„És néztem át Magyarország felé” – Csender Levente író a Mandinernek

2023. április 29. 15:01

„Volt bennem egy anyaország-álom. Viszonylag rövid idő alatt lerománoztak.” Erdélyiségről, áttelepülésről, az írói hang kereséséről, autizmussal élő gyermekéről és a Böjte Csabával való együttműködésről is kérdeztük Csender Leventét.

2023. április 29. 15:01
null
Győrffy Ákos
Győrffy Ákos

Csender Levente 1977-ben született Székelyudvarhelyen. József Attila-díjas író, pedagógus, Ürömön él. 1991-ben települt át Magyarországra. 2005-ben diplomázott a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen magyar nyelv és irodalom – kommunikáció szakon. A Magyar Írószövetség elnökségi tagja. Első kötete, a Zsírnak való című novelláskötet 2003-ban jelent meg a Magyar Napló kiadónál. Azóta öt novelláskötete jelent meg, illetve egy mesekönyve A különleges Meditittimó Kalandjai címmel 2018-ban. 2019 óta dolgozik együtt Böjte Csaba ferences rendi szerzetessel, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítójával. Együttműködésükből született a Böjte Csaba füveskönyve eddig megjelent két kötete. Rendszeresen ír tárcákat a Mandiner hetilap kiadásába is – írásait itt olvashatják oldalunkon.

Tavaszi délelőttön ültünk le beszélgetni Leventével ürömi kertjében. Miután alaposan kitárgyaltuk az építkezéssel járó bonyodalmakat, sorra vettük életének sűrűsödési pontjait. Bőven akadtak ilyenek a virágzó gyümölcsfák alatt.

***

Eredetileg székelyudvarhelyi vagy, de négyévesen a közeli Oroszhegyre kerültél a dédnagymamádhoz. Miért?

A szüleim gőzerővel építették a szocializmust. Négyen voltunk testvérek, én voltam a legkisebb. Akkoriban három hónap után az anyukának vissza kellett mennie dolgozni, tehát nem volt az, hogy három évig otthon maradhat a gyerekkel. Egy ideig volt egy Róza nénink, aki vigyázott rám meg a szomszéd kislányra, aki ugyanolyan idős volt, mint én. Apám délelőtt a cérnagyárban, délután egy asztalosüzemben dolgozott.

Anyám minden másnap tizenhat órát melózott a szállodában, hétvégén is.

Ja, és hatnapos munkahetek voltak. Közben dédapám meghalt, dédanyám egyedül maradt, és akkor a szüleim úgy gondolták, hogy minket összeraknak. Ezért töltöttem az óvodáskoromat Oroszhegyen. Jó emlékeim vannak róla.

A nyolcvanas évek elején vagyunk. Milyen volt akkoriban Oroszhegy? Azért is kérdezem, mert a nemrég rólad készült, Sötétségben, fényben című portréfilmben úgy beszélsz róla, mintha a Nem vénnek való vidék című film egyik jelenetébe csöppentünk volna.

Nyilván ez az én olvasatom. Más biztos mást lát bele. Arra nagyon jó volt, hogy különféle tapasztalatokat szerezzek. Más volt a kisvárosi közeg, ami inkább volt falusi, mint városi. Akkoriban építették a lakótelepeket és zömmel a falvakból költöztek oda az emberek, akik munkások lettek a különféle gyárakban. A felnőttek egymás gyerekeire nyugodtan rászólhattak, volt egyfajta közösségi élmény.

Dédanyám még egy igazi archaikus kort képviselt.

Esténként összejöttek az öregek és sztoriztak. Mentek a háborúról, hadifogságról szóló történetek, a mesék. Ugyanakkor ott voltak a nagyszüleim, akik már egy haladóbb világ képviselői lettek volna, ha nem jön a kommunizmus. Nagyapám nagyon sokat dolgozott fiatalon, dédanyám azt mondta neki, hogy földet kell venni, mert az nem ég el, el sem lopják. Mire összejött a tíz hektár föld, a kommunisták mindent államosítottak.

Nagyapám nyilvánvalóan nem szimpatizált ezzel. El is indult megdönteni a kommunizmust. Erdészként tarthatott puskát is. Volt az úgynevezett Hegedűs-banda Oroszhegy környékén, följártak a hegyekbe gyűlésezni, de mielőtt még bármi történt volna, besúgták őket és aránytalanul súlyos büntetéseket szabtak ki rájuk. Nagyapám két évet volt börtönben, aztán kilencet még házi őrizetben. Megkapta a Domiciliu Obligatoriu pecsétet, ami azt jelentette, hogy kilenc éven keresztül nem hagyhatta el a falut, és minden hét szerdáján jelentkeznie kellett a milícián.

Reakciós lett, egy ellenzéki a faluban. Ezt a bélyeget viselte onnantól.

A nagyapám ennek az ellenszerét abban találta meg, hogy felköltözött a havasra, Nyúládba. Volt egy másik raekciós is, János bácsi, aki ugyanabban a bandában volt, csak őt nyolc évre ítélték, amit le is ült. Ő is felköltözött, két-három kilométerre lakott nagyapámtól, ketten vigasztalták egymást. Ott áll ma is egy háromszáz éves ház a hegyen. Ez volt nagyapám mentsvára. Sokszor télen is fent voltak az állatokkal. Gondját viselték a hegyi emlékhelyeknek. Van egy Urusos kút, amihez egy Szent László legenda kapcsolódik, a közelében meg egy Árpád-kori kápolna romjai. A területet a kommunisták beszántották, s hogy ne tűnjön el a kápolna helye, a romok fölé nagyapám meg János bácsi egy nagy cserefa keresztet állítottak.

Ez egykor búcsújáró hely volt, mint Csíksomlyó, de a korabeli források szerint a környékbeli falvakból feljáró fiatalok botrányos dolgokat műveltek ott, ami miatt 1783-ban Batthyány Ignác püspök személyesen ment el a helyszínre, a kápolnát lebonttatta, és a búcsújáró helyet megszüntette. Az emberek azért áldozócsütörtökön feljártak továbbra is. Ennek a kápolnának a romjait őrizgették az öregek. Egyébként az oroszhegyiek új oltárt építettek, és kérvényezték az érsektől, hogy újra visszakapja a búcsújáróhely státust. Idén májusban lesz a szabadtéri kápolna avatása. Óvodás korom után visszakerültem Udvarhelyre, ott jártam iskolába, de a nyarakat fent töltöttük a bátyámmal Nyúládban a nagyszülőknél. Ez ott fenn a pásztorok világa volt. 

Mint egy Bodor Ádám-novellában?

Talán akkoriban még nem volt olyan pusztuló világ, mint később, a nyolcvanas évek vége felé. Nem volt annyira „sinistrás”, de kétségtelenül ugyanolyan abszurd. Nemrég találkoztam gyerekkorom egyik kedvenc pakulárjával, aki sörnyitás közben kiszúrta bicskával a saját szemét. Azóta mindent síkban lát. A bárányokat is, meg a medvéket is. Volt egy sajátos mentalitása a hegyi embereknek. Keveset beszéltek, csendesek és elég durvák voltak, és semmitől se féltek.

Nyers világ volt ez, sajátos törvényekkel, de működött.

Ebben a három különböző világban, a falusias kisváros, a falu és a hegyi emberek háromszögében telt a gyermekkorom. Átkirándulgattam egyikből a másikba. Mindegyik gazdagított rajtam valamit. 

Aztán jött a forradalom '89-ben. Milyen emlékeid vannak róla? 

Eddigi életem legnagyobb élménye volt. A gyerekekkel sem bántak kesztyűs kézzel a milicisták a nyolcvanas években, az úgynevezett „epoca de aur”, azaz az aranykorszak idején nagyon nagy urak voltak az egyenruhások. Olyan emlékeim vannak például, hogy megyünk a bátyámmal biciklivel, ő visz engem suliba. Megállított a rendőr, el akarta venni a biciklit, de nem fért be a kocsijába, és inkább kiszúrta bicskával a gumikat. Elvették a focilabdát, levágták a rocker barátunk hosszú haját. Akkoriban már sokan próbálkoztak a szökéssel, hogy átjussanak a zöld határon, s akiknek nem sikerült, azokat rettenetesen elverték. Szóval, nem igazán voltak szimpatikusak.

A forradalom napján ott ültünk a ház előtt, kártyáztunk, amikor az egyik srác szólt, hogy van valami a városban.

Elmentünk a Néptanácshoz, nagy tömeg volt. Egyik váltás kijött a gyárakból, a másik nem ment be. Már nem emlékszem, hogy mit skandáltak az emberek, de elég nagy hangzavar volt. Dobálták ki a Ceauşescu-képeket a Néptanács ablakán, a zászlókból kivágták a címert.

Aztán átvonultunk a Milícia épületéhez. Egy ideig bent voltak a milicisták, de ahogy egyre nagyobb lett a tömeg és egyre hangosabb, kinyílt a nagy tölgyfaajtó, és ők feltartott kézzel jöttek ki. Azok, akiktől korábban rettegtünk. Volt, akit tűzoltófogásban vittek haza, másokat meglincseltek.

Olyan volt, mint a végítélet.

Azt a milicistát, aki korábban kiszúrta a biciklink kerekét, megszúrták egy csavarhúzóval. Elég brutális volt. Bementünk a milícia épületébe, a konyhán csokoládét, narancsot találtunk, ami akkor az emberek számára hozzáférhetetlen volt. Megraktam a pulóverem naranccsal, de a nagy tülekedésben kiszóródott az egész. Az emberek kihordták a pincéből a fegyvereket, máglyát raktak belőlük és meggyújtották. Égtek a fegyverek, a rendőrautók, aztán lángra kapott az egész épület. Tisztítótűz volt.

Estére a Patkóba szerveztek tüntetést a temesvári halottakért, de oda anyám már nem engedett el, mert jött a hír, hogy az országban több helyen lőnek. Ez elég rosszul esett, mert már egészen belejöttem a forradalmárkodásba tizenkét évesen. Katartikus volt az a nap. Nyilván nem értettem az egészet, de éreztem, hogy valami nagy dolog történik. Oroszhegyen is volt egy milicista, akit meglincseltek. Mondták neki korábban, hogy menjen el, mert baja lehet, de nem hallgatott senkire. Aztán lett. Ebbe belekeveredett a nagybátyám, nagyapám kisebbik fia. Nem csinált semmit, de ott volt. Januárban jött a katonai teherautó, gyűjtötték össze az embereket. Őt is begyűjtötték. Négy embert letartóztattak.

Iliescu a forradalmároknak közkegyelmet hirdetett, de ez a magyarokra nem vonatkozott.

15-18 éveket kaptak, ebből több mint négyet le is ültek Szamosújváron. Aztán strasbourgi nyomásra Iliescu ideiglenesen szabadlábra helyezte őket, de mivel az ítéletkor a nagybátyám és a szomszéd srác is mindössze tizennyolc éves volt, és nem volt egyikük se katona, elég jó eséllyel besorozták volna egy büntetőszázadba, s akkor azt csinálnak velük, amit akarnak, ezért inkább gyorsan át is jöttek Magyarországra, de tragikus vége lett a történetnek. A nagybátyám öngyilkos lett, tisztázatlan körülmények között. 

Nem sokkal később jöttél át te is Magyarországra.

A forradalom után jött egy nagy csend. A gyárak bezártak. Apám munkanélküli lett. A szállodában, ahol anyám dolgozott, nem volt vendég. Mindketten munkanélküliek lettek. A nőkben ilyenkor erősebb a túlélési ösztön, anyám el is kezdett gyorsan üzletelni. Tréningruha, bugyi, zokni, ilyesmiket hozott át Magyarországra, a pénzből élelmiszert vett, azt hozta haza. Később a vendéglátásban helyezkedett el. Mi meg jöttünk apámmal meglátogatni. Az én fényképem – kiskorúként – anyám útlevelébe volt beragasztva. Elküldte nekem a sofőrökkel az útlevelét, hogy én majd átjövök azzal. Nagyváradig állt a sor a határon.

Egy napig haladtunk lépésben, mire elértük a határt. Kérdezte a vámos, hogy anyám hol van. Mondtam neki, hogy nincs itt. Erre leraktak a buszról. Apám is leszállt. Üzentünk a sofőrrel, hogy mondja meg anyámnak a Nyugati pályaudvaron, ahol várt, hogy jöjjön ki a határra értem. Az információ nem jutott el hozzá. Visszamentünk Váradra, másnap kimentünk a határra megint, de akkor sem jött. Elfogyott a pénzünk, mert nem arra készültünk, hogy napokat töltünk majd a határon. Apám bement vízért egy házba, mondta az ott lakó néninek, hogy mi a helyzet, erre a néni mondta neki, hogy engem hagyjon itt, ő menjen el anyámért.

Apám elment, én meg reggelente mentem a határra és néztem át Magyarország felé.

Harmad- vagy negyednap megérkezett anyám. Szeptember közepén érkeztem Budapestre, már kezdődött az iskola. Vissza kellett volna mennem. A szüleim arra jutottak, hogy akkor maradjak itt. Egy iskolába minden papír nélkül felvettek. Volt három olyan év, amikor illegálisan tartózkodtam Magyarországon. Úgy kellett hazaszöknünk személyit csináltatni. 

Elég kalandos történet. Remekül szemlélteti, hogy a kisebbségben élő magyarok számára mennyire máshogy néztek ki az élet feltételei. Aminek nyilván áldása és átka is van egyszerre. Egyfelől a sajátos tapasztalatok, másfelől a hirtelen bekerülés egy idegen világba. Nagyon nem olyan lehettél, mint az itteni kortársaid többsége. 

Elkezdtem iskolába járni. Egyáltalán nem voltam felkészülve az egészre. Az ottani barátaimtól sem tudtam rendesen elbúcsúzni. Egy kockás ing és egy farmer volt a ruhakészletem. Egy-két hét után szólt a magyartanárom, hogy a Máltai Szeretetszolgálatnál van egy barátja, menjünk át oda, majd ott kapok ruhákat. Azóta is, ha vannak fölös ruháink, mindig a máltaiakhoz viszem. Nem felejtettem el, hogy egyszer én is onnan öltöztem föl. Volt bennem egy anyaország-álom.

Viszonylag rövid idő alatt lerománoztak az iskolában.

Akkor bezárultam, nem barátkoztam egy ideig, hanem iskola után utazgattam Budapesten, ismerkedtem a várossal. Nyolcan laktunk egy albérletben, többek között korondi lányokkal, akik itt dolgoztak egy olasz fagyizóban. A konyhában volt egy kis sezlonom, azon aludtam. Egy barátom anyukája meghívott, hogy költözzek hozzájuk. Volt három gyerekük, de így is befogadtak. 

Rendhagyó gesztus. Ritkán hallani ilyesmit. Része lettél a családnak? 

Úgy is hívtak, hogy én vagyok a három és feledik fiuk. Anyám belátta, hogy ez jobb nekem, ő éjjel-nappal dolgozott. Másfél évig laktam velük, aztán anyámmal újra közös albérletbe költöztünk. 

Ekkor már írtál? Egyáltalán: hogyan kezdődött a kapcsolatod az irodalommal? 

A Szentlélek téren, a villamosmegállóban

láttam egy hirdetést, amin az állt, hogy regényíró iskola. Felhívtam a telefonszámot. 

Na jó, de egy ilyen hirdetést naponta több száz ember elolvas, mégsem tárcsázza mindenki azonnal a regényíró telefonszámát. Valami csak motoszkált már benned. 

Ott volt bennem ez a megszakadt világ egy csomó történettel. A gyerekkorom történeteivel. El akartam mesélni őket. Anyaországot álmodunk, de ez az anyaország teljesen más volt nyelvileg, kulturálisan. Őriztem például dédanyám archaikus nyelvét. 

Azt érezted, hogy nem vagy itt otthon? 

Persze. Nyelvileg is másképp kellett viselkednem. De az, ami az enyém volt, ott volt bennem. Elmentem a megadott címre, becsöngettem, kijött egy kis, manószerű ember, ahogy az ember egy idősödő írót elképzel. Egy polgári lakásba léptem be, faltól falig könyvekkel. Nagyon imponáló volt. Barna Róbert – mert így hívták az írót – azt mondta, hogy ugyan írni nem tud megtanítani, de ha viszek neki írásokat, szívesen foglalkozik velük. Elkezdődött egy műhelymunka. Valami olyasmi, amit ma kreatív írásnak hívnak. Mesélte, hogy ő már harminc éve ír egy regényt. Na, gondoltam, ő az én emberem,

aki nem azért ír, hogy sikeres legyen, hanem azért, mert író.

Tényleg harminchét évig írta, meg is jelent. Nekem ez a műhelymunka nagyon fontos volt. Aztán elküldtem az írásaimat a Sárvári Írótáborba, nyertem is velük, és elkezdtem megjelenni itt-ott. A sárvári zsűriben ott volt Majoros Sándor, aki a délszláv háború miatt menekült Magyarországra. Jó barátságba kerültünk, ő szerkesztette akkor a Magyar Napló prózarovatát. Az első novelláskötetem végére készítettünk egy szószedetet. Azokat az archaikus szavakat, románból jött jövevényszavakat raktuk bele, amiket otthonról hoztam magammal. 

Bekerültél az irodalmi életbe. Beilleszkedtél, hamar lett írói identitásod? 

Az írás hozta, hogy bölcsészkarra menjek, magyar-kommunikáció szakra. Az mindig bennem volt, hogy kell egy rendes szakma. Jó lenne írásból élni, de ez a mai napig nem sikerült. Tanár lettem, tanítottam nyolc évet két középiskolában. Közben voltam egy fél évet Párizsban is, nyelvet tanulni, megnősültem.

Megszülettek a gyerekeink, aztán az autizmussal élő fiammal otthon maradtam. 

Több interjúban is mesélsz arról, hogyan derült ki az, hogy a fiad autizmussal él. 

Felolvasni mentem Kapolcsra, ahol a fiam nem engedte, hogy a mikrofonba beszéljek. 

Nyilván nem ez volt az első jel. 

Nem, de addig nem tudtuk néven nevezni. A barátaink is látták, hogy valami nem stimmel, de nem tudták, hogyan mondják el. De ez csak később derült ki. Egy pedagógus barátom kivitte a felolvasásról a fiamat autókat nézni, és ő mondta aztán, hogy erős autisztikus jegyeket lát rajta. Gyorsan elkezdtünk utána olvasni, időpontot kérni szakemberektől, aztán meg is kaptuk a pecsétet.

Ez az egész az írói működésed részévé is vált. Írtál (a fiaddal közösen) egy mesekönyvet A különleges Meditittimó kalandjai címmel. A nevet ő találta ki? 

Igen. Olvastunk meséket, és közben mindig kicsúszott valami érdekesség a száján, én pedig közben jegyzetelgettem. A tanítást abbahagytam, ő lett a főállásom. 

Ezt hogy éli meg az ember? Mert ez olyasmi, ami egy életre szól. Szülőként hogyan lehet erre reagálni? 

Van egy gyászfolyamat,

amikor elgyászolod az egészséges gyerekedet.

Jó, oké, ez van, de akkor szülőként mit tudunk mi tenni? Ez volt a kérdés. A volt feleségemmel beiratkoztunk a gyógypedagógiai főiskolára, ő aztán el is végezte, én egy évet jártam. Sok mindenen átmentünk, ez egy hosszú elfogadási folyamat volt. Hordtuk terápiákra, fejlesztésekre, úszásra, lovaglásra, mindenre. Azt hiszem, amit lehet, megtettünk. A mesekönyv is ennek a része, az elfogadás története. A fiamnak is az volt, mert a könyv megjelenése után kérdezte meg, hogy ő is autizmussal élő-e. Addig próbálkoztunk azzal, hogy ő más, nem olyan, mint a többi gyerek, de mindig lepattintott vele. 

Ez az egész mit változtatott rajtad? 

Türelmesebb, nyitottabb, toleránsabb lettem.

A végtelen türelmet kellett megtanulnom.

Alapvetően türelmetlen vagyok, ez nehéz folyamat ma is. A fiamat bent tartani a rendszerben irtózatosan nehéz. Most lesz középiskolás, a Vakok Intézetébe fog járni, oda vették fel. Nagyon sok olyan helyre hívnak, ahol autizmussal élő gyerekekkel foglalkoznak, iskolába, közösségekbe. 

Beépül mindez az írásaidba? 

Alapvetően novellistának tartom magam, nem gondoltam, hogy egyszer mesét fogok írni. Ez egy új kaput nyitott ki. 

Folytatod a meséket? 

Igen, tervben van, de az elmúlt három évben a Böjte Csaba-könyveken dolgoztam. És közben elváltam, ami nem volt egyszerű menet. De lesz például egy gyerekopera is a meséből, alakul egy musical, több fordítás is készül. 

Megelőztél, mert épp akartam kérdezni, hogyan ismerkedtél meg Böjte Csabával. 

