mai és messze nem csupán hazai találmány.

Trianon, feszengés és a pártpolitika vaksága

Aztán egy kis ars poetica: „Mert mióta ember él a Földön, a jelen mindig a múltba süllyed. Másként fogalmazva történelemmé válik. Arról, annak eseményeiről, belső összefüggéseiről, esetenként mélyebb értelméről a legszakavatottabban a történész dolga, hogy olvasóját minél hívebben tájékoztassa. Való igaz, hogy az ő elbeszélése sem maga a történelem, hanem csak az egyik történet róla. Ám, ha jól teszi a dolgát, a lehető legnagyobb tudással, a lehető legtöbb tárgyilagossággal, a pártpolitikai elfogultságoktól kellő távolságot tartva alkot, akkor az ő elbeszélése idézi, idézheti meg leghívebben a múltat. Tehát a történelmet.”

Sorjáznak Pritz fájdalmas igazságai, amelyekkel mélységesen egyet tudunk érteni: „E nemzet sok tagja képtelen reálisan a tükörbe nézni. Itt most felesleges a két osztatról beszélni. Nemritkán mindkettő gyermeke a maga világlátása szerint hamisítja meg a múltat. Az egyik mindenben a nemzetit keresi, s nem látja, nem kellően látja a nagyvilág bennünket (is) befolyásoló hatását. 

Úgy figyel a nagyvilágra, hogy közben nem mérlegeli a nemzeti komponens hatalmas súlyát. Amely bizony adott esetben az objektíve mérhetőnél is sokkal nagyobb lehet. Mert a nemzetiben óriási jelentősége van az érzelemnek. Amelynek jegyében híve nem mérlegel, nem lát se istent, se embert. Teszi, amit szíve, lelke parancsol.”

Hangsúlyozza: „A politika túlhangsúlyos volta a társadalom minden szegmensére kártékony hatású. Ám mi maradjunk csak a kaptafánknál. Vagyis beszéljünk „csak” arról, hogy a politika bőrükbe nem férő ágenseinek – legyenek bár kormányon vagy ellenzékben: valójában egykutya – 

A személyiség szerepe is előkerül a történelemben: „Sokszor még napjainkban is ott tartunk, hogy az egyik szerző az intézmények, a másik pedig a személyiség jelentőségét becsüli túl. Holott e kettő között dialektikus viszony létezik, s a történészeknek «csupán» az lenne a dolguk, hogy a konkrét helyzet konkrét elemzésével feltárják egymáshoz való arányukat a maguk pontosságában. A személyiség szerepével máskülönben is sokat kell foglalkozni. (…) Ám míg a természet törvényei az ott zajló folyamatok szerint működnek, a társadalmi törvények élő, szenvedő, szerető, gyűlölő, kicsi és még kisebb – mert arasznyi létbe zárt – emberek cselekedetein keresztül valósulnak meg.”

Mohácstól Őszödig 

A kötetben a szaktudományos tanulmányok vannak többségben, azok közé vegyülnek az alig vagy egyáltalán nem jegyzetelt esszék, amik sokat hozzátesznek az olvasási élményhez és a korszakok átéléséhez, de semmit nem vesznek el a tudományos pontosságból. A könyv fejezetei az újkori, legújabb kori és mai magyarság sorskérdéseit boncolgatják, kulcsszavakat járnak körbe, ezek köré szerveződnek: 

Szó esik itt Kazinczyról és Rákócziról, erőszakról és szocializmusról, Trianonról és a magyarságképről európai tükörben, őszirózsákról és a Horthy-korszak vitatott kérdéseiről, tudomány- és oktatáspolitikáról a szovjet korszakban, a Szovjetunió elleni hadba lépésről és zsidópolitikáról, 

A személyiség a történelemben című részben feltűnik a teljesség igénye nélkül Bajcsy-Zsilinszky, Áchim András és Féja Géza, Gömbös Gyula és Mussolini, Teleki Pál és Bárdossy László, Károlyi Mihály és Jászi Oszkár, Szekfű Gyula és Ortutay Gyula, Hitler és Napóleon.

Nem ellenség, eszmei ellenfél

Később a Történet-, de nem emlékezetpolitika, illetve A 2011-ben elfogadott Alaptörvény a történész szemével című fejezetekre is felkaphatjuk a fejünket, de nyugalom: a könyv erénye, hogy az aktuálpolitikát csakis nagyívű gondolatok háttereként, vagy előtereként használja, erről való fejtegetéseit nemes célok szolgálatába állítja, először is annak a feltételnek a szolgálatába, 

ami nélkül jelentését veszti a „mi”, a „miénk” pozitív tartalma, felszívódik az összetartozás valósága és eltűnik a jövő ígérete, vagyis mindaz, amiért közösségként létezni érdemes.

Pritz Pál szavaival: „Szerény erejével a szerző az egész könyvvel azért küzd, hogy nemzetünk egyszer valóban emelkedő nemzet legyen. Ez csak akkor sikerülhet, ha a múltat a hozzá forduló nem bunkósbotként forgatja. Tehát másként gondolkodó nemzettársában nem ellenséget, hanem eszmei ellenfelet, versenytársat lát.”

Nyitóképünk illusztráció: id. Georg Philipp Rugendas: Kuruc–labanc lovas párbaj