Az osztrákok történelmi bűne a székelységgel szemben – a madéfalvi vérengzésre emlékezünk

Napra pontosan 260 éve, Mária Terézia uralkodása alatt, 1764. január 7-én hajnalban támadta meg a császári katonaság aljas, semmivel sem igazolható módon az erőszakos besorozás ellen fellázadó, ám békés szándékú, tárgyalni szándékozó székelyeket Madéfalvánál: a kíméletlen ostrom során nagyából 200 embert gyilkoltak meg, akik nagyrészt fegyvertelenek voltak. A székelység történelmi tudatába mélyen beleégett „madéfalvi veszedelem” során nők és gyermekek is az esztelen vérengzés áldozatai lettek. 

Évszázados hagyományok és a Habsburg-önkény

A közvetlen előzményeket röviden úgy lehet összefoglalni, hogy a királynő a Habsburg Birodalom törököktől való fenyegetettségének védelmére, délvidéki mintára elrendelte, hogy Erdélyben is szervezzenek határőrséget. A székelyek régi szabadságjogaikra hivatkozva békés eszközökkel szegültek szembe a sorozással szerte a Székelyföldön, végül 1764. január elején Madéfalván gyülekeztek, ugyancsak békésen.

A távoli múltba nyúló, de annál meghatározóbb előzményekről így ír Szabados György történész:

 a katonáskodás, a határvédelem, az egyedi szolgáltatások fejében élvezett adómentesség, a széles körű közösségi önkormányzat joga, de legfőképpen a köznép személyes szabadsága – legalábbis papíron – 1562-ig fennmaradt. Ezek emléke oly erősen élt körükben, hogy visszaszerzésükre s a további jogcsorbulások elkerülésére minden alkalmat megragadtak. Az új határőrség felállítása is őket célozta.”

Mint kiderült, a bécsi kormányzat bizonyos hátsó szándékkal akarta megszervezni a székely határőrséget: a sorkatonaságot szerették volna kiegészíteni velük, akár külföldi hadjáratokban is. Ugyanakkor 

 „Ez az elgondolás alapjaiban sértette a régi szabadságjogokat” – írja a kutató.

1762 és 1764 között ment a huzavona: egyre erőszakosabb sorozási kísérletek, ehhez kapcsolódó, alattomos császári manőverek, visszaélések, kényszerítések, a székely panaszok eltussolása, és az erre való reakció, a fegyvertelen székely ellenállás.

Bécs udvarhű bizottságot állított föl, ám annak tevékenysége a politikai felelősség áthárításáról árulkodott, ugyanis 

 A népirtás leendő áldozatai a források tanúsága szerint a halálukig nem hitték el, hogy ez a királynő akarata.

A helyzet fokozódik

A rendelet kihirdetése után elkezdték a katonakötelesek összeírását 1763 novemberében, decemberében Csík és Gyergyó falvaiban. A bizottság fogadtatása továbbra is békés, ám elutasító volt: a székelyek szerint az adófizetés katonai szolgálattal együtt „nem vállalható erőszaktétel lenne a jogok és kötelességek egyensúlyára épült rendszeren.” 

Bécs egyre keményített: „megtiltották a bujdosók befogadását, jószágvesztést helyeztek kilátásba, december 29-én pedig a madéfalvi asszonyokat a férfiak után űzték, hogy így fordítsák vissza férjeiket, apáikat, fiaikat – mindez hasztalannak bizonyult.”

Amikor a székely bujdosók végül levonultak a havasokból, nem a hatalom intésére, hanem az együttes fellépés érdekében tették. A tárgyalási hajlandóság, vagyis 

 A székelyek tárgyalásokat akartak és az ünnepre (vízkereszt) való tekintettel egynapi haladékot kértek. A bizottságból ekkor Siskovich József báró fegyveres fellépést határozott el. Bár Bethlen Miklós elutasította a vérontást, Lázár János Siskovich József javaslata mellé állt. Lényegében őket terheli a történelmi szégyen, amit a hatalomnak való megfelelési vágy hajtott, figyelmen kívül hagyva magát az emberi életet is. 

