A koncert végén odajött hozzám egy idős úr, és könnyes szemmel azt mondta, hogy itt volt a Jóisten, köszöni szépen – Szirtes Edina Mókus a Mandinernek

Hogyan került kapcsolatba a Recirquelt vezető Vági Bencével?
Már az első pillanatban úgy éreztem, sorsszerű találkozás a miénk. 2018 nyara körül kezdtünk együtt dolgozni a My Land című darab kapcsán; ennek az előadásnak szintén a Fringe fesztiválon volt a világpremierje. Ritka, amikor az ember olyan alkotótársra talál, akivel az első pár mondat után ennyire nem kell magyarázni semmit, csak a hasonló érzéseket, gondolatokat szavakba önteni, majd közösen terelni a megvalósulás felé. Aktív, azóta is folyamatos társalgás indult be köztünk. Az Ima előtt egy évig, mielőtt egy hangjegyet is leírtam volna, beszélgettünk például arról, kinek mit jelent ez a szó, és hogyan lehet az imádkozás legbelső lényegét a zene és a mozgás révén univerzálisan megjeleníteni.

És mire jutottak?
A meditációból indultunk ki, mert Bence nem szerette volna, és ezzel én is egyetértettem, hogy az előadás valamiféle, felismerhetően egyetlen felekezethez kapcsolódó vallási gyakorlat legyen. Nem akartunk kizárni belőle senkit, azokat sem, akik nem kötődnek semmilyen valláshoz, és nem imádkoznak – legalábbis nem tudnak róla, hogy ez vagy az a gondolatuk valójában nem más, mint ima. És ahogy egyre többet foglalkoztunk mindezzel, úgy derült ki szép lassan saját magunk számára is, mit jelent a mi életünkben ez a fogalom.

És az ön életében mit jelent?
Az ima, imádkozás számomra a térdre borulás, amikor valaki könyörög. Rengeteg templomban zenéltem már, amelyekben számtalan ember rogyott le, hogy hálát adjon vagy kérjen valamit. Ha ez szívből történik, nem létezik ennél szebb, tisztább imádság. Az egó ilyenkor kikapcsol, nincs helye a nagyképűségnek, önimádatnak, mert könyörögni – azaz imádkozni – nem lehet úgy, ha az ember akár egy kicsit is önmagával van elfoglalva; teljes nyitottság és odafordulás kell hozzá. A magyar nyelv ezt gyönyörűen kifejezi: kivetkőzik magából – azaz feltárja valódi önmagát. Az Imában színházi-zenei eszközökkel törekedtünk ugyanerre. Ez az előadás, legalábbis a szándékaink szerint, egy szimbolikus belső templomtérben létrejövő univerzális szertartás.

Ezt hogyan lehet érzékeltetni zeneileg?
Életem eddigi legnehezebb feladata volt megírni hozzá a zenét. Hogy a színháztér lélektérré alakulhasson, előbb a lecsendesedéshez szükséges értékes ürességet kellett megteremtenem. Majd a következő, általunk imamalomnak hívott résznél, amikor az artista leereszkedik, azaz a lélek kapcsolatot teremt Istennel, és vele együtt mindenki a saját idejében a saját gondolatai, érzései között forog, szépen belefolyni egy ugyancsak nem hivalkodó, de már dinamikusabb másik témába. Erre a passacagliát találtam a legalkalmasabb zenei formának: a basszus ugyanaz végig, először csak a mély szólamot játsszák, aztán csatlakozik a brácsa és a cselló, majd a fuvolák és a hegedű. Szépen dúsul az egész, majd lezáródik előbb egy gyötrő, önmarcangoló résszel, a pillanatnyi térdre rogyást azonban rögtön a felemelkedés követi. Ennek az érzékeltetéshez – hogy az ima egyben a remény is – a cigány kultúrából, zenéből merítettem ihletet. Egyszer a kiváló cigány muzsikus, Balogh Guszti írt nekem lovári nyelven egy szöveget, arról szól, hogy azok a lelkek, akiket valaha szerettünk, de már nincsenek fizikailag közöttünk, egyfajta közvetítő médiumként odaátról imádkoznak értünk – ez a szeretet legmagasabb rendű, mindennemű érdektől mentes, legtisztább fajtája. A lét másik dimenziója a nélkül a súly nélkül, amitől sokszor alig tudunk mi, földi emberek talpra állni.

