Az ikonikus „vaskancellár” megteremtette a német egységet, létrehozott egy bombaerős jóléti államot és sikerrel ügyelt az európai erőegyensúlyra – mindezt szinte egyedüli döntéshozóként.
Nyitókép: Császári proklamáció Versailles-ban. Bismarck középen, fehérben (Anton von Werner festménye)
A porosz államférfi, a Német Császárság első kancellárja, a német egység megteremtője, a modern világtörténelem egyik legnagyobb hatású alakja, Otto von Bismarck minden értelemben elsöprő személyiség volt:
két méter magas, vasakaratú teuton mondahős, aki ugyanakkor kifinomultan intelligens volt,
meghökkentően művelt, a tárgyalások és politikai machinációk nagymestere, és még hipochonder is, akinek férjes asszonyok írnak szerelmes leveleket.
Víziójának és ezt lekövető, mindenre kiterjedő gyakorlatias politikájának köszönhetően szinte egyszemélyben tekinthető a modern, jóléti Németország megteremtőjének, a kontinentális német dominancia megalapítójának. A vaskancellár napra pontosan ma 125 éve hunyt el, 1898. július 30-án.
Felfogásbéli nagy utódjához, Henry Kissingerhez hasonlóan
érdekegyensúlyon, érdekérvényesítésen alapuló reálpolitikában hitt az impulzusvezérelt közéleti rohangálások helyett:
évtizedekben, évszázadokban számolt, és mondanunk sem kell, hogy a Német Császárság kíméletlen, vagy éppen fondorlatos védelmezőjeként lépett fel – mikor hogyan, a cél szentesítette az eszközt.
Kiegyezett és csatázott a franciákkal, a Habsburgokkal, liberálisokkal, a parasztokkal, a munkásokkal, a katolikus egyházzal, a polgársággal, érdekek és ellentétek százait súlyozta a születő Németországban és Európában, miközben valahogyan mindenki megtalálta a számítását a kancellár zseniálisan kibogozhatatlan boszorkánykonyhájában.
Ezt is ajánljuk a témában
Élő történelem, Nixon egykori külügyminisztere, egykori világháborús katona és hetven éve a nagypolitika formálója: portrénk a 20. század és korunk egyik felmérhetetlen jelentőségű alakítójáról, aki 100. születésnapját ünnepli.
Az ifjú földbirtokos kozmopolita, aki új utakra lép
Otto Eduard Leopold von Bismarck 1815. április 1-jén született családi birtokán, Berlintől nyugatra, Poroszország szívében. Apja sokadik generációs junker, vagyis egyszerű porosz földbirtokos nemes volt, anyja pedig berlini nagypolgári család sarja, egyetemi tanár, aki sikeres akadémikusok és miniszterek családjából származott.
A sokatmondó „felhozatalból” Bismarck egész életében a vidéki gyökereit hangsúlyozta,
némi távolságtartással kezelve intellektuális, kozmopolita hátterét – aminek pedig legalább ugyanannyit köszönhet. A nemesi büszkeség és a polgári racionalizmus, érzékenység hasonló erővel hatottak rá, egyfajta kettősséget kialakítva a személyiségében.
Bismarck anyai hatásra kihagyta a kadetiskolát, Berlinben tanult, majd az egyetem után kisebb diplomáciai tisztségek sorát töltötte be, mielőtt 24 évesen visszavonult, hogy családi birtokát vezesse. 1847-ben megnősült, és az új porosz parlament küldöttjeként Berlinbe került: itt az 1848-as forradalmak ellen fellépő, reakciós hangként tűnt fel.
A magyar kaland és a vámunió
Talán nem köztudott, hogy Bismarck az aradi vértanúkat tette felelőssé a szabadságharc kirobbantásáért és folytatásáért, így teljesen indokoltnak tartotta a rájuk kiszabott büntetést. A fiatal Otto egy levelében arról filozofál, hogy ha egy Haynauéhoz hasonló döntést kellene hoznia a jövőben – értsd: erőszakkal vérbe fojtani egy lázadást – akkor felesége ne úgy tekintsen rá, ahogyan anyósa a „bresciai hiénára”.
