A történésznek már nem a nemzetire, hanem a történetire kell összpontosítania – vallja Pritz Pál. A könyv arra tanít, hogy másként gondolkodó nemzettársunkban ne ellenséget, hanem eszmei ellenfelet lássunk.
Pritz Pál nagyjából húsz éve tanította egyetemen a cikk íróját: előadására jártam, ahol a két világháború közti Magyarországról beszélt egy szemeszteren át. Személyesen nem ismertem, a történelem sem vált szakmámmá, inkább a filozófia, még inkább a szépirodalom vonzott. Nem voltam képben a korszakkal sem teljes egészében, csak részben voltam birtokában az adatoknak, a teóriáknak, de képben voltam a kútmérgezéssel, amivel a magyar társadalom már akkor is küzdött, s ami erősen kapcsolódott a történelemhez, majd az aktuálpolitikában kulminált.
Ami azonnal feltűnt, hogy Pritz Pál a hiteles, nagyívű, nyitott történészek közé tartozik. Azonnal a lényegessel kezdett, aztán erre a lényegesre fűzte föl a kutatási eredményeket, az apróságokat, ebbe a lényegesbe oltotta a szakmaiságot: a sorskérdések foglalkoztatták, a magyar történelem tektonikai alapjaira koncentrált, amely emberi alapállás végső célja a konszenzuskeresés, a nemzeti minimum hangsúlyozása, felkutatása, és ha kell, megteremtése volt. Én legalábbis ezt éreztem húsz éve, és ugyanezek az ismerős érzések szálltak meg, amikor a kutató Történelem és nemzet című, idén megjelent kötetét vettem kézbe.
A kizsákmányolás rendje
Az említett konszenzuskeresés, illetve a szakmaiság védelme fényében érdemes olvasni Pritz Pál erősebb kijelentéseit is, hiszen a legjelentősebb alapvetés mellett a különböző álláspontok valóban csak álláspontok, egy magát igazi baloldaliként meghatározó történész véleménye:
„Eközben ma sem könnyű a historikus dolga, ha arról győzködi olvasóit, hallgatóit, hogy a nemzet bizony mégsem örök valami, hanem «csak» történelmi képződmény. Tehát az ember már régen emberként tette a dolgát, amikor a nemzet, mint olyan még nem is létezett. Hozzáteszi: a modern nemzet bizony a fennlévők világa.”
„A historikusnak már nem a nemzetire, hanem sokkal inkább a történetire kell összpontosítania. Mert megint tarajos hullámokat vet az antikorszakos gondolkodás. E gondolkodáson – más-más összefüggésben még többször mondogatjuk majd – a megelőző rendszer/korszak valóságának a befeketítése, leminősítése értendő. Nem mai és messze nem csupán hazai találmány.
Ezért a historikusnak manapság alapvetően magát az egész múltat kell megvédenie. A ferdítésektől, a már régen rögzült eredmények homályba űzésétől.”
Trianon, feszengés és a pártpolitika vaksága
Aztán egy kis ars poetica: „Mert mióta ember él a Földön, a jelen mindig a múltba süllyed. Másként fogalmazva történelemmé válik. Arról, annak eseményeiről, belső összefüggéseiről, esetenként mélyebb értelméről a legszakavatottabban a történész dolga, hogy olvasóját minél hívebben tájékoztassa. Való igaz, hogy az ő elbeszélése sem maga a történelem, hanem csak az egyik történet róla. Ám, ha jól teszi a dolgát, a lehető legnagyobb tudással, a lehető legtöbb tárgyilagossággal, a pártpolitikai elfogultságoktól kellő távolságot tartva alkot, akkor az ő elbeszélése idézi, idézheti meg leghívebben a múltat. Tehát a történelmet.”
Sorjáznak Pritz fájdalmas igazságai, amelyekkel mélységesen egyet tudunk érteni: „E nemzet sok tagja képtelen reálisan a tükörbe nézni. Itt most felesleges a két osztatról beszélni. Nemritkán mindkettő gyermeke a maga világlátása szerint hamisítja meg a múltat. Az egyik mindenben a nemzetit keresi, s nem látja, nem kellően látja a nagyvilág bennünket (is) befolyásoló hatását.
Neki mindenre Trianon ad magyarázatot. A másik ellenben már e szótól is ideges lesz, feszeng.
Úgy figyel a nagyvilágra, hogy közben nem mérlegeli a nemzeti komponens hatalmas súlyát. Amely bizony adott esetben az objektíve mérhetőnél is sokkal nagyobb lehet. Mert a nemzetiben óriási jelentősége van az érzelemnek. Amelynek jegyében híve nem mérlegel, nem lát se istent, se embert. Teszi, amit szíve, lelke parancsol.”
Hangsúlyozza: „A politika túlhangsúlyos volta a társadalom minden szegmensére kártékony hatású. Ám mi maradjunk csak a kaptafánknál. Vagyis beszéljünk „csak” arról, hogy a politika bőrükbe nem férő ágenseinek – legyenek bár kormányon vagy ellenzékben: valójában egykutya –
nem jó a közérzetük, ha a történész helyett nem ők magyarázhatják el a nemzetnek s a népnek, hogy mi is volt a múltja.”
