Cage rage helyett komolyan vehetetlen szörnyek, alibi történet és alibi szereplés másfél órán keresztül, amit ki lehet bírni, csak éppen felesleges.
Nyitókép: ADS Service
Vágytam egy kis Cage rage-re, ami úgy hiányzott, mint egy falat kenyér, erre még ezt sem sikerült összehozni. Persze sokan nincsenek oda Nicolas Cage-ért, aki a rossznyelvek szerint már bármit elvállal, de a színésznek azért vannak jobb pillanatai, klasszikus szerepei, sőt az utóbbi évtizedben a vizuálisan és atmoszféra terén csúcsminőségű Mandy és a lovecrafti Color Out of Space sem volt rossz. Emiatt vártam volna valami nagy robbanást az új filmtől, ami az Amikor leszáll az éj, leánykori nevén az Arcadian címre hallgat. És bár volt robbanás, az csak részben köthető Cage-hez.
Hogy mikor, honnan és miért jöttek, egyáltalán kicsodák vagy micsodák, azt nem tudni. De már ott vannak, mikor Cage két babával elhagyja a haláltól bűzlő szürke nagyvárost, hogy aztán a felcseperedett fiúk mellett ismerjük meg életüket a vidéki kis házban, ahol meghúzták magukat. A szörnyetegek („in the night… in the dark”) persze csak jönnek és jönnek, közben az egyik gyermek szerelmes lesz,
és amikor hazafelé balesetet szenvedve csapdába esik, minden korábbi szabály értelmét veszti – Cage kimegy a szörnyekkel teli éjszakába.
Ez nem vénnek, de nem is embernek való vidék, ahol a csattogó állkapoccsal rendelkező, megfejthetetlen alakú lények terrorizálják az összedőlt civilizáció életben maradt tagjait. Néha jóformán az sem egyértelmű, hogy egy-egy lénynek éppen mely végtagját vagy szervét nézzük, de legalább Nick Cage jelentőségteljesen néz, miközben a fiúk az igazi főszereplők.
Elvégre apjuk jó eséllyel csökkentett gázsival csak a film egy-egy részében van jelen, közben inkább ájultat, esetleg csak egy takaró alól kilógó lábat játszik.
De azt legalább teljes beleéléssel.
Sem a zene, sem a sztori, sem a hangulat nem olyan, amiért bárki rajongani tud, ha látott már egynél több horrorfilmet, világvégét, szörnyekkel teli apokalipszist. The Last Man on Earth (1964), Legenda vagyok, Hang nélkül, 28 nappal később… csak hogy néhány olyan címet említsünk, amely mögött sokkal izgalmasabb és minőségibb produkció áll, mélyebb tartalommal.
Itt valahogy semmi nem áll össze, csak zajlanak az események, néha baltával faragott karakterekkel és párbeszédekkel, és olyan, folyamatosan rázkódó kameraképpel, hogy az még nekem is feltűnt, pedig nem vagyok olyan háklis rá.
De ha az undortól vagy az izgalomtól nem is, hát legalább a tengeri betegségtől hányjanak az emberek, nem igaz? Valahol persze értékelem a szándékot, hogy miközben eddig még nem látott szörnyek gurulnak szó szerint a képbe, fiatalok küzdenek a túlélésért a nagy öregek helyett, de ezt nem így, nem ebben a formában tálaltam volna. Igazából bármilyen más módon inkább. Nem mondanám borzalmasnak a filmet, simán csak semmitmondóan átlagos, bántóan semmilyen.
Ennél sokkal izgalmasabb, hatásosabb és egyedibb a július 11-én mozikba kerülő, argentin Amikor a gonosz leselkedik, ami tavaly sokaknál lett az év horrorja, nem véletlenül.
Nincs Cage rage, nincs új a Hold alatt, nincs komoly félelemkeltés. A szerzőt Goofy, a mesefigura ihlette a szörnyek terén, és ez meg is látszik, szóval inkább könnyben úszva röhögnénk, csapkodva a térdünket, ahogy a csattogó fogak közelednek leendő áldozataikhoz. Az Amikor az éj leszáll sem a 2018-as Mandy: A bosszú kultusza, sem a 2019-es Color Out of Space színvonalát nem közelíti meg, amiért nagy kár, mert azoknak azért volt hangulata. Talán majd legközelebb – de akkor kérem szépen, tessék már egy valamire való Cage rage-dzsel is kedveskedni a nézőknek, mert anélkül nehéz komolyan venni Johnny Depp és Marilyn Manson (akivel egyre jobban hasonlítanak egymásra) ősöreg haverját.
A 92 perces Amikor leszáll az éj május 30-tól nézhető meg a magyar mozikban, megtekintése 16 éven aluliaknak nem ajánlott.
Sok mással együtt a televíziózás sem mindig volt olyan, mint manapság: többek között az olimpiát sem nézhettük élőben. Aztán 1972. szeptember 5-én minden megváltozott.
Három különböző korú nő, három különböző élet egy helyen. A Minden, ami fénynek tűnik Mumbai nyomorát, kultúráját és hagyományait mutatná be e sorsokkal, de igazából egyiket sem ismerjük meg.
Azt mondják, hogy a kísérteties film a feje tetejére állítja a műfajt, ráadásul vérfagyasztó. Mi azért fenntartásokkal kezeljük, hogy ez a jelenlét lehet az év egyik legfélelmetesebb alkotása.
Nicole Kidman a női örömök ünneplésének nevezte a független A24 stúdió új filmjét. Talán már ebből is leszűrhető, hogy a Jókislány kellően provokatív – de azért nem a szürke újabb árnyalata.
Brady Corbet filmje lehetett volna életrajz is, de végül inkább fikció a végeredmény, egy kis csavarral.
Noha azt gondoljuk, hogy mi emberek jelentjük az evolució csúcsát, földön és az égben több minden akad, ami komoly veszélyt jelent számunkra. Sőt, akár a föld alatt is, mint az 1990-ben kiderült.
Olekszandr Szirszkij, az ukrán fegyveres erők főparancsnoka ismertette a tárgyalás részleteit.
„Ezeknek az átutalásoknak végre véget kell vetni” – írta a német politikus.
