Varjúháj – A kertember 21.

2024. február 07. 23:08

2024. február 07. 23:08
Hegyi Zoltán

A földikutya tekintetében momentán úgy áll a helyzet, hogy minden különösebb indok és magyarázkodás nélkül átmenetileg abbahagyta abbéli fáradozását, hogy csatatérré változtassa az alsó kertet. Nem mintha hiányzott volna a kertembernek, de mivel szinte összeszoktak és csiszolódtak az elmúlt hónapokban, azért elgondolkodott az elmaradás lehetséges okain, akár Kosztolányi Dezső a kokainistán. Tette ezt annak ellenére, hogy a napokban, amikor borotválkozás előtt belenézett a tükörbe, onnan inkább az idősödő Szabó Lőrinc nézett vele nem sok jóval kecsegtető farkas­szemet. Te Jóisten, mondta ekkor, és visszatért a földikutyához, pontosabban a legutóbbi elgereblyézett kupacok egyikéhez. A legutóbbihoz, így fogalmazott magában, semmi esetre sem a legutolsóhoz, mert a világért sem keverte volna a kettő jelentését. Mindenesetre nem tudta mire vélni az állat távolmaradását, és ez elbizonytalanította, mint a macskát a költözködés. Azt az előző napok enyhe, mi több, napfényes időjárása miatt kizárta, hogy belefagyott volna az a kutya a földbe, ekképpen nyitva új megközelítést a nevével kapcsolatban, így inkább valami családi tragédiára gyanakodott. Na jó, majd lesz valahogy, hozott végül határozatot, és néhány matchbox, valamint egy maréknyi papírba zárt kötöződrót mellől előhúzott egy aranyszínűre festett metszőollót.

Aranymetszés, az következett a szakrális (kert)térben. Málna és ribizli, utóbbiból fekete is. A le­csippentett ágak csinos alakzatokba gyűltek, jöhetnek a sünök, rajta ne múljon. A föld feletti kutya miatt nyilván csak a bátrabbja, de ez sem biztos, a kertemberék birtokán mindenféle rendű és rangú állat osztozott, és nem látszott rajtuk nyoma sem a rettegésnek. Az őzek érezték leginkább a magukénak a területet, de a rókák sem kaptak pánikrohamot, ha feltűnt a kétlábú, ám a leveles kelek tarra rágását a kertember végül ráfogta a nyulakra. A varjakról már nem is beszélve. Egészen közel engedték magukhoz a kutyájával sétálgató kertembert, és csak akkor reppentek fel lustán és kissé sértetten, amikor az már elkerülhetetlennek látszott. A csoportos károgásban tagadhatatlanul volt valami vészjósló és rossz hangulat szítására alkalmas disszonáns felhang, de ezt a kertember a kollektív tudattalan ellenőrizhetetlen bugyraiból feltörő archaikus majrénak tudta be tudatosan, és igyekezett a helyén kezelni. Amikor meg már megszokta (így történt) a boszorkányos hang­zavart, inkább érdeklődéssel szemlélte a madarakat. Ahogyan a diót törik például. Legjobban még akkor haragudott rájuk, amikor felzabálták a tyúkgombát és a pöfeteget, de olyankor meg arra gondolt többnyire, hogy némelyikük látta már Kossuthot is, de Horthyt tuti, és nekik is jár a változatos táplálkozás, amúgy is valószínűleg ízületes az egész társaság, és egyébként sem szép dolog a külső után ítélni, lendületből és elhamarkodottan. Mert tény, hogy a varjú nem szép. Viszont szép az, amit annak látunk.

Hagyjuk is ezt, gondolta ezen a ponton, de hogy azért kötni lehessen a történetet (a lelkét eladta volna egy rendes kötésért), a bogyósok után a varjúhájak felé fordult az érdeklődése és ő maga is. A varjúháj bújik elő legelőbb a kertjükben, jócskán megelőzi a hóvirágot, az ibolyát és a medvehagymát. Mint ahogy most is. Óvatosan kihúzgálta a földből a tavalyi szárakat, félrehúzta a lehullott faleveleket, és hopp, ott kandikáltak kifelé máris az új generáció sokra hivatott tagjai, hogy aztán legyen majd rózsaszín virágzás hosszan. Murale, ez a neve annak a fajtának, ami rózsaszín virágokat hoz, csillag alakúakat. Magát a varjúhájt (varjúhájat?) magyarul Kitaibel Pál említi először 1803-ban, amiről hirtelen az ugrik be a kertembernek, hogy valamikor réges-régen lakott ő egy házban, ami ott állt, ahol a Kitaibel Pál utca belefutott a Keleti Károly utcába, de aztán elhessegeti a gondolatot. Pedig véletlenek nincsenek ugyebár. Inkább arra gondol tehát, hogy a varjúháj valószínűleg tükörfordítással került át a német nyelvből, miszerint Krähenfette, ahogy az osztrák katona mondaná. Ráadásul németül van egy másik neve is, Fetthenne, azaz hájas csirke. Ez meg azért lehet – elmélkedett a kertember –, mert valaki addig bámulta a növény húsos leveleit, míg meg nem éhezett. Hovatovább létezik varjúköröm is, de az már egy másik történet, szintén tele véletlennek tűnő bevonzásokkal. Legközelebb.

 

Kapcsolódó cikkek

Összesen 5 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
sexykitty-41
2024. február 17. 19:40
🍓 ️ F­­o­­r­­r­ó­­­ l­á­­­n­yok sz­­ex­­et ak­ar­­n­­­ak, ba­­sz­d m­­eg ők­et itt 👉 𝗪­­­𝗪­­­𝗪­­.­­𝗖­𝗨­­𝗠𝟰­­­.­𝗙­­𝗨­𝗡
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Ezek is érdekelhetik