Mindenkit túlélt a reálpolitika nagymestere – 100 éves lett Henry Kissinger

Nyitókép: Henry Kissinger a washingtoni Fehér Házban számára rendezett ünnepségen 2016-ban (Brendan Smialowski / AFP)

Május 27-én, szombaton ünnepeli 100. szülinapját a 20. század példátlan jelentőségű politikusa, Henry Kissinger. A diplomata fénykorában az Egyesült Államok külügyminisztereként és nemzetbiztonsági főtanácsadójaként keverte, sőt, osztotta a lapokat. De máig aktív: nyilatkozik, elemez, meglátásaira Kínától Oroszországon át Európáig máig sokat adnak – legalábbis jobb helyeken. Gondolkodása és döntései milliók, tágabb értelemben milliárdok életét befolyásolta, befolyásolja, hiszen a világ ma létező – és szétesőben lévő – keretei nem kis részben az ő működése nyomán alakultak ilyenné.

Könnyen lehet, hogy hatása a későbbiekben sem csökkenni, inkább növekedni fog, mert egy olyan korban, ahol a komoly politikai döntéseket hisztériák és ideológiai divatok határozzák meg, felüdülés visszanyúlni egy olyan elme élő hagyatékához,

Walter Isaacson Kissinger-életrajza (2001) egy történettel világítja meg a diplomata egész életén átható ars poeticáját. Egy harvardi doktorandusz egyszer megkérdezte Kissingertől, melyiket választaná: egy igazságtalan célokért küzdő legitim államot vagy egy forradalmi államot, mely az igazságot képviseli.

Ő egy Goethe-parafrázissal válaszolt: „Ha az egyik oldalon igazságosság és zűrzavar van, a másikon pedig igazságtalanság és rend, mindig az utóbbit választanám”.

Bajorországi zsidó gyökerek, summa cum laude a Harvardon

A kicsi Henry a német Fürth városában született 1923-ban, Heinz Alfred Kissinger néven. Zsidó származása nem volt túl jó ómen a korabeli Bajorországban, tanár édesapja hamarosan elveszítette a munkáját. A család végül Amerikába menekült, ahol a Henryvé változott Heinz új életet kezdhetett. Bár jól tanult, kezdetben a főiskolát esti tagozaton végezte, nappal pedig egy borotvapamacsokat előállító gyárban dolgozott. Életrajzírói megjegyzik, hogy Henry Németországban maradt rokonait egytől egyig gázkamrába küldték.

Holokauszt-élményének két meghatározó öröksége volt: az egyik, hogy ösztönös bizalmatlanságot táplált az idegenekkel és kollégáival szemben is, a másik, hogy

Húszévesen hívták be katonának: hol máshol, mint Németország amerikai megszállási övezetében tolmácskodott 1946-ig, ahol kihallgatásokat is végzett. Érdekesség, hogy Kissinger a mai napig érezhető német akcentussal beszéli az angolt.

A háború után kilőtt az ifjú Henry csillaga. A Harvardot summa cum laude végezte, azon kevés számú diák közé tartozva,

Doktori disszertációját az osztrák államférfiról, Metternichről írta. Egy ideig a Harvardon maradt, ám közben már komoly állami szervezetek kérték a tanácsait. Ekkor járt úgy harminc körül, majd hamarosan maguk az amerikai elnökök is hallgattak a szavára.

Kissinger liberális republikánusként határozta meg magát, de az utóbbi pár év ideológiai átrendeződésének fényében ennek szinte semmi jelentősége sincs.

Aki mindenhol ott volt

Csak röviden a hivatali előmenetelről: 1968-ban a republikánus Richard Nixon mellett elvállalta a nemzetbiztonsági főtanácsadó tisztét, és már azelőtt az amerikai külpolitika irányítója lett, hogy külügyminiszterré avanzsált volna 1972-ben.

Személyiségére és képességeire jellemző, hogy a Watergate-botrányba sem bukott bele, nem sodorta el az ügy, szinte érinthetetlennek számított, bár a főtanácsadói szerepről 1975-ben leváltották. Külügyminiszteri megbízatása 1977-ig tartott, Gerald Ford elnök választási veresége után távozott,

de azt lehetetlen megmondani, hány személyes találkozón bábáskodott azóta a tanácsaival történemi jelentőségű döntések meghozatalakor, bármilyen formában, itt, ott. Az biztos, hogy nagyjából az összes amerikai elnöknek és Putyinnak is fogalmazott meg javaslatokat, kérdés, hogy éltek-e vele.

