A többi csak részletkérdés – László András halálára

Valamikor a kilencvenes évek végén és az ezredforduló környékén létezett egy rendhagyó kis csapat Nagymaroson. Egy baráti társaság erős maggal, körülötte folyton változó, feltűnő és eltűnő arcokkal. Nem tartoztam a belső, erős maghoz, de a külső körökhöz sem, inkább a kettő között lebegtem valahol. Színes társaság volt, akadt köztük képzőművész, zenész, restaurátor, pszichológus, ötvös, költő és bicikliszerelő egyaránt. Kerti és vízparti tűzrakások, hajnalig tartó ivászatok éveken át. A szokásos, mondhatnám, de ez csak részben lenne igaz. Mert ezeknek az együttléteknek a jelentőségét nem csak a közös piálás eufóriája adta, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez mellékes volt. Ivott ott mindenki, ki finomabban, ki keményebben, ahogy ez mifelénk szokásban van ki tudja, mióta. Amikor megismerkedtem ezekkel az alakokkal, még húszéves sem voltam. Nemrég érettségiztem, és fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal. Az, hogy főiskola vagy egyetem, szóba sem jöhetett. Az a tizenkét év, amit különféle iskolákban addig eltöltöttem, egy életre elvette a kedvem az oktatási intézmények további látogatásától. (Ez jóval később kicsit változott, de ez nem tartozik ide.) Leginkább biciklizni szerettem és gyalogolni, eltűnni a tájban, aztán falusi kocsmák kerthelyiségeiben megülni. Ebben nagyon egymásra találtunk egy akkori jó barátommal, aki az életet szintén hasonló felfogásban képzelte el. Vele, Mile Zsigmonddal alapítottuk évekkel később a Bajdázó nevű zenekart, aminek a lelki és szellemi hátországát egyrészt az intenzív tájélmények adták, másrészt pedig a… és itt kezdhetnék bele mondandóm tulajdonképpeni tárgyába, mert az eddigiek csak arra szolgáltak, hogy megpróbáljak valamilyen keretet adni annak, aminek elég nehéz keretet adni.

Hogy tehát mi is volt az, ami a mély tájélmények mellett örökre megváltoztatta az életünket, átjárta a zenénket, az írásainkat. Nagy szavak, „örökre megváltoztatta”, de itt talán mégsem adhatom alább a nagy szavaknál. 

Ez a mondat a tulajdonképpeni tárgya ennek az írásnak, de kénytelen vagyok távolabbról kezdeni, körözni a tárgy fölött, közelíteni innen és onnan, bár magához a tárgyhoz, azt hiszem, sosem fogok eljutni. A már említett baráti társaság néhány tagja akkoriban rendszeresen eljárt László András előadásaira, amelyeket emlékezetem szerint különféle iskolák tantermeiben, olykor iskolai ebédlőkben, menzákon tartott. Sosem jártam egyetlen előadásán sem, soha nem találkoztam vele, de ez lényegtelen. Azok, akik eljártak (leginkább két lány a társaságból) hosszasan és elragadtatottan tudtak beszélni ezekről az előadásokról. Akkoriban már olvastam László András egy-két tanulmányát, és túl voltam néhány Hamvas-esszéköteten is, úgyhogy nem volt teljesen ismeretlen mindaz, amit tőlük hallottam. Egyszer azt mondták ezek a lányok, hogy igazából félnek Lászlótól, szigorú és kíméletlen embernek tűnik, alig mertek ránézni előadás közben. 

