A pillanat szent mélysége
– Hallottad? – Mit? – Megkondult a harang. – Ja, igen, harangoznak. Szép! – Tényleg szép. De az elsőt… a legelső kondulást hallottad?
Kétségtelen, aki mosta már arcát az Oroszlánfejű-kút vizével, állt már a vulkáni kúp tetején, lépkedett a bazaltorgonákon, szagolt már be a jégbarlangba, szemlélődött a lankákat ékesítő kápolnák valamelyikében, és itta a hegy levét egy borász lugasában, az tudja, miről beszélek.
Nyitókép: SZENT GYÖRGY-HEGY HAJNALIG
Ha fognám magam, és közvélemény-kutatást tartanék a barátaim között, hogy melyek a legkedvesebb helyek számukra Magyarországon, biztos vagyok benne, hogy előkelő helyen végezne a Szent György-hegy. Kónyi Zoli, aki ezeket az oldalakat tördeli, szokta mondani, „akárhányszor megyek fel a hegyre, mindig valami újra találok, valamit észreveszek, amit korábban nem. Körbenézek, és hát nem lehet azt szavakkal kifejezni, amit itt érzek”. Csender Levi, a székely, aki olykor a túloldali tárcát jegyzi, írta egyszer: „Két örök szerelmem van ezen a földi világon. A hegy és a víz. Nincs a Kis-Magyarországon még egy hely, ahol ennyire otthonosan mozognék, ami annyira a szívemhez közel álló lenne, ahol a hegy ennyire egy lenne a vízzel, a föld az éggel, mint a Szent György-hegy.”