Amikor leszáll az éj, Nicolas Cage új filmjében akkor jönnek a Goofy-szörnyek

Nyitókép: ADS Service

Vágytam egy kis Cage rage-re, ami úgy hiányzott, mint egy falat kenyér, erre még ezt sem sikerült összehozni. Persze sokan nincsenek oda Nicolas Cage-ért, aki a rossznyelvek szerint már bármit elvállal, de a színésznek azért vannak jobb pillanatai, klasszikus szerepei, sőt az utóbbi évtizedben a vizuálisan és atmoszféra terén csúcsminőségű Mandy és a lovecrafti Color Out of Space sem volt rossz. Emiatt vártam volna valami nagy robbanást az új filmtől, ami az Amikor leszáll az éj, leánykori nevén az Arcadian címre hallgat. És bár volt robbanás, az csak részben köthető Cage-hez.

In medias res

Hogy mikor, honnan és miért jöttek, egyáltalán kicsodák vagy micsodák, azt nem tudni. De már ott vannak, mikor Cage két babával elhagyja a haláltól bűzlő szürke nagyvárost, hogy aztán a felcseperedett fiúk mellett ismerjük meg életüket a vidéki kis házban, ahol meghúzták magukat. A szörnyetegek („in the night… in the dark”) persze csak jönnek és jönnek, közben az egyik gyermek szerelmes lesz, 

Géppuska szájú Goofy

Ez nem vénnek, de nem is embernek való vidék, ahol a csattogó állkapoccsal rendelkező, megfejthetetlen alakú lények terrorizálják az összedőlt civilizáció életben maradt tagjait. Néha jóformán az sem egyértelmű, hogy egy-egy lénynek éppen mely végtagját vagy szervét nézzük, de legalább Nick Cage jelentőségteljesen néz, miközben a fiúk az igazi főszereplők. 

De azt legalább teljes beleéléssel.

Sem a zene, sem a sztori, sem a hangulat nem olyan, amiért bárki rajongani tud, ha látott már egynél több horrorfilmet, világvégét, szörnyekkel teli apokalipszist. The Last Man on Earth (1964), Legenda vagyok, Hang nélkül, 28 nappal később… csak hogy néhány olyan címet említsünk, amely mögött sokkal izgalmasabb és minőségibb produkció áll, mélyebb tartalommal. 

A középsza… középszer közepe

De ha az undortól vagy az izgalomtól nem is, hát legalább a tengeri betegségtől hányjanak az emberek, nem igaz? Valahol persze értékelem a szándékot, hogy miközben eddig még nem látott szörnyek gurulnak szó szerint a képbe, fiatalok küzdenek a túlélésért a nagy öregek helyett, de ezt nem így, nem ebben a formában tálaltam volna. Igazából bármilyen más módon inkább. Nem mondanám borzalmasnak a filmet, simán csak semmitmondóan átlagos, bántóan semmilyen. 

Nincs Cage rage, nincs új a Hold alatt, nincs komoly félelemkeltés. A szerzőt Goofy, a mesefigura ihlette a szörnyek terén, és ez meg is látszik, szóval inkább könnyben úszva röhögnénk, csapkodva a térdünket, ahogy a csattogó fogak közelednek leendő áldozataikhoz. Az Amikor az éj leszáll sem a 2018-as Mandy: A bosszú kultusza, sem a 2019-es Color Out of Space színvonalát nem közelíti meg, amiért nagy kár, mert azoknak azért volt hangulata. Talán majd legközelebb – de akkor kérem szépen, tessék már egy valamire való Cage rage-dzsel is kedveskedni a nézőknek, mert anélkül nehéz komolyan venni Johnny Depp és Marilyn Manson (akivel egyre jobban hasonlítanak egymásra) ősöreg haverját.