Úgy beszéltek az élményeikről, ahogy a szerelmesek beszélnek választottjukról, de ez a szerelem esetükben nem a személyre, László Andrásra, hanem előadásainak tárgyára vonatkozott. Engem ez az egész kissé taszított, úgy tűnt, mintha egy szekta nyelte volna el őket, ezzel együtt viszont éreztem, hogy nagyon is valóságosak az élményeik. Szembesültek valamivel, ami tényleg csak a létezés elementáris mozzanataihoz hasonlítható. Amiben az volt a legkülönösebb, hogy miközben hallgattam őket, sokszor az volt az érzésem, hogy a saját élményeimről beszélnek. Azt mondják el a saját szavaikkal (a László Andrástól hallott és gondosan lejegyzetelt szanszkrit és latin kifejezésekkel megtűzdelve), amit én tapasztaltam meg a „tájmerüléseim” közben. Mi is erről beszéltünk hosszú órákat a zebegényi Mókus büfé tetőteraszán, az ipolydamásdi Ziccer söröző kerthelyiségében vagy a törökmezői turistaházban, a mélyzöld csempés cserépkályha mellett. Amit ezek a lányok László András előadásain hallottak, azt mi a táj titokzatos sugallatain keresztül tapasztaltuk meg. Nem „pontosan” ugyanazt persze, de valami olyasmit, aminek a gyökere viszont azonos azzal, amiről ők csillogó szemmel magyaráztak. A kerti tűzrakások, borozások során vég nélkül tárgyaltuk mindezt, illetve jórészt a társaság tárgyalta, én jobbára hallgattam. Nem azért hallgattam, mintha nem lett volna mondanivalóm a tárgyban. Nagyon is lett volna. Inkább azért hallgattam, mert valami azt súgta bennem, hogy erről nem szabad beszélni. Sokat beszélni pedig végképp nem szabad. Nem mintha nem beszéltünk volna folyamatosan erről a kocsmákban, az erdőkben, a mezőkön, a hegygerinceken, a patakpartokon, a források mohás kövei mellett. De nem mindegy, hogy hogyan beszél erről az ember, ahogy az sem mindegy, hogy kivel. Sokszor azt volt az érzésem, miközben hallgattam a többieket a tábortűz mellett, mintha – némi képzavarral – tűzijátékot néznék, valamilyen elmebajnokságot, ahol mindenki igyekezett felmondani a leckét, rálicitálni a másikra. Mint egy skolasztikus vita a kölni dómban, ahol arról folyik a szócsata, hogy pontosan hány angyal fér el egy varrótű hegyén. 

Jogos lehet az észrevétel, hogy mégis mi köze ennek az egésznek László Andráshoz. Miféle nekrológ az ilyen. Egyrészt nem akartam nekrológot írni, róla aztán különösen nem, másrészt az van, hogy ez a hajdani társaság (néhányan közülük már halottak azóta), a hajdani biciklizések és gyaloglások, kocsmázások és beszélgetések adták a keretét mindannak,

Mondhatnám, hogy ebbe futott minden, minden tájélmény és minden beszélgetés, ebbe a szellemi tágasságba és rendbe, amiről László András beszélt és írt egy hosszú életen át. Solum Ipsum című „aforizmagyűjteménye” jó ideig hátizsákom állandó tartalma volt, velem volt a túrákon, a reggeli vonatokon, amelyek Rákosrendező apokaliptikus pályaudvarára vittek, ahonnan az akkori munkahelyemre baktattam. 

Magyar nyelven nincs ehhez fogható könyv, talán csak Hamvas Béla legjobb esszéihez hasonlítható. A többi – ahogy mondani szokás – csak irodalom. 

Engem nem igazán érdekel, hogy politikailag hová szokás sorolni László Andrást. Ő maga – ha jól emlékszem – ultrajobboldaliként határozta meg magát már gyerekkorától kezdve. De mit jelent ez ebben a mai, lassan már mindent alulmúló közbeszédben? A világon semmit. László András szerint azt jelenti, hogy a világban van egyfajta rend, hierarchia, van Isten, az embernek pedig lehetősége van arra, hogy – figyelmének, érzékenységének, elkötelezettségének és szellemi éberségének segítségével – helyreállítsa magában ezt a rendet.

Ezzel nyilván azonnal vitába szállna híveinek és követőinek egy része, hogy nem elég pontos, esetleg egyenesen téves, nem erről beszélt, nem így értette, nem ez volt László András életművének lényege. De engem ezek az esetleges észrevételek sem érdekelnek. Számomra ez volt (és ez most is) az esszenciája mindannak, amiről László András beszélt és írt. A többi részletkérdés. Ha az ultrajobboldali azt jelenti, hogy az ember tényként kezeli a természetfölötti világ létezését, és azt, hogy ez a természetfölötti világ a legmélyebben meghatározza a létezésünket, annak értelmét és célját, akkor nem mondhatok mást: magam is ultrajobboldali vagyok. De ez sem jelent semmit. Ezek csak szavak. 

László András meghalt, de esetében, azt hiszem, ez a lényegen semmit sem változtat. A fák is hányszor lehullatták már a lombjukat a kertben, és mégis élnek.

***