A mészárlás és a következmények

A tények: 1764. január 7-én hajnalban a császári különítmény

 majd négy oldalról rontottak rájuk Caratto alezredes emberei. „A mit sem sejtő, békés emberek 

 akik túlélték az ágyúzást, azok ellenállás nélkül hullottak a kardcsapásoktól, lövésektől, fagytak meg menekülés közben” – írja Szabados.

A Rubicon így foglalja össze a borzalmakat: „A Siskovich bárótól érkező parancs nyomán a katonatiszt 1764. január 7-én hajnalban körbezárta a falut, majd ágyútűz kíséretében rohamot indított a székelyek ellen. 

 A házak java részét kifosztották, majd felgyújtották, a menekülők közül pedig sokakat a mezőkön vagdostak le Caratto huszárjai. A madéfalvi vérengzés mérlege körülbelül 200 halott és kétszer ennyi fogoly volt; utóbbiakat Talócára, vagy a csíkszeredai várba hurcolták, ahol embertelen körülmények között őrizték őket. A január 7-én elfogottakat néhány nap után szabadon engedték, áprilisban azonban megkezdődött az események kivizsgálása, ennek során pedig számos székely vezetőt – főleg plébánosokat – ismét börtönbe vetettek.” 

A tömeggyilkosság „hatásos” volt: 

a véres példa sokakat visszatartott az ellenállástól, hamar összegyűlt a kívánt 7500 fő. Mégis, január 25-én bűnfenyítő bizottságot állított fel Mária Terézia, akik cinikus módon nem a vérengzés értelmi szerzői, hanem az áldozatok között kereste a „felbujtókat.

Áldozatok a vádlottak padján

„Ahol a Bűnfenyítő Bizottság működött, a székely nem peres fél volt, hanem vizsgáló és ítélkező bírái elé állított lázadó, olyan alattvaló, aki predesztinált vétkesként elnyeri méltó büntetését” – írja Imreh István a Látom az életem nem igen gyönyörű című könyvében, amelyben a madéfalvi veszedelem tanúkihallgatási jegyzőkönyveit tárja fel.

„Mi indokolja ezt a keménységet, ezt a szigort? Elsősorban 

A rebellis múltú, kollektív jogaihoz és szabadságához ragaszkodó, fegyverforgató hagyományokat őrző szabad székelyek szervezett mozgalma, amelyet a Bécs-ellenes rendek irányítanak, a bizalmatlanság légkörében könnyen válhatott ijesztővé felnagyítható elképzeléssé. A bécsi, a katonatiszti székelységkép sem tükrözött valaminő önigazgatásra képes, szorgalmas, szegényes korporatív privilégiumait híven őriző néprészt, hanem olyat, akihez seregestől tapasztották az ilyenszerű jelzőket: kemény, durva, makacs, nyugtalan, féktelen, nyakas, engedetlen, vakmerő, tehát veszedelmes” – áll a könyvben.

Siskovich egyenesen kijelentette: 

Az eljárásmódot, a hamis vallomástételre kényszerítést elevenítik föl egy vádlott, Kováts József szavai: „a Csíkszereda vári examenemben sokat mondottam Bors Lázár uram és magam ellen, mert erősen megvertek, úgy hogy három hétig féküdtem. Most is fáj a mellyem benne. Azután nem is dolgoztam semmit, és ha mindjárt azt mondották volna, hogy én az egész világ-rossznak indítója vagyok, azt is réáhagytam volna. De félelemből mondottam, s nem volt úgy.”

Imreh István szerint az egész procedúra kormányzati önigazoló szándékot, megtorlást sürgető indulatot, az időleges államcél, a feladat hű szolgálatát tükrözi: a kikérdezés megfélemlítő keretek között zajlik. 

Ismerős, ugye?

