A cabernet franc igazán elemében van itt, a fajta megtalálta természetes közegét Villányban.
Reménytelenül szakadó esőben álltunk a Times Square-en, de nem jött taxi. Amikor aztán hosszas várakozás után végre begördült egy, természetesen megkérdeztem mellettünk a magas, keménykalapos urat, hogy elvihetjük-e. Megismertem, hiszen egy órával korábban láttam a Wine Spectator amerikai bormagazin gáláján, ahol ő kapta az életműdíjat. A kocsiban ülve aztán be is mutatkoztunk: a Master of Wine címmel bíró, brit Michael Broadbentnek a nevünk nem mondott semmit, de Tokaj említésére felderült az arca. New York patinás férfiklubjában, a Knickerbockerben szállt meg, és mire a nagy forgalomban odaértünk, már meg is hívtam Magyarországra.
Így történt, hogy néhány évvel később ő nyitotta meg a tokaji borászatunkat, és ezzel kezdődött haláláig tartó barátságunk, melyet további látogatások és kóstolók tettek felejthetetlenné. Michael az angol úr prototípusa volt: elegáns, életszerető, puritán, antisznob. Elmélyült figyelme mindig kizárólag a bornak szólt a pohárban, soha nem a címkének. Megvetette a modern kritikusok pontszámrendszerét – „hogy lehet egy bor általában 95 pont, amikor minden attól függ, hogy mikor, kivel isszuk, és hogyan volt tárolva?” –, helyette szavakkal jellemezte a kóstolt borokat, gyönyörű, gazdag, kíméletlenül pontos angolsággal, hatvannyolc éven át.
Fekete noteszében idővel mi is helyet kaptunk a borok és élmények között egyaránt. Zongorázott nekünk a szép emlékű Kisbuda Gyöngyében, együtt néztük a bicikliző lányokat a tokaji hídon, és kóstoltunk 1985-ös Château Lafite-ot a bodrogkeresztúri Lebujban. Gulyáshoz még ilyen bort biztosan nem szolgáltak fel, be is került a füzetbe: „A bor jól utazott, rendkívül ízletes, még könnyedén elbír húsz esztendőt. Kóstoltam Sauska Krisztiánnal egy útszéli vendéglőben Tokaj mellett 2000 augusztusában.” Százötven füzet maradt utána kilencvenezer bejegyzéssel, amelyből számos bestsellert írt, könyvei ma letűnt évjáratok felbecsülhetetlen értékű dokumentumai.
Mégsem borszakírónak tartotta magát, inkább kereskedőnek: ez volt az első állása, miután otthagyta az egyetem építészkarát, és ezt fejlesztette tökélyre a borárverés műfajának meghonosításával a Christie’s árverezőháznál Londonban, New Yorkban, végül Hongkongban. Életének filmre kívánkozó fejezete az a több évtized, melynek során szisztematikusan felleltározta az Európa kastélyainak és udvarházainak pincéiben rejtőzködő borkészleteket, majd rábeszélte a tulajdonosokat, hogy mivel úgyis minden az enyészeté lesz, adják el neki. Hosszú időn át ebből az „aranyalapból” kerültek ki az aukciósház árveréseinek kiemelt, legendás tételei. Felesége, a fanyar humorú Daphne, akit volt szerencsénk nekünk is megismerni, hű társa volt minden kalandban: fiatalon kettesben, oldalkocsis motorkerékpáron járták a vidéket, két gyerekük születése után pedig együtt, családilag folytatták a nyomozást nagyszerű borok után.
Michael meg is örökítette Európa klasszikus borvidékeit: akvarelljei precízek és derűsek, mint ő maga volt.
A sorozatból nekem Bordeaux térképe lóg az irodám falán, tőle kaptam, és nagy becsben tartom, csakúgy mint szálkás betűs, meleg hangú, kézírásos faxüzeneteit. Mégis, ami nekünk, magyar borbolondoknak a legtöbbet kell jelentsen, az az angol Decanter magazinban megjelent egyik írása. Harmincöt éven át futó saját rovatának cikkeit elmondása szerint mindig vasárnap reggel az ágyban írta. Kétszer járt velünk Villányban, második látogatása után meg is született az azóta a borvidék szlogenjévé vált konklúziója:
„A cabernet franc igazán elemében van itt, a fajta megtalálta természetes közegét Villányban.”
Sir Michael Broadbent három éve, kilencvenkét évesen hagyta itt a földi világot. Nagyszerű könyveiben külön fejezetet szentelt Tokajnak, fenti mondatával pedig elegánsan emelt be egy újabb magyar borvidéket a nemzetközi köztudatba, amit soha nem volt módunk megköszönni neki.
Nyitókép: Shutterstock
Rezeda Kázmér újabb utazásai címmel mutatták be november 15-én, pénteken a Budapest belvárosi Scruton kávézóban Bayer Zsolt új szépirodalmi kötetét. Bayer Zsolttal Szentesi Zöldi László beszélgetett. Mi a bemutató után kérdeztük a szerzőt. Interjúnk.
Reggeli piacozás közben erdélyi pacalcsorba és pezsgő – lehet, hogy elsőre szokatlannak tűnik, de a Fény utcai piacon esélyes, hogy megszokott jelenség lesz hétvégenként.
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Hiába, Jakab Péter nem tanult elődje hibájából: Vona Gábor „elvette”, ő eladta a párt lelkét. Knopf Alexandra írása.
Annyit elöljáróban elárulunk, hogy nem Nápolyban, de még csak nem is Olaszországban. Mutatjuk, hová „költözött” a világ legjobb pizzája.
Az egyik túlélő férje a frontvonalon harcol.
Bár a mainstream sajtó holmi diktátorként mutatja be a megválasztott elnököt, a Gaetz-ügy megmutatta, gyorsan képes korrigálni.
