Az óceánon kívül más nem érdekel különösebben – az óceán és egy terebélyes mandulafenyő az egyik part menti domb tetején

Reggel hét fél, üldögélek az egyik parti sziklán. Nem­sokára át kell ülnöm egy másikra, mert megindult a dagály, és perceken belül körbevesz a víz. A fiam a második körét kezdi meg éppen, nyolc kilométert kell lefutnia a mai edzésterv szerint. Őszintén csodálom, hogy képes reggel hatkor felkelni azért, hogy nyolc kilométert lefusson. Holott nyaral, nyaralunk. Ahogy látom, ő sem tud igazán mit kezdeni azzal, hogy nyaralás, ebben (és még egy s másban) hasonlítunk. Mégis mit csináljon az, aki nyaral? Miben különbözik ez az egy hét a többitől? 

Jó, persze, a leckét én is fel tudom mondani. Aki nyaral, az pihen, szórakozik, jól érzi magát, múzeumokat és templomokat látogat, és mit tudom én, hogy még mit csinál. A lényeg, hogy nem azt, amit általában. És a leglényegesebb, hogy ilyenkor nem dolgozik. Mindez nyilván igaz, de rám nem egészen igaz. Eleve ezt a pihenést nem értem. Hogyan lehet pihenni egy álló héten át? A pihenés túlnyomórészt a döglést és a semmittevést takarja. Szórakozni nem szeretek, azt sem tudom, mit jelent. Tényleg, mit jelent az, hogy valaki elmegy szórakozni? Ahogy ez általában értve van, az taszít, és ahogy öregszem, ez a taszítás csak erősödik. A dolgozás mint olyan esetemben szintén rendhagyó, mert (ha a családom véleményét veszem alapul) én általában nem csinálok semmit. Van ebben igazság, kívülről nézve tényleg tűnhet úgy, hogy egész nap bambulok, nézek magam elé, olykor pötyögök valamit a klaviatúrán, és nagyjából ennyi. Vagy ha nem ezt csinálom, akkor sétálok vagy olvasok, zenét hallgatok. Hát dolgozik az ilyen? Nyilvánvalóan nem. „A művészet lényegében nem külön szakma, hanem egyszerűen az élet gyakorlása, az emberi lét természetes foglalkozása, amit mindenki űz éjjel-­nappal. Ami megtörtént az emberrel, vagy amit tesz, amit tesznek vele, amit szeretne, amit tapasztal, érez, lát, hall: azt mind átéli, tudomásul veszi, reagál rá, visszagondol rá, rendezni próbálja, hordozza, építi, szóval éli az életét. Alighanem ilyen értelemben képzeltem el magamnak hétévesen az írói pályát: hogy majd a létezés-szakmában dolgozom.” Ottlik Géza írja ezt, és azt hiszem, igaza van. Persze könnyű az ilyesmi mögé elbújni, ezzel takarózni, önigazolásként lobogtatni. Könnyű, de egyúttal nehéz is, ha tényleg komolyan van véve mindaz, amit Ottlik itt megpendít. Az a helyzet, hogy nem tehetek az egészről, így alakult. Nem akartam én írással foglalkozni, nem volt ez eldöntve soha, nem én találtam ki. Biztosan vannak olyanok, akik egyszer csak elhatározzák, hogy írók lesznek. Amennyire látom, elég sok ilyen ember akad. Attól tartok, hogy ilyesmit nem lehet elhatározni. Ez nem úgy van, mint mondjuk a fogyókúra esetében, hogy holnap elkezdem, és majd szépen lefogyok. Ezt el lehet határozni, és ha van bennünk kitartás, még sikerülhet is. Azt viszont nem lehet elhatározni, hogy holnaptól író leszek. Olyan nincs. Illetve van, de abban nincs sok köszönet. 

Én sosem határoztam el ilyesmit. Némi drámaisággal azt mondhatnám, hogy nem volt más választásom, mint a „létezés-szakmában” elhelyezkedni. Ez a szakma olyan, hogy kívülről tényleg alig valami látszik belőle, és ami látszik, az sem túl bizalomgerjesztő (lásd a fentieket). 

Itt tehát arról van szó, hogy esetemben azért is értelmetlen a nyaralás szót használni, mert a nyaralásnak nevezett napokon is ugyanazt csinálom, amit máskor. Látszólag semmit. Figyelek, tudomásul veszek, reagálok, visszagondolok, rendezek, hordozok, építek, élek, ahogy Ottlik írja. De nem ezt teszi mindenki más is? De, ezt, ezt is írja Ottlik. Akkor mégis miben különbözik mindez bármi más szakmától? Azt hiszem, alig valamiben. Talán csak abban, hogy az így összegyűlt benyomásokat olykor lepötyögöm a klaviatúrán. Ez az egy mozzanat a különbség. Reggel fél hét, néhányan már (a fiamhoz hasonlóan) kocognak a strand hűvös homokján. Egy idős férfi egy napozóágyon ülve olvas. De épp nem olvas, mert a könyve a térdén fekszik, ő pedig a vizet nézi. Érdekel, milyen könyv van nála. Elsétálok előtte, odapillantok. Fernando Pessoa Livro do Desassossego című kötete. A kétségek könyve. Magyarul én is olvastam jó pár évvel ezelőtt. Csodálatos könyv. Ahogy az is csodálatos, hogy itt ül ez az idős férfi, térdén ezzel a könyvvel, és a vizet nézi. Az Atlanti-óceánt. Az óceánon kívül más engem sem érdekel különösebben. Az óceán és egy terebélyes mandulafenyő az egyik part menti domb tetején. Az óceánban minden benne van, ezt Márai Sándor mondja, és neki is igaza van. Egy terebélyes mandula­fenyőben is majdnem minden benne van. Más látnivalóra igazán nincs szükségem. Azért a fiamat elnézem, ahogy távolodik, és lassan elérkezik a homokkő falhoz, ahol majd visszafordul. Jön föl a nap a dombok mögül, az addig inkább mélyzöld víz hirtelen indigókékre változik, és csillogni kezd. Ebben a nagy csillogásban alig látom már a fiamat, úgy tűnik, mintha a nyílt víz felé futna, vagy inkább lebegne. A hatalmas mandulafenyő lombja zizegni kezd a meginduló szélben. Becsukom a szemem, ülök mozdulatlanul. Dolgozom.