Munkásságát, munkásságának a hatásait ismertetni könyvterjedelemben is nehéz ügy, így maradjunk a fő vonalaknál: Kennedyt a berlini fal 1961-es megépítésekor ő beszélte le az erőszak alkalmazásáról, nevéhez fűződik a vietnámi háború lezárása,

amivel úgy tudott nyomást gyakorolni a szovjetekre, hogy közben megkezdte a stratégiai fegyverek fokozatos leszereléséről szóló, szerződésekhez vezető (SALT-1, SALT-2) tárgyalásokat velük, csillapítva a végeláthatatlan fegyverkezési versenyt  – nem semmi teljesítmény.

Kissinger vezette a béketárgyalásokat is az Izrael és az arab országok közötti jom kippuri háború (1973) után: a diplomata itt jó érzékkel kényszerítette az izraelieket egyes, háborúban szerzett területek visszaadására, így segítve elő a békét, plusz Izrael létének elismerését. A külügyminiszter szokás szerint itt is nagyban játszott: egyszerre segített Izraelnek, és javította az egyiptomi-amerikai kapcsolatokat, visszaszorítva a szovjet befolyást Egyiptomban.

Henry Kissinger, az USA elnökének nemzetbiztonsági főtanácsadója aláírja a fegyverszüneti megállapodást a párizsi Kléber sugárúti Nemzetközi Konferencia Központban, 1973. ( MTI / FRK )

Legenda született

Hogyan válik legendává valaki? Nem tudom, de ha valakiről anekdotákat mesélnek, könyveket írnak, akkor jó úton járhat. Az alábbi vicc, ami már a '70-es években elterjedt, sokat megmutat arról, hogyan látta Kissingert a hétköznapi ember:

„Kissinger elmegy házasságközvetítőnek, és tudtul adja egy szegény parasztnak, hogy megtalálta a tökéletes feleséget fia számára. – De én sohasem avatkozom bele a fiam dolgaiba – mondja a paraszt. – Ó, de hát a lány Rothschild báró lánya – feleli Kissinger. – Hát, ebben az esetben…

Ezután Kissinger elmegy Rothschild báróhoz, és ezt mondja neki: – Megtaláltam a tökéletes férjet a lánya számára. – De a lányom még nagyon fiatal – tiltakozik Rothschild báró. – Ó, de a fiú a Világbank alelnöke. – Hát, ebben az esetben…

Ezután Kissinger elmegy a Világbank elnökéhez, és ezt mondja neki: – Van az önök számára egy alelnökjelöltem. – De nekünk nincs szükségünk másik alelnökre. – Ó – mondja Kissinger -, de hát ő Rothschild báró veje.”

akitől messze álltak az anyagi gondok: 1977-es lemondásakor dollármilliókat vágott zsebre csak az emlékirataiért és tévészerepléseiért, miközben nagyvállalatok igazgatósági tagjaként, valamint előadásaiért az aktív politikusi pályafutása után is elképesztő összegeket kasszíroz, és ráadásnak még egy tanácsadó céget is működtet. Legutóbb, pár hete azt nyilatkozta, hogy közel 100 évesen is napi 15 órát dolgozik. Ez akkor is sok, ha túlzás, és szellemi, mentális képességeiről kiváló képet ad.

Életrajzírói szerint olyan lett, amilyen lenni akart: „Mesterien kezelte a sajtót, befolyásolt és kiszivárogtatott, cserébe a lapok bő terjedelemben foglalkoztak egyébként is hálás témának bizonyuló személyével. Hiszen élvezte az életet, a legelőkelőbb éttermekben étkezett, szépségekkel, sztárokkal mutatkozott, operába és futballmeccsekre járt, még kilencvenévesen is ott volt szülővárosa, Fürth csapatának egy Bundesliga-mérkőzésén. Az aranyköpéseket is ontotta, mint például a következő: »Nagy hibám, hogy nem vagyok képes száz százalékig egyetérteni azokkal, akik bírálnak.« Neki tulajdonítják azt a Brexit kapcsán ismét gyakran idézett kérdő mondatot is:

Apropó, Fürth. Kissinger sporthoz való viszonya nagyszerűen tükrözi azt, hogy lelke (és akcentusa) mélyén valahol végig német is maradt: egyszerre rajongója ugyanis a New York Yankees baseballcsapatnak, valamint a jelenleg német másodosztályú Fürthnek, melynek ifikorában tagja is volt!

Orbán Viktor miniszterelnök parlamenti dolgozószobájában fogadta Kissingert 1998-ban. MTI Fotó: Kovács Attila

A Nobel-díj és a kritikák

Kezdjük megint a tényekkel: Henry Kissinger 1973-ban Nobel-békedíjat kapott a vietnámi háború lezárásáért tett erőfeszítéseiért. A döntés vihart kavart, egy vietnámi jelölt Kissinger miatt utasította vissza az elismerést, a Nobel-békedíj bizottság két tagja pedig lemondott.

