„Vallom, hogy meg kellett próbálni a támadást, már csak a következmények miatt is” – mondja Pelyach István történész, aki szerint így Kossuth is belátta, hogy a haderőt át kell szervezni, ami megalapozta a későbbi sikereket. A tehetséges Görgey kulcspozícióba került, a tisztikarban elkezdődött egy tisztulási folyamat.
Sokak szerint a pákozdi győzelem és a bécsi forradalom után természetesnek látszott, hogy a magyarok Bécs megsegítésére sietnek 1848-ban.
Hadtörténelmünk máig vitatott kérdése, hogyan folytatódott volna a szabadságharc, ha nem késlekedik a magyar haderő, hanem azonnal Bécshez indul
és egyesül a felkelőkkel. A tények: napra pontosan 175 éve, 1848. október 30-án a Bécs melletti Schwechat falu közelében a Móga János vezette magyar sereg vereséget szenvedett a Windisch-Grätz vezette császári haderőtől.
A témában a kor szakértő történészét, Pelyach Istvánt kérdeztük, hogy a valóságot elválasszuk a fantáziától, hogy megvilágítsuk a hátteret és a számba vegyük a következményeket.
*
Hogy jutottunk a schwechati csata előtti dilemmáig?
A pákozdi magyar győzelem után Jellasics horvát hadserege Bécs felé hátrált ki az országból, a magyar fősereg pedig Móga János vezetésével, meglehetősen lassan, a háromnapos fegyverszünetet betartva követte Jellasicsot. A határra érkezve valóban fölmerült a dilemma: lépjük át a határt és folytassuk az üldözést osztrák földön, vagy ne.
Mi szólt az azonnali támadás mellett?
Elsősorban az, hogy október 6-án kitört Bécsben egy forradalom.
Adódott a lehetőség, hogy a forradalmárokkal összefogva, őket megsegítve a dinasztiát a 48-as alkotmányosságunk betartására kényszerítsük,
ami azért is lett volna célszerű, mert október 3-án az uralkodó kiadott egy manifesztumot: ebben Magyarországot hadiállapotban lévő tartománynak nyilvánította, kinevezte teljhatalmú biztosnak Jellasics bárót és feloszlatta az országgyűlést.
Mindez komoly alkotmányjogi kérdést vetett föl: jogában állt-e mindez a királynak? A 48-as, áprilisi törvények értelmében nem.
Milyen érvek merültek föl a határátlépés ellen?
Egyrészt Jellasics hadserege jelentősen átalakult Pákozd óta, nőtt a harcértéke, hiszen a fosztogató, népfelkelőnek minősülő alakulatokat hazaküldte október elején.
Ráadásul, ha átlépjük a határt, akkor osztrák földön már nem csupán a horvát hadsereggel, hanem a Bécsből kiszorított császári alakulatokkal is szembe kell néznünk, vagyis
nehezen föloldható morális kérdés
merült föl a hadsereg tisztjei számára, akik fölesküdtek a dinasztiára és a 48-as magyar alkotmányra egyaránt. Jellasiccsal szemben még el lehetett adni azt az ideológiát, hogy a horvát parancsnok valamiféle horvát szeparatista célokért küzd, de ha a magyar sereg tisztjei egy az egyben ugyanazokat a színeket látják a császári hadsereg katonáin, mint amit ők maguk is viselnek, akkor erősen kérdéses, vállalják-e a harcot.
A harmadik fontos tényező, bár ezt nem nagyon tudtunk annak idején, hogy
Bécs alatt időközben komoly császári haderő gyűlt össze: megérkeztek Windisch-Grätz herceg csapatai
Prágából, akiket október közepén átvezényeltek Bécs alá, ami az erőviszonyokat jelentősen megváltoztatta. Ha mindent összeadunk, a magyar haderő 25-26 ezer fővel lépte át a határt, ezzel szemben nagyjából 80 ezres császári sereg várta a magyar támadást.
Miért döntött úgy a magyar parancsnokság, hogy ha késve is, de megindulnak?
A határátlépés mindent összevetve nem katonai, hanem
politikai döntés volt.
A magyar országgyűlés hozott ugyan egy határozatot, hogy amennyiben a bécsi forradalmárok kérik Magyarország segítségét, akkor át kell lépnünk a határt, de ilyen segítségkérés hivatalosan nem érkezett. Végül Kossuth Lajos fellépése döntötte el a kérdést, aki a táborba érkezett és némi katonai erősítést is hozott.