A zenét, amely ha úgy tetszik, szintén egy közvetítő médium a lelkek között, szintén felfoghatjuk ily módon imának?
Nekem mindenképpen az. Johann Sebastian Bachnál vagy az észt Arvo Pärtnél különösen érzem ezt, az ő szerzeményeik úgy ejtenek rabul, úgy visznek egy másik világba, hogy habár bennük van minden, jó és rossz is, amit ember átélhet, nem cincálják szét a lelkünket. Inkább felemelik egy másik síkba, megsejtetve, mi vár ránk akkor, amikor többé már nem ebben a formában leszünk. De hiba lenne azt gondolni, hogy a mindent átható felsőbb hatalom „üzenetét” csak a zenészek vagy a művészek lennének képesek médiumként átadni. A jó emberek ugyanezt teszik nap mint nap. Egy édesanya például, akinek nem a papír vagy a hangszer ehhez az eszköze, hanem az ölelése, a szeretete, az önzetlen gondoskodása – ő ezzel teremt. Ezt úgy hívom, hogy emberművészet. Elég hosszú utat bejártam, és szerencsére elég sok, az anyákhoz hasonló „hétköznapi” emberművészt megismertem, mire le tudtam vetkőzni a saját kivételességtudatomat, és rájöttem: a jóságnál nincs nagyobb művészet.

A kivételességtudat valahol érthető, ha az embert korkedvezménnyel már tizenhárom évesen felveszik a szegedi konzervatóriumba. Sosem ingott meg az úton?
Kamaszkoromban néha álmodoztam róla, hogy kilépek a nekem rendelt sorsból, és mondjuk ötvös leszek; ékszert azóta sem igen hordok, de nagyon tetszik, milyen csodálatos finomsággal és esztétikai érzékkel dolgozik némelyikük. És mint minden tizenéves, persze akartam lenni világjobbító forradalmár is, sőt egy időben igazgató, hogy a pozíciómból fakadóan helyzetbe hozhassak másokat. De a zene már olyan korán eljegyzett, hogy azt hiszem, ha szerettem volna, se tudtam volna soha szabadulni tőle. Valójában a születésem óta ott volt és van velem és bennem. Annyira magától értetődő és természetes módon, hogy akármilyen hihetetlennek tűnik is, ötéves koromban – fogalmam sincs, honnan jöhetett ez a gondolat – odaálltam a szüleim elé, és azt mondtam, karmester leszek. Mások mellett Brahms hegedűversenyeit hallgattam bakeliten, éjjel-nappal vezényeltem a nappaliban, hétévesen meg mesejátékhoz komponáltam zenét. De a mestereim nélkül semmi nem lennék. Hadd említsek csak kettőt közülük, Szecsődi Ferencet és Rozgonyi Éva nénit.

A szülők mit szóltak a tervhez? Egyáltalán akadtak a családban előzmények?
Hivatásos muzsikus nem volt egy sem, de az anyai nagyanyám gyönyörűen énekelt. Pécsen volt ministráns, és amikor úgy igazán kiengedte a hangját, állítólag tőle zengett az egész templom. Édesanyámék számára egyértelmű volt, hogy a gyereknek zenét kell tanulnia, büszkék voltak rám a sikereim miatt, de nem mondom, hogy ne féltettek volna sokáig a muzsikuslét bizonytalanságaitól. És azoktól a pofonoktól, amelyek aztán – álomszerű kezdetek ide vagy oda – meg is érkeztek szép sorban. S amikor az ember minden megszállottsága, szenvedélye és akarása ellenére tripla szaltóval többször belefúródik a földbe, nyilván akaratlanul is elgondolkozik rajta, mi végre kell neki ez az egész.