Székely kivándorlás, a bukovinai székelység létrejötte

A nép veszteségeit tovább súlyosbították a madéfalvi mészárlás nyomán, annak hallatára Moldvába menekültek százai. Megkezdődött a székelyek kivándorlása Moldvába, ahol megélhetést találtak a csángók falvaiban. Több helyütt azt írják, hogy 

Később a menekült székelyek Moldva északi részébe, Bukovinába is áttelepültek, ami időközben oszmán kézről Habsburg fennhatóság alá került, így az a furcsa helyzet állt elő, hogy 

A székelység azonban soha nem felejtett: 1899-ben kőpiramist állítottak Madéfalván, tetejére kitárt szárnyú turulmadárral. Az oszlopon a SICVLICIDIVM szó olvasható, amely egyrészt a székelygyilkosság latin nevére, a siculicidiumra utal, másrészt ha a szó nagybetűinek római számértékét összeadjuk, azok összege éppen 1764-et ad ki.

Hadik András szerepe

Berlin elfoglalójának, Hadik András grófnak a pozitív szerepe megkerülhetetlen a székelyek vesszőfutásában, majd rehabilitálásukban. A „sors könyörületes kezének tekinthetjük”, írják, hogy két hónappal a madéfalvi vérengzés után meghalt Buccow tábornok, Erdély katonai kormányzója, és helyére Hadik Andrást nevezte ki Mária Terézia. 

A magyar kisnemesi származású Hadik András közhuszárból emelkedett tábornokká, csakis a vitézségének és tehetségének köszönhetően, majd a hét éves örökösödési háborúban huszárokból és gyalogosokból álló hadtestével elfoglalta Berlint. 

Hadik András végül kegyelmet kért és kapott Mária Teréziától a madéfalvi elítéltek számára, ugyanakkor Mária Terézia az erőszakkal létrehozott határőrségen már nem változtatott. 

Alapcélját a királynő mégsem érte el, írja a Népújság cikke: „a székely közösségi társadalmat nem osztotta meg véglegesen, nem vált az uralkodó kezében bárhol, bárki ellen bevethető sereggé – 

Hozzáteszik: „A madéfalvi rebellisek védelmét, megmentését, a Moldvába „csángált” székelyek jelentős részének összegyűjtését, letelepítését, magyar közösségben tartását ma már fontos nemzetpolitikai lépésnek tekinthetjük.”

Miért is olyan megdöbbentő Madéfalva esete? 

„A madéfalvi mészárlás azért döbbentett meg mindenkit, mert 

 csupán gyűléseket tartottak, amelyeken kérvényeket írtak, kérve, hogy a régi törvényeknek megfelelően folytathassák életüket. Tehát semmi sem indokolta a brutális erőszak alkalmazását” – összegez a témával foglalkozó portál.

Szabados György történész a következőt hangsúlyozza: „Madéfalva szomorú tanulságai közül egyet feltétlenül érdemes itt kiemelni. 

 (ahogy azt manapság megannyi közösség teszi), hanem a kiváltság és a kötelezettség egyensúlyán alapuló törvényes rendet igyekeztek megőrizni – éppen azokkal szemben, akiknek a törvényes rend feletti őrködés lett volna a feladatuk. Így váltak a hagyományt tisztelő, békés emberek részint saját jóhiszeműségük áldozatává.” 

*

Felhasznált irodalom:

https://www.3szek.ro/load/cikk/155154/a-vadlottak-padjan-az-aldozatok-madefalvi-veszedelem

https://rubicon.hu/kalendarium/1764-januar-7-a-madefalvi-veszedelem

http://epa.niif.hu/01300/01343/00025/nemzet.html

https://www.e-nepujsag.ro/articles/a-madefalvi-veszedelem-es-hadik-andras#

https://lexikon.katolikus.hu/M/mad%C3%A9falvi%20veszedelem.html

https://m.mult-kor.hu/negy-ora-kimeletlen-agyuzassal-kezdodtt-a-madefalvi-veszedelem-20190107

https://ng.24.hu/kultura/2004/01/07/madefalvi_veszedelem/

wikipédia

Nyitókép: Sebestyén Gáspár festménye a madéfalvi veszedelemről (2014)