A személyiség szerepe is előkerül a történelemben: „Sokszor még napjainkban is ott tartunk, hogy az egyik szerző az intézmények, a másik pedig a személyiség jelentőségét becsüli túl. Holott e kettő között dialektikus viszony létezik, s a történészeknek «csupán» az lenne a dolguk, hogy a konkrét helyzet konkrét elemzésével feltárják egymáshoz való arányukat a maguk pontosságában. A személyiség szerepével máskülönben is sokat kell foglalkozni. (…) Ám míg a természet törvényei az ott zajló folyamatok szerint működnek, a társadalmi törvények élő, szenvedő, szerető, gyűlölő, kicsi és még kisebb – mert arasznyi létbe zárt – emberek cselekedetein keresztül valósulnak meg.”
Mohácstól Őszödig
A kötetben a szaktudományos tanulmányok vannak többségben, azok közé vegyülnek az alig vagy egyáltalán nem jegyzetelt esszék, amik sokat hozzátesznek az olvasási élményhez és a korszakok átéléséhez, de semmit nem vesznek el a tudományos pontosságból. A könyv fejezetei az újkori, legújabb kori és mai magyarság sorskérdéseit boncolgatják, kulcsszavakat járnak körbe, ezek köré szerveződnek:
a szempontok sokszínűsége, sokfélesége, a személyiségek és elméletek sorjázása, a kötet átfogó jellege, nyitottsága elsőre lenyűgözik az olvasót.
Szó esik itt Kazinczyról és Rákócziról, erőszakról és szocializmusról, Trianonról és a magyarságképről európai tükörben, őszirózsákról és a Horthy-korszak vitatott kérdéseiről, tudomány- és oktatáspolitikáról a szovjet korszakban, a Szovjetunió elleni hadba lépésről és zsidópolitikáról,
néhol olyan fejezetcímekkel tarkítva az amúgy is jólesően tarka képet, amit egy újságíró is megirigyelhetne, mint például a Mohácstól Őszödig.
A személyiség a történelemben című részben feltűnik a teljesség igénye nélkül Bajcsy-Zsilinszky, Áchim András és Féja Géza, Gömbös Gyula és Mussolini, Teleki Pál és Bárdossy László, Károlyi Mihály és Jászi Oszkár, Szekfű Gyula és Ortutay Gyula, Hitler és Napóleon.
Nem ellenség, eszmei ellenfél
Később a Történet-, de nem emlékezetpolitika, illetve A 2011-ben elfogadott Alaptörvény a történész szemével című fejezetekre is felkaphatjuk a fejünket, de nyugalom: a könyv erénye, hogy az aktuálpolitikát csakis nagyívű gondolatok háttereként, vagy előtereként használja, erről való fejtegetéseit nemes célok szolgálatába állítja, először is annak a feltételnek a szolgálatába,
amire a mai Magyarországnak most és azonnal szüksége van, még jobban, mint húsz éve: a konszenzuskeresésről, a sokat hangoztatott nemzeti minimumról van szó,
ami nélkül jelentését veszti a „mi”, a „miénk” pozitív tartalma, felszívódik az összetartozás valósága és eltűnik a jövő ígérete, vagyis mindaz, amiért közösségként létezni érdemes.
Pritz Pál szavaival: „Szerény erejével a szerző az egész könyvvel azért küzd, hogy nemzetünk egyszer valóban emelkedő nemzet legyen. Ez csak akkor sikerülhet, ha a múltat a hozzá forduló nem bunkósbotként forgatja. Tehát másként gondolkodó nemzettársában nem ellenséget, hanem eszmei ellenfelet, versenytársat lát.”
Ezt is ajánljuk a témában
Gyurgyák János (eszme)történész „Elveszett illúziók, megtalált történelem” című könyvét mutatták be a Scruton Közösségi Tér csordultig telt termében, ahol a Rubicon Intézet szervezésében vitatkozott Pritz Pál történész, az MTA doktora és Orbán Balázs, miniszterhelyettes, államtitkár – a legkevésbé a könyvről, a leginkább pedig a történelem, az emlékezetpolitika és a politika viszonyairól.
Nyitóképünk illusztráció: id. Georg Philipp Rugendas: Kuruc–labanc lovas párbaj
Migrációs politika, gender, Brüsszel, háború, Isten-Haza-Család. Zászlóégetés. Számos dologról kérdeztük Lenhardt Balázst, akinek Magyar Péterről is megvan a véleménye.
A legendás miniszterelnök „munkája a köz javát, a magyarság javát szolgálta, hibái és tévedései voltak, mint mindannyiunknak, de az összkép példát adó lehet” – fogalmaz a történész a Mandinernek.
Eddig is minden jel erre utalt, az új tömegsír feltárásával nem igazán maradtak kérdések az 1526-os mohácsi csata helyszínével kapcsolatban, miközben a részletekről is egyre többet tudunk.
Ugyan már, a nagyhatalmak diktáltak és a szomszédaink.
A 20. századdal foglalkozó magyar történészt főként a nemzeti minimum kérdése, a nemzet lényege és a személyiség szerepe foglalkoztatja a történelemben.
Nekünk nem volt Atatürkünk, csak egy vörös grófunk, meg egy általa ránk szabadított tanácskommün.
A trágár „túszejtő” Magyar Péternek nagyon tetszik a szitu – kérdés, hogy a „túszok” meddig bírják még a strapát. Kacsoh Dániel írása.
Afrika is igyekszik bekapcsolódni a mesterségesintelligencia-versenybe a hiányos infrastruktúra és finanszírozás ellenére. A kutatók azonban leszögezik, hogy semmiképpen sem úgy, ahogyan azt a Nyugat szeretné.
