Laptoppal fejbe vágták, tollal megszúrták, kénytelen volt elmenekülni

Nyitókép: ADS Service Kft.

***

Német Dániel írása

Vincentet, a teljesen átlagos irodai alkalmazottat nem éppen szokványos trauma éri: egy frissen felvett gyakornok váratlanul a laptopjával többször is fejbe vágja. Az esetet nem igazán tudja mire vélni, azt gondolja, biztos ő a hibás, mert elsütött egy tipikus kávéfőzős poént. Majd amikor másnap egy másik kollégája szintén minden előzmény nélkül beleszúr egy tollat a karjába, már gyanúsabbá válik a dolog. Annál is inkább, mert támadója egyáltalán nem emlékszik az eseményekre, azt állítja, fura transzállapotba kerülhetett, Vincentnek meg jobb híján azt javasolják, vonuljon kicsit home office-ba.

Amikor azonban a szemben lakó szomszédja is megpróbálja fejbe dobni egy hamutartóval, már egész biztos benne, hogy bár korábban azzal nyugtatták, csupán üldözési mániája van, a vele történtek pedig véletlenszerű események, itt jóval inkább a tipikus Esterházy Péter-féle kelet-európai paranoiáról van szó; 

És miután az is elég nehezen kimagyarázható, ő maga miért zúz le általános iskolás korú gyerekeket a lépcsőházban – nyilván senki nem hiszi el neki, hogy ők támadták rá –, nincs többé maradása, kénytelen önkéntes száműzetésbe vonulni, ám az emberi érintkezéseket így sem képes tökéletesen kizárni. Az sem segít rajta, hogy kiderül, nem ő az egyetlen, akit mindenki meg akar gyilkolni, ám a többi áldozatnak sincs megfejtése erre a különös átokra – az egyetlen tanácsuk az, hogy vegyen egy kutyát.

Mindebből jól kitűnik, hogy Stéphan Castang Cannes-ban debütált első egész estés rendezése nem mindennapi műfaji kísérlet. Megjelennek benne a hetvenes évek olyan paranoiafilmjeinek hatásai, mint mások mellett A testrablók támadása, amellett, hogy egyértelmű rokonságban áll a zombis horrorokkal is, csak itt ugye nem élőhalottak, hanem hétköznapi emberek jelentik a fenyegetést. És, Fiala János szavaival élve, esetünkben egy korlátozott apokalipszisről van szó, azaz Vincent számára lényegében eljött a világvége, de mindez csak őt és néhány szerencsétlen sorstársát érinti.

Bár a végtelenül abszurd szituációk sorozata determinálja a fekete humort, a film legnagyobb hibája, hogy a rendező mindezzel igencsak módjával és akkor sem feltétlenül direktben él, noha például a Nicolas Cage főszereplésével készült Álmaid hősét – amelyben egy szintén teljesen átlagos férfi kerül lényegét tekintve hasonló helyzetbe – épp az éjfekete poénok tették zseniálissá a társadalomkritika mellett.

Ezzel szemben Stéphan Castang túl komolyan veszi a művét, nagy figyelmet fordít a drámára, a kényszerű izoláció ábrázolására, majd egy különös szerelmi viszony kibontására, de ezekben nem gondolatot nem fogalmazódik meg, inkább csak feleslegesen lassítják a cselekményt; 

Karim Leklou és a női partnerét alakító Vimala Pons alakításán is érezni az elhivatottságot: jóval intimebb és érzékenyebb a játékuk, mint amilyenek a hasonló produkciókban szereplőktől megszokhattunk. 

Ritkán fogalmazódik meg efféle állítás, de a Vincentnek meg halnia jóval hatásosabb és erőteljesebb lenne, ha gyorsabban csattogott volna a vágóolló, és egy kicsit kommerszebb a hangvétel. A maga műfajában viszont így is bőven érdekes színfolt.