Bismarck Magyarországon is járt, magával Ferenc Józseffel tárgyalt a vámunió ügyében, mint porosz diplomata: Budán találkoztak, a Szép Juhászné vendéglőben. Ahogy írják, Bismarck a budai hegyekben kirándult, a Dunában úszott, a betyárok romantikus világa pedig „félelemmel vegyes csodálattal” töltötte el, mert az ő „unalmas vidékén az ember hasonló izgalmakat nem élhet át”.
Az Alföldön megállt egy-egy csárdában, „cigányzene mellett megkóstolta a helyi ételeket, italokat, s megnézte, hogyan járják a magyar legények a csárdást”
– írják.
A hasonló, ártalmatlannak tűnő utazgatások közben Bismarck fiatal, vezető diplomataként, Ausztria vezető szerepe ellensúlyozására hívta életre a különösen nagy jelentőségű vámuniót – amiben partnerek voltak a kis német államocskák – és évekig megakadályozta az osztrákok csatlakozását: az osztrákok nélkül létrejött gazdasági szövetség a Német Birodalom alapja lett, észak felé terelte a kereskedelmi forgalmat, amit tovább fűtött a Ruhr-vidéki szénre épülő ipar.
Németország kezdett elhúzni a Habsburgok mellett: már ekkor látható volt, hogy Bismarck nagyban játszik.
1851 és 1862 között a leendő kancellár egy sor nagyköveti tisztséget töltött be: többek között Szentpéterváron és Párizsban is pozícióban volt, így rálátást nyert Európa nagyhatalmainak erősségeire és sebezhetőségére.
A birodalomépítő Bismarck és a modern Németország születése
Az 1861-ben trónra került porosz király aztán Bismarckot nevezte ki főminiszterévé, amivel turbó fokozatra kapcsolt a „német-porosz-projekt”. Bismarck technikailag ugyan Vilmosnak engedelmeskedett, jegyzik meg a szakértők, a valóságban azonban ő volt a főnök, aki intellektusával és alkalmanként előtörő „hisztijeivel” manipulálta a királyt, miközben királyi rendeletekkel megkerülte a választott tisztségviselők hatalmát.
Az eredmény azonban nem maradt el:
Németország modern, egységes nemzetté vált a kancellár vezetésével,
aki 1862 és 1890 között először Poroszországot, majd egész Németországot ténylegesen irányította. Bismarck mesteri érzékkel kezdeményezett döntő háborúkat Dániával, Ausztriával (1866, Königgrätz) és Franciaországgal (1870, Sedan), hogy végül 39 független német államot egyesítsen porosz vezetés alatt.
A jóléti állam alapjai és a Kulturkampf
Bár Bismarck hamisítatlan őskonzervatív volt, ez kicsit sem jelentett maradiságot, sőt, inkább úgy tűnik, hogy
nyitottabb és rugalmasabb volt, mint liberális és katolikus ellenlábasai
– igaz ugyan, hogy haladó reformjai is hatalmi céljait szolgálták, de ez semmit nem von le korszakos jelentőségükből.
Először is, Németország egyesítésével Bismarck a belföldi hatalom megszilárdítása felé fordult: hírhedt és máig ismerősen csengő Kulturkampfot (kultúrharcot) folytatott a katolikusok ellen, akik Németország lakosságának 36 százalékát tették ki. Az egyházi iskolákat végül állami ellenőrzés alá vonta és kiűzte a jezsuitákat. Aztán, amikor érdeke – illetve Bismarck meggyőződése szerint az ország érdeke – úgy kívánta, 1878-ban mégis engedett, és szövetkezett a katolikusokkal a növekvő támogatottságú szocialisták ellen.
Többek között azért is, hogy kifogja a szelet a szocik vitorlájából, a kancellár bevezette az általános választójogot, majd
az 1880-as években kidolgozta a szociális biztonságot garantáló törvényeket:
így végső soron a szocialisták ellenében megteremtette Európa első modern jóléti államát, létrehozva az állami egészségügyi ellátást (1883), a balesetbiztosítást (1884) és az öregségi nyugdíjakat (1889). Új alkotmánya működőképes, bivalyerős államot, központi kormányt, modern hivatalnoki rendszert, a kirobbanó fejlődést megalapozó gazdasági teret hozott létre a kis államok addigi, laza szövetsége helyett.
Európa és a világ „manipulálása”
1890-es visszavonulásáig Bismarck egyre átfogóbb játszmákba kezdett. Ő volt a házigazdája például az 1885-ös berlini konferenciának is, amely véget vetett az „Afrikáért folytatott küzdelemnek”, felosztotta a kontinenst az európai hatalmak között, és német gyarmatokat hozott létre Kamerunban, Togóban, Kelet- és Délnyugat-Afrikában. Mindeközben
az európai egyensúlyjáték legnagyobb szereplőjévé nőtte ki magát:
folyamatosan lavírozott a franciák, az oroszok és a Monarchia között, szövetségeket kötött, kimagasló sikerrel. Tegyük hozzá, a magyar Andrássy Gyula gróffal is kiváló viszonyt ápolt.
I. Vilmos 1888-ban meghalt, és rövidesen unokája, II. Vilmos követte, akit Bismarck nehezen tudott irányítani, így végül lemondott. Bismarck jelentőségét mutatja, hogy II. Vilmos egy virágzó, egységes államot örökölt, de a kancellár „kézivezérlése” nélkül az ország nem volt alkalmas fenntartani Bismarck „gondosan manipulált egyensúlyát a nemzetközi rivalizálásban”.
Ezt is ajánljuk a témában
Képességeiben és eredményeiben is a nagy formátumú államférfi példájaként áll az utókor előtt, de magánélete is kalandos volt – a magyar és az európai politikát is meghatározó Andrássy Gyulára emlékezünk!
Gondolkodása, elvei és a kritikák
Bismarck a történészek szerint három alapszabály szerint kormányzott: „igyekezett kerülni a kockázatokat, próbálta megosztani az ellenfeleket, közben pedig végtelenül türelmesen várt a cselekvésre alkalmas pillanatra”. Ezek az elvek Németország egyesítésétől kezdve a Kulturkampfon át a szociális reformok meghozataláig minden lényeges „bismarcki fejezetben” érvényesültek.
Az 1860-as évek katonai konfliktusai ugyanakkor, hiába voltak rendkívül gyors lefolyásúak, és hiába profitált belőlük végül óriásit Németország, Bismarckot népszerűtlenné tették saját hazájában. Politikai ellenlábasai állami öngyilkosságnak bélyegezték a politikáját, tagadták a tehetségét, jogtöréssel és erőszakkal vádolták. Összességében elmondhatjuk, hogy bár a világ szemében már saját korában zseniális államférfinak tartották, odahaza komoly kritikákat fogalmaztak meg a vaskancellár ellen.
A sok kisszerű vádaskodásban, ha a hatalomtechnika gyökeréig szállunk alá, és magát a hatalomgyakorlást nézzük az eredmények nélkül, bizony volt igazság: Bismarck „az egész állami életet az általa jónak tartott elvek szerint akarta szervezni”.
A siker elérése érdekében nem törődött az eszközökkel: a szükséges többségeket a pillanatnyi szükség szerint alkotta meg, üldözte ellenfeleit,
a sajtót személyesen utasítgatta, vagyis technikailag a parlamenti és alkotmányos elvek ellen ment. Eszközei szinte személyessé tették a kormányát, hangsúlyozzák a korszak kutatói: sajátos diktatúrát gyakorolt, bár magát következetesen, sírfeliratán is a császár szolgájának nevezte.
Bismarck, a nők bálványa
Érdekesség, hogy nagyjából 6 ezer személyes levelet küldtek rajongói Bismarcknak hivatali ideje alatt és nyugdíjas korában, ő pedig csaknem az összesre személyesen válaszolt! A levelek között igazi gyöngyszemeket is találunk. Egy Saar-vidéki férjes asszony például ezt írta neki:
„Boldogtalan vagyok a szerelemben, de tudom, hogy csodálatosak lehetnénk együtt. Nagyon jó szakács vagyok, és a töltött disznógyomor a specialitásom.”
Egy hétéves kisfiú pedig ezt: „Kedves Bismarck herceg. Most, hogy megtanultam írni, csak annyit mondhatok, hogy mennyire becsülöm Önt, és mennyire szeretnék olyan lenni, mint Ön, ha felnövök.”
Az öreg kancellárnak a kikapcsolódásról állítólag az volt az elképzelése, hogy böjt előtt napokon át hordószám itta a finom rajnai borokat, fiatalabb korában pedig európai szintű nőcsábász hírében állt. Ahogy mondani szokták, nagy természetű ember volt, élénk társasági életet élt, habzsolta a románcokat, és
néha bizony túltolta a bulizást:
Aachen városának államigazgatásából például azért kellett távoznia 1837-ben, mert több (!) hölgy társaságában, hetekkel lépte túl kéthetes szabadságát. Ezek az esetek idővel ritkultak, de Bismarcknak a felesége mellett is akadtak szeretői viszonyai.
Egy helyen így fogalmaznak a kancellár titkosabb természetéről:
„Az igazi Bismarck hipochonder volt, briliáns és olvasott ember,
mindemellett a protestáns miszticizmus szélsőséges formájának híve, és azon kevés poroszok egyike, akik soha nem szolgáltak a király hadseregében”.
Eltörölni Bismarckot?
A cancel culture mindeközben nem kíméli a vaskancellárt sem. A németországi progresszív mozgalmak térnyerésével kissé útban van már a birodalomszervező, hiszen kiderült róla, amit mindannyian sejtettünk: Bismarck fehér, keresztény, hímsoviniszta alak volt, ráadásul junker.
A politikai elhatárolódás jó ideje tart,
érdemeit új szempontok alapján vizsgálják, ahol nem igazán számít, ki mit tett le az asztalra.
Hamburgban például az egykori pesti Sztálin-szobornál kétszer nagyobb Bismarck-emlékmű áll útjában az ottani vörös-zöld városvezetésnek, így elmondhatjuk: a jövő némileg bizonytalanabb, mint a múlt.
A fentiekre is reagálva végül idebiggyesztünk kettőt Bismarck frappáns, eredeti replikái, szállóigévé vált mondatai közül:
„A történelem nagy kérdéseit nem határozatokkal, hanem vassal meg vérrel döntik el.”
„Sohasem hazudnak annyit, mint választás előtt, háború alatt és vadászat után.”
*
Felhasznált irodalom:
https://www.britannica.com/biography/Otto-von-Bismarck/Imperial-chancellor
https://www.wondriumdaily.com/otto-von-bismarck-germanys-iron-chancellor/
https://www.history.com/topics/european-history/otto-von-bismarck
https://www.bbc.co.uk/history/historic_figures/bismarck_otto_von.shtml
https://www.historyextra.com/period/victorian/otto-von-bismarck-unification-germany-unify-biography-facts-how-prussian-politician/
https://www.telegraph.co.uk/news/worldnews/europe/germany/6638361/Otto-von-Bismarck-received-fan-mail-and-marriage-proposals.html
https://mult-kor.hu/egybekovacsolta-a-szettoredezett-nemet-birodalmat-a-vaskancellar-otto-von-bismarck-20230401
https://ujkor.hu/content/amikor-bismarck-magyarorszagon-jart
https://rubicon.hu/kalendarium/1890-marcius-18-a-vaskancellar-benyujtja-lemondasat
https://mandiner.hu/velemeny/2023/01/rab-iren-magyar-hirlap-nemetorszag-velemeny-kulfold-kulpolitika-kormany
https://www.bismarck-stiftung.de/
Németh István: Német császárság 1871–1918. L'Harmattan, 2009.
https://www.citatum.hu/szerzo/Otto_von_Bismarck
Wikipédia
Scholz és Merz összecsapása várható a német előrehozott választásokon.
A több mint három órára fogságba esett emberek üdvrivalgásban törtek ki, amikor szabaddá vált az út előttük.
A mintegy ezer oldalas iratban többek között azt is részletezik, hogy a katonáknak milyen épületeket és infrastruktúrát kellene megvédeniük éles helyzetben.
„Emberellenes, idegengyűlölő álláspontjuk” miatt.
Sokan csalódtak a keddi döntetlen miatt.
Németország az Egyesült Államok után a második legnagyobb támogatója a kijevi vezetésnek.
Mi lesz a következményük a Magyar Péter-féle hangfelvételeknek? Elhozza-e Donald Trump a békét? Talpra áll-e az európai és a magyar gazdaság? Dévényi István és Gajdics Ottó vitája.
A trágár „túszejtő” Magyar Péternek nagyon tetszik a szitu – kérdés, hogy a „túszok” meddig bírják még a strapát. Kacsoh Dániel írása.