És mi végre?
A válasz ugyanaz, mint az ima, tágabban a hit esetében. 

Igaz, ebben a síkban a siker fokmérője is más, mint hogy mennyi helyen látszódik az ember és hány díjat kap. Mostanában jutottam el oda, és ehhez bizony kellettek a törések, kudarcok is, hogy tudjam, számomra mik a valódi elismerések, amik miatt nem adhatom fel a zenét soha. Nemrégiben játszottam például egy looperes koncertet valahol, aminek a végén odajött hozzám egy egyenes tartású, elegáns idős úr, és csak annyit mondott könnyes szemmel, hogy itt volt a Jóisten, köszöni szépen. Egy másik alkalommal pedig felhívott egy kedves hölgy, hogy ne haragudjak a zavarásért, de tudnék-e küldeni a zenéimből, mert a férje kórházban van, egy borzalmas műtétre vár, de hallott velem egy interjút, ami visszaadta az életkedvét. Nekem ezek a történetek a kincseim. És ezek azok, amelyek egyben fegyelemre is intenek: kötelességem, felelősségem van a környezetem iránt, 

Az utóbbi években azonban mintha kevésbé a szólistaságon lenne a hangsúly, inkább az alkotótársi együttműködéseken, illetve a zeneszerzésen. Nem hiányzik, hogy hegedűsként újra egyedül vigye vásárra a bőrét a színpadon?
Pont mostanában fogalmazódott meg bennem, hogy bár időnként ma is vannak szólókoncertjeim, ahhoz, hogy az előadóművészi mivoltom ismét előtérbe kerülhessen, sokkal többet kellene naponta gyakorolnom. Úgyhogy neki is állok hamarosan. Az elhatározásomban nagy szerepe van a csellóművész Rohmann Dittának. Mostanában együtt feszegetjük a zenei határokat – én írom a zenét hegedű-gordonka kettősre, illetve Ditta rám bízta több dallamát is, amit tovább írhattam magunknak, és mindketten énekelünk is. Ő annyira pontosan és fantasztikusan játszik, hogy egyszerűen nem hagyhatom szégyenben. Érte is szeretnék jobb lenni, hogy a kettősünk kiteljesedhessen.

És a versek is ugyanúgy foglalkoztatják még? 
Természetesen. A vers nekem olyan, mint a zene: napi táplálék. A költőket különleges-varázslatos lényeknek látom, akiknek a szavain keresztül megérthetjük önmagunkat és a világot. Amikor például tizenévesen elolvastam József Attila Mámor című költeményének első sorát: „Szeretném felverni lelkem dalával / A szomorúk szivét, a világot”, ami azóta is az egyik kedvencem, úgy éreztem, igen, ez pontosan rólam szól. Nem tudok úgy beszélni, mint ő vagy bármely hozzá hasonló költő, de arra talán van tehetségem, képességem, hogy a verset a zenével új ruhába öltöztetve megemeljem. Vers és zene külön-külön is működik, ám együtt mégis többek – mint ahogy egy zenekarban a hangszerek összessége is más hangzást ad, mint ha egyesével, egymás után szólalnának meg.

Igazgató már nem szeretne lenni?
Ha nem is igazgató, de van egy nagy álmom. Egy kis, összetartó társulat, amelynek az élén segíthetem a fiatalokat. Sok előadáshoz írtam zenét az utóbbi években, ezért sok színházat látok belülről, érzékelem a problémákat. Azt is, mennyi pénz megy el egyes produkciókra, miközben fantasztikusan okos, értékes ifjú tehetségek csodákat hoznak létre szinte a semmiből. Jó lenne nekik valahogy több lehetőséget adni és velük együtt alkotni. Konkrét ötleteim is vannak.