A Helikon Kiadó korábbi igazgatója 2019-ben felhívott, hogy mi lenne, ha én írnám meg a következő Böjte Csaba-könyvet. 

Szerinted miért épp téged hívott ezzel? 

Talán az erdélyiségem és a hasonló élettapasztalataink miatt. 

Így utólag nézve ezt véletlennek vagy a gondviselés jelének tartod? 

Ez abszolút a gondviselés volt. Nekem akkor éppen ez kellett, és jött. A legjobbkor jött. Csaba testvérrel baráti viszonyba kerültünk, sokat beszélgettünk. 

Mit hozott az életedbe a vele való megismerkedésed? 

Nagyon sok pozitívumot. A Böjte Csaba Füveskönye első kötetében konkrétan azokat a kérdéseket tettem föl, amire nem voltak válaszaim vagy engem is érdekelt, hogy Csaba testvér mit gondol arról a témáról. Egy hónapig utazgattunk Erdélyben, beszélgettünk, közben készült a könyv. Nagy lelki feltöltődést hozott. Megerősített a hitemben, és egy olyan példát is adott, hogy nem fáradhatsz el.

Láttam, mennyit melózik egy nap, és elszégyelltem magam,

hogy én ehhez képest mit csinálok és mitől fáradok el. Erőt adott ahhoz is, hogy merjek beleugrani az ismeretlenbe. Vállaljak dolgokat. Hogy merjek „kimenni a pályára”. Az első kötetből most jött ki a hatodik utánnyomás, ez nagyjából hatvanezer példányt jelent. Van erre igény, azt látom. Most egy életrajzi könyv készül Csaba testvérről, ami Fényből és sárból címmel fog megjelenni a Helikon kiadónál. Izgalmas időszak volt ez is. 

A rólad készült fim úgy indul, hogy azt látjuk, ahogy futsz. Mióta futsz rendszeresen? 

Az első félmaratonomat 2016-ban futottam le. Aztán jöttek a maratonok és terepmaratonok.

Mire kell neked a futás? 

A végtelem türelemhez kell, feszültségoldás, fejtisztítás, ilyesmihez nagyon jó. Itt, az erdőben szeretek futni. Ha minden másnap futhatok, jól vagyok. Mentálisan kitisztít, fizikálisan rendbe rak. Egy jófajta függőség. Az erdei utakon végigfutni paradicsomi állapot. A versenyek pedig ahhoz kellenek, hogy legyen egy felkészülési folyamat és egy cél a végén. 

Interjúfotók: Földházi Árpád; hegyi fotó: Csender Levente
 

Kapcsolódó cikkek

Összesen 9 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
ebalint
2023. április 30. 07:41
Nem tudom, hogy miből gondolja bárki, hogy a román elit viszonya pozitívan változik a magyarok felé. Ocsmány férgek voltak mindig, azok maradtak máig.
Akitlosz
2023. április 29. 16:56
"Barna Róbert – mert így hívták az írót – azt mondta, hogy ugyan írni nem tud megtanítani" Nekem van olyan könyvem, hogy Michail Kuziak Stavomir Rzepczynski Tanuljunk meg írni! ISBN 963 549 085 2 "A dedukció következtetés az egészből a részre, vagyis az elfogadott általános tézistől, a részletes érvek elemzésén át, a tézis megerősítése felé. Érthető módon olyan érveket (tényeket, indokokat, bizonyítékokat, példákat) sorakoztatunk fel itt, amelyek összefüggenek a tézissel, amelyek képesek lesznek meggyőzni az olvasót arról, hogy a tézis helyes, hogy meggyőződésünk megalapozott. ... Mint látható, a dolgozatírást a detektívregények cselekményéhez hasonlíthatjuk. Az ilyen művekben két cselekménysémával találkozhatunk. Vagy a nyomozást vezető rendőrtiszt tudja, hogy ki a gyilkos, és bizonyítékokat gyűjt gyanújának a megerősítésére (dedukció), vagy nem ismeri a bűnöst, s a hátrahagyott nyomokat vizsgálja és igyekszik egységes egészbe foglalni, hogy végül leleplezhesse a tettest (indukció). " Colombo vs. Murdoch nyomozó. Szóval meg lehet tanulni írni. Tehetség persze sohasem árt.
Haramia
2023. április 29. 15:17
Sok lelki erőt a folytatáshoz!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