Kétségtelen, hogy
Kossuth a realitásokat kevésbé vette számba:
azon a véleményen volt, hogy a támadást mindenképpen meg kell kísérelni. Meghallgatta Mógáék ellenérveit a számbeli és minőségbeli osztrák fölényről, a magyar népfelkelők alacsony harcászati értékéről, vagyis arról, hogy vereséget fogunk szenvedni, ám Kossuth végső érve szerint ha vereséget szenvedünk is, támadni kell, különben a népfelkelők és nemzetőrök hazamennek.
Kossuthot végül Görgey véleménye győzte meg teljes mértékben, aki szintén az átkelés és a támadás mellett érvelt.
Görgey szerint nincs választás: előre kell menni, mert ha nem támadunk, többet bukunk, mintha három csatát vesztenénk.
Ha vereséget szenvedünk is, érvelt Görgey, a hadsereget meg lehet menteni a teljes bomlástól.
Befolyásolta a schwechati csata a háború egészét?
Akárhogy is nézzük, a háború ekkor kezdődött Ausztriával. Nyilvánvalóvá vált, hogy a 48-as alkotmány megvédése érdekében nekünk a császári hadsereggel is meg kell mérkőznünk, ilyen szempontból
a schwechati ütközet jelentősnek számít, hiszen fölvettük a kesztyűt, belementünk a nyílt küzdelembe.
Megértettük, hogy nem elég Jellasicsot kiverni az országból, a nemzetiségi mozgalmakat féken tartani, hanem az udvarral szemben katonai erővel kell az alkotmányunk tiszteletben tartását kicsikarnunk.
Egyébként is, minden csata befolyásolja picit a háború menetét, de tegyük hozzá, hogy nagyon az elején vagyunk. A schwechati csata még a felkészülés időszakában zajlott, tehát a végső kimenetelt közvetlenül nem jelezhette előre.
Hogyan zajlott a csata?
Október 28-án átléptük a határt, 30-án érkeztünk Bécs alá. A csata jól kezdődött számunkra, a jobbszárny előretört, a következő lépés az lett volna, hogy a centrum követi a jobbszárny támadását. Görgey, aki a centrumot vezette, meg is indította volna a támadást, de Móga megálljt parancsolt neki, mivel lemaradt a balszárny és félő volt, hogy a császáriak átkarolják a magyar alakulatokat.
Görgey így csak később indulhatott, ami végzetes következményekkel járt:
a hatalmas fölényben lévő császári tüzérség ágyúzni kezdte a magyar centrumot,
ahol önkéntes, vagy frissen besorozott, harctéri tapasztalat nélküli zászlóaljak állomásoztak, akik a tömött négyszögbe csapódó ágyúgolyókat nagyon nehezen viselték és egy részük futásnak eredt, majd egypár hősies előretörés ellenére hamarosan megindult az általános visszavonulás.
A magyar sereg azonban nem zuhant össze. Időközben megérkezett az elkésett balszárny lovassága és megakadályozta, hogy az osztrák lovasság üldözőbe vegye a menekülő magyar gyalogosokat, felfogva a császári lovasság rohamait. Ha úgy tetszik,
bejött Görgey előrejelzése: ha vereséget szenvedtünk is, megmentettük a hadsereget.
Milyen veszteségekről beszélhetünk?
Pontos adataink nincsenek. A halottak számát magyar oldalon 100-200 főre becsüljük, a sebesültek 500-600-an voltak. A császári veszteségek jóval kisebbek: 20-30 halott, 50-60 sebesült.
Meddig tartott a maga az ütközet?
Öt-hat órás csatáról beszélhetünk, de ennek nagy része kölcsönös ágyúzással, tétlenséggel telt.
Volt esélyünk egyáltalán? Lett volna, ha hamarabb indulunk?
Úgy gondolom, a magyar hadsereg állapota eleve nem tette lehetővé, hogy tanult, harcedzett, fegyelmezett császári katonákkal szemben sikert érjünk el. Sem előbb, sem később.
A magyar sereg és a bécsi felkelők egyesülése reális elképzelés volt?
A bécsi felkelők és a magyarok között ott tanyázott Jellasics hadserege, meg a bécsi helyőrség.
Hacsak át nem repüljük őket hidroplánnal, ez hamvában holt vállalkozás lett volna,
bár tudom, a történelemben a „ha” kezdetű mondatok a legizgalmasabbak. Ismétlem: a tények tudatában a magyar félnek nem volt komoly esélye a győzelemre. Másrészt a harcoló bécsi felkelők is pár ezren voltak csupán, a reguláris erők ellen ez nem számottevő erő, kicsit eltúlozzuk ennek a sansznak a jelentőségét.
Melyek voltak a csata pozitívumai és negatívumai?
Vallom, hogy meg kellett próbálni a támadást, már csak a következmények miatt is: ne felejtsük el, hogy a csata után Móga János lemond és Kossuth hamarosan kinevezi Görgey Artúrt a feldunai egységek fővezérének. Görgey fő feladata majd az lesz, hogy ütőképessé tegye, átszervezze a magyar hadsereget, amely a várható osztrák támadással szemben már sikeresen működhet.
Ami pozitívum, egyben negatívum is.
Kiderült, milyen állapotban van a magyar hadsereg. Fölmértük, hol is tartunk valójában,
ami egy háborúban rendkívül fontos, ahogy a mindennapi életben is: szembesültünk azzal, mire vagyunk képesek, mit kell átalakítani ahhoz, hogy sikeresek lehessünk.
A schwechati csata után
elkezdődik egy tisztulási folyamat a magyar hadsereg tisztikarában,
ami majd 1848 decemberében tetőzik: sok tiszt lemond ekkor, azok, akik nem hajlandóak a császáriak ellen a 48-as magyar alkotmányért harcolni.
Tehát végső soron jó döntésnek bizonyult a nem azonnali támadás is…
Azért volt jó döntés átlépni a határt és támadni, mert ott döbbentünk rá, ott tudtuk fölmérni a magyar hadsereg tényleges állapotát:
a politikai vezetés is megértette, Kossuthtal az élen, hogy ezt a haderőt át kell szervezni,
ha a császáriakkal szemben is ütőképesek akarunk lenni.
Kossuth kénytelen volt belátni: attól, hogy valakinek fegyvert adunk a kezébe, még nem lesz katona. Megértette, hogy időre, kiképzésre van szükség, hogy a nemzetőrök hosszú távon nem használhatók.
Kossuth és Görgey rengeteg kérdésben ütköztek, nem értettek egyet. Ne felejtsük el: a háború alapvetően szakmai kérdés, nem szerencsés, ha a politikum a háború menetébe avatkozik.
Schwechat után igazán jól jött Kossuth mellé egy zseniális szakember,
aki megszűri a politikai elképzeléseket.
Ezt is ajánljuk a témában
A császári udvar sunyi módon próbálta megtörni a szabadságát jogi eszközökkel kivívó magyarságot 1848-ban: elkergettük Jellasicsot, így Pákozd a nemzeti összefogás jelképévé vált az önkény ellen.
Nyitókép: Magyar népfelkelők Pozsonynál 1848. október 30-án. (Höfelich, J. litográfiája)
A székelyek török nyelvet beszéltek, stratégiai okok és a hun-hagyomány miatt csatlakozhattak a honfoglalókhoz – mondja Aydemir Hakan tudományosan megalapozott, forradalmi tanulmányában.
Orbán Viktor viszont Székesfehérvárott született.
A kommunisták fel akarták számolni a nemzet nagyjainak temetkezési helyét, végül megmaradt a sírkert.
Ma van a magyarországi holokauszt 80. évfordulója, melynek alkalmából egy szinte teljesen ismeretlen rabbi életét idézzük fel.
1849. április 14-én a magyar országgyűlés kimondta a Habsburg-ház trónfosztását, és Kossuth Lajost kormányzó-elnökké választották.
A honvédsereg komoly, nyílt csatában verte meg az osztrákokat, Görgei, Damjanich és Aulich nagyot alakított, a magyar honvédek örökre beírták magukat a történelembe.
Lapunk értesülései szerint egy sor jobbikos múltú háttérember segíti Magyar Pétert a szervezésben. Úgy tűnik, egymásra talál a végleg baloldalra sodródott párt hátországának több tagja, és az érdemi szervezet nélküli politikus.
Eljött a pillanat, Dopeman végre keményen kiütötte a nagyszájú megmondóembert.
