Kóstoltam egy útszéli vendéglőben

Reménytelenül szakadó esőben álltunk a Times Square-en, de nem jött taxi. Amikor aztán hosszas várakozás után végre begördült egy, természetesen megkérdeztem mellettünk a magas, keménykalapos urat, hogy elvihetjük-e. Megismertem, hiszen egy órával korábban láttam a Wine Spectator amerikai bormagazin gáláján, ahol ő kapta az életműdíjat. A kocsiban ülve aztán be is mutatkoztunk: a Master of Wine címmel bíró, brit Michael Broadbentnek a nevünk nem mondott semmit, de Tokaj említésére felderült az arca. New York patinás férfiklubjában, a Knickerbockerben szállt meg, és mire a nagy forgalomban odaértünk, már meg is hívtam Magyarországra.

Így történt, hogy néhány évvel később ő nyitotta meg a tokaji borászatunkat, és ezzel kezdődött haláláig tartó barátságunk, melyet további látogatások és kóstolók tettek felejthetetlenné. Michael az angol úr prototípusa volt: elegáns, életszerető, puritán, antisznob. Elmélyült figyelme mindig kizárólag a bornak szólt a pohárban, soha nem a címkének. Megvetette a modern kritikusok pontszámrendszerét – „hogy lehet egy bor általában 95 pont, amikor minden attól függ, hogy mikor, kivel isszuk, és hogyan volt tárolva?” –, helyette szavakkal jellemezte a kóstolt borokat, gyönyörű, gazdag, kíméletlenül pontos angolsággal, hatvannyolc éven át.

Fekete noteszében idővel mi is helyet kaptunk a borok és élmények között egyaránt. Zongorázott nekünk a szép emlékű Kisbuda Gyöngyében, együtt néztük a bicikliző lányokat a tokaji hídon, és kóstoltunk 1985-ös Château Lafite-ot a bodrogkereszt­úri Lebujban. Gulyáshoz még ilyen bort biztosan nem szolgáltak fel, be is került a füzetbe: „A bor jól utazott, rendkívül ízletes, még könnyedén elbír húsz esztendőt. Kóstoltam Sauska Krisztiánnal egy útszéli vendéglőben Tokaj mellett 2000 augusztusában.” Százötven füzet maradt utána kilencvenezer bejegyzéssel, amelyből számos bestsellert írt, könyvei ma letűnt évjáratok felbecsülhetetlen értékű dokumentumai.

Mégsem borszakírónak tartotta magát, inkább kereskedőnek: ez volt az első állása, miután otthagyta az egyetem építészkarát, és ezt fejlesztette tökélyre a borárverés műfajának meghonosításával a Christie’s árverezőháznál Londonban, New Yorkban, végül Hongkongban. Életének filmre kívánkozó fejezete az a több évtized, melynek során szisztematikusan felleltározta az Európa kastélyainak és udvarházainak pincéiben rejtőzködő borkészleteket, majd rábeszélte a tulajdonosokat, hogy mivel úgyis minden az enyészeté lesz, adják el neki. Hosszú időn át ebből az „aranyalapból” kerültek ki az aukciósház árveréseinek kiemelt, legendás tételei. Felesége, a fanyar humorú Daphne, akit volt szerencsénk nekünk is megismerni, hű társa volt minden kalandban: fiatalon kettesben, oldalkocsis motorkerékpáron járták a vidéket, két gyerekük születése után pedig együtt, családilag folytatták a nyomozást nagyszerű borok után.

A sorozatból nekem Bordeaux térképe lóg az irodám falán, tőle kaptam, és nagy becsben tartom, csakúgy mint szálkás betűs, meleg hangú, kézírásos faxüzeneteit. Mégis, ami nekünk, magyar borbolondoknak a legtöbbet kell jelentsen, az az angol Decanter magazinban megjelent egyik írása. Harmincöt éven át futó saját rovatának cikkeit elmondása szerint mindig vasárnap reggel az ágyban írta. Kétszer járt velünk Villányban, második látogatása után meg is született az azóta a borvidék szlogenjévé vált konklúziója: 

Sir Michael Broadbent három éve, kilencvenkét évesen hagyta itt a földi világot. Nagyszerű könyveiben külön fejezetet szentelt Tokajnak, fenti mondatával pedig elegánsan emelt be egy újabb magyar borvidéket a nemzetközi köztudatba, amit soha nem volt módunk megköszönni neki.

Nyitókép: Shutterstock