Például?
Mondjuk egy slam poetry musical létrehozása fiatal szlemmerek szövegei alapján kortárs drámaírók segítségével, magas színvonalon hangszerelve. Mivel ez a mai tizen-huszonévesek életéről szólna, az ő nyelvükön, biztosan be lehetne vele csábítani a kortársaikat a színházba.

A különböző műfajok mixelése mindig ingoványos terep, a világzenében is láttunk már erre sajnos nem egy rosszul sikerült példát. Hogyan lehet kikerülni a csapdákat?
Hogy mások miként teszik, nem tudom. Nekem, bármilyen műfajban dolgozom, mindig a klasszikus zene az alap, hiszen azt szívtam magamba a kezdetektől, az a zenei anyanyelvem. Először a legnagyobb klasszikus zeneszerzők darabjai, elsősorban a nagy hegedűversenyek hatottak rám, később a magyarok, különösen és mindenekfelett Bartók, Kodály, majd a kortársak, mint az említett Arvo Pärt vagy Eötvös Péter, Einojuhani Rautavaara jöttek. De ez nem azt jelenti, hogy más műfajokból ne merítenék szívesen; a géniuszok, mint amilyen például a popban Stevie Wonder vagy Michael Jackson volt, vagy a népzene zseniális előadói és maguk a zenék – örmény, kurd, indiai, balkáni és még sorolhatnám – elkápráztatnak. Nem szégyellem, hogy olyan akartam lenni, mint ezek az előadók; a muzsikámban végül is minden stílus és előadó megjelenik, amiket és akiket szeretek. Úgy, hogy mivel közben minden egyes hangot, érzelmet átszűrök magamon, bízom benne, hogy végeredmény mindig valami más, új.

A géniuszokból viszont mintha kezdenénk kifogyni. Vagy csak kevésbé látszanak a nagy zajban?
Inkább utóbbi. Ha csak a klasszikus zenénél vagy egyáltalán a zenénél maradunk, rengeteg zsenink van csak Magyarországon is. Eötvös Péter egyértelműen az, a fiatalabbak közül Cser Ádám karmester, Balogh Máté, Virágh András zeneszerzők vagy a cimbalmos Lukács Miklós, és még sorolhatnám. Ráadásul ők mind azok a típusú gondolkodó nagyok, akikre óriási szükségünk van a roskadozó világunkban. Olyanok, mint a Titanic zenekara: a hajó már süllyed, de ők a végső pillanatig játszanak.

E szerint nem túl bizakodó az emberiség jövőjét illetően?
De igen. Mert összességében mégiscsak több a jó találkozás, mint a rossz. Arról nem is beszélve, hogy ha tényleg közeledik a vég, minek bosszankodni? Ha úgyis pusztul minden, miért ne mi aggassuk a romlás fölé az utolsó fénygömböket? Miért ne érezzük át teljes szívünkkel, milyen jó nekünk, hogy itt lehetünk? Hogy együtt átélhetünk olyan csodákat, mint például a szerelem vagy az önzetlen barátság. Hangozzék ez bármilyen közhelyesként, a jóság, a szépség tényleg belőlünk fakad. Az emberek mind-mind adhatnak fénygömböket magukból szeretettel, figyelemmel. Amíg fiatal voltam, másként gondoltam. Lázasan írtam a zenéket, úgy énekeltem, mint egy őrült, lobogott a hajam, dagadtak az ereim. Aztán szép lassan rájöttem, és ez fel is szabadított, hogy 

Ezt mindenki megteheti! És ha a mostani létformában vége lesz is körülöttünk mindennek, és a világ, ahogy Pilinszky írja, térdre roskad sikítva vagy némán, ebbe a hitbe az utolsó percig kapaszkodhatunk.

Nyitókép: Ficsor Márton