„Legendája annyira szívós”, írják róla egy helyütt, hogy hiába derült ki, hogy ő volt a „legvéresebb héja” a vietnámi háború idején a legszűkebb körű megbeszéléseken –, „a közvéleményben a kompromisszumkereső politikus képe él róla; s hiába derült ki, hogy fogalma sincs a francia konyha rejtelmeiről, Amerikában a kifinomult ínyenc megszemélyesítőjének számít.” Talán ennyiből is látszik, hogy Kissinger megítélése korántsem egyöntetű.

A New Yorker egyenesen az alábbit írja róla 2020-ban: „Tovább is mehetnénk:

a képesség arra, hogy egy átlagos, hagyományos performanszt a diplomáciai virtuozitás szimbólumává alakítson. Néha úgy tűnhet, mintha Kissinger és számos ellenzője között öntudatlanul is létrejött volna egyfajta megállapodás.”

Hogy mi táplálta, táplálja a negatív hangokat? Természetesen akad tápanyag rendesen: ott van „a vietnámi helyzetre született megoldásként Kambodzsa az amerikai társadalom elől eltitkolt bombázása, Észak-Vietnám bombázása, Hai Phong kikötőjének elaknásítása, az elhúzódó párizsi béketárgyalások, majd Washington szépen lassan haza rendelte az amerikai katonákat és feladta a saigoni kormányt. Ezután Kambodzsa a Vörös Khmerek, Vietnám pedig kommunista uralom alá került.”

Ott vannak a „Kissinger-rezsim” alatt feltehetőleg elkövetett amerikai háborús bűnök Kelet-Timorban. Ott van a katonai junták támogatása Dél-Amerikában a kommunistákkal szemben: ezek a katonai rezsimek nemcsak gerillákat, hanem disszidenseket és más baloldaliakat, szakszervezeti és paraszti vezetőket, értelmiségieket, diákokat és másokat egyaránt legyilkoltak.

Ott van a chilei burkolt beavatkozás a marxista Allende ellenében, Pinochet mellett, ott van az indiai-pakisztáni háború során kifejtett tevékenysége, amikor

Kritikusai szerint hasonló okokból támogatta a Ciprust kettészakító török inváziót.

A világhírű történész, Niall Ferguson ugyanakkor így összegez a fentiekkel kapcsolatban a Politico hasábjain, mérleget vonva Kissinger működéséről: „Azokat az érveket, amelyek a stratégiailag marginális országokban elvesztett életekre összpontosítanak – és Argentína, Banglades, Kambodzsa, Chile, Ciprus, Timor nyilvánvalóan ide tartoznak –, ezzel a kérdéssel kell tesztelni: minden egyes esetben hogyan befolyásolta volna egy alternatív döntés az Egyesült Államok kapcsolatait olyan stratégiailag fontos országokkal, mint a Szovjetunió, Kína és a nyugat-európai nagyhatalmak?” Hát igen, nehéz ügy.

Hszi Csin-ping kínai elnök fogadja Kissingert a pekingi Nagy Népi Csarnokban 2015. március 17-én. (MTI/EPA/Getty Images pool/Feng Li)

Kissinger és az orosz-ukrán háború

Kissinger a napjainkban zajló ukrajnai háború ügyében is megnyilvánult, nem is egyszer. Már a háború elején felszólította a Nyugatot, hogy ne próbáljon megsemmisítő vereséget mérni az orosz erőkre Ukrajnában, és

Hozzátette: végzetes lenne, ha a Nyugat belemerülne a pillanatnyi hangulatba, és elfelejtené Oroszország szerepét az európai erőegyensúlyban.

2022 decemberében arról beszélt, hogy Oroszországot nem szabad lebecsülni és béketárgyalások útján kerüljük el az újabb világháborút, 2023 májusában pedig kijelentette: szerinte fordulópont közelít az ukrajnai konfliktusban a kínai békeközvetítés miatt. Úgy fogalmazott: ha felhívná Pekinget vagy Moszkvát, mindkét helyen felvennék neki a telefont. Kijelentette: ha valaki megkérné, hogy repüljön Moszkvába és beszéljen Putyinnal, azt is bevállalná, bár csak tanácsadói minőségben.

Az idei januári davosi Világgazdasági Fórumon viszont Kissinger már arról beszélt: most már megfelelő célnak találja Ukrajna NATO-tagságát. Emlékeztetett: a háború előtt ő ellenezte az ukrán NATO-tagságot, mert attól tartott, hogy olyan folyamatokat indítana el, amiket aztán most a valóságban láthatunk. És mivel a valós folyamatok ideáig jutottak,

A veterán diplomata nemrég a brit konzervatív Spectator magazinban közölt esszét arról, hogy az ukrajnai konfliktus párhuzamba állítható 1914 eseményeivel, amikor a nagyhatalmak konfliktusai világháborúvá álltak össze.

Esszéjében Kissinger tűzszünetet javasolt, melyben az orosz erők visszavonulnának a tavaly februári invázió előtti területeikre, vagyis a Krímre és a kelet-ukrajnai területekre, amiket 2014-ben annektáltak, és ebből a pozícióból kezdődhetnének a tárgyalások. Davosban elhangzott beszédében az amerikai külpolitikai guru azt is hangsúlyozta: fontos elkerülni, hogy az ukrajnai háború egy konkrétan Oroszország elleni háborúvá váljon, és meg kell adni a lehetőséget Oroszország számára, hogy újra csatlakozzon a nemzetközi világrendhez.

Úgy látja: egy diplomáciai folyamat segíthetné Oroszországot abban, hogy újraértékelje történelmi pozícióját, melyben Oroszország egyrészt az európai kultúrához vonzódott, miközben félt is attól, hogy Európa dominálja őt.

Vlagyimir Putyin orosz elnök fogadja Kissingert Moszkva melletti, novo-ogarjovói vidéki rezidenciáján 2006. június 6-án. (MTI/EPA/Itar-Taszsz)

„Ellenségei jobban lenyűgözték, mint a barátai”

Közel 100 évesen tett nyilatkozatai alapján sokan úgy vélik,

és ez a kivételes elme talán utoljára nyilvánult meg sorsfordító ügyben. Diplomáciai alapműveit (Világrend, Diplomácia, Kínáról) olvasva a cikk írójában már korábban kialakult a vélekedés, ami azóta szilárd meggyőződéssé vált: a fehér hollónál is ritkább az olyan személyiség a korunkban (meg más korokban is), aki képes a nagybetűs egészet látni, képes egyetlen pillantással átfogni, kezelni, megoldani a végtelen bonyolultságú világpolitikai helyzeteket, majd folyamatosan

Igen, ennek a politikának áldozatai és hibái is voltak, vannak, lesznek. De a másik lehetőség az, hogy kontrollálatlanul ömlik mások vére a döntéshozók helyett.

Életrajzírója szerint Kissingert az ellenségei jobban lenyűgözték, mint a barátai, ami időnként a rögeszméjévé vált, ahogy a titkolózás is. Vágyott a dicsőségre, a hírnévre, ám ha kellett, öniróniával és humorral ütötte el az ellentétek élét. „Az ego volt a gyenge pontja. De ez volt a nagyság forrása is benne” − írják róla.

Felhasznált irodalom:

Henry Kissinger: Világrend, Antall József Tudásközpont, Budapest, 2015

Henry Kissinger: Kínáról, Antall József Tudásközpont, Budapest, 2014

Henry Kissinger: Diplomácia, Panem, Budapest, 2017

https://www.henryakissinger.com/

https://achievement.org/achiever/henry-kissinger-ph-d/#biography

https://history.state.gov/departmenthistory/people/kissinger-henry-a

https://www.history.com/topics/cold-war/henry-kissinger

https://www.newyorker.com/magazine/2020/05/18/the-myth-of-henry-kissinger

https://www.politico.com/magazine/story/2015/10/henry-kissinger-vietnam-diaries-213236/

https://www.politico.com/magazine/story/2015/10/henry-kissinger-history-legacy-213237/

https://www.spectator.co.uk/article/the-push-for-peace/

https://www.cbsnews.com/news/henry-kissinger-at-100-artificial-intelligence-global-tensions-and-addressing-his-critics/

https://www.telegraph.co.uk/business/2022/05/23/henry-kissinger-warns-against-defeat-russia-western-unity-sanctions/

Wikipedia

https://hirado.hu/kulfold/kulpolitika/cikk/2018/05/25/95-eves-az-elmult-fel-evszazad-legjobb-amerikai-kulugyminisztere-henry-kissinger/#

http://www.grotius.hu/publ/displ.asp?id=JIVQTZ

http://mek.niif.hu/06800/06897/html/0409.htm

http://acta.bibl.u-szeged.hu/41189/1/aetas_2004_003_004_062-073.pdf

http://latin-amerika.hu/index.php/elemzesek-uj/1838-a-cia-kondor-hadmvelete-piszkos-haboru-halalbrigadok-es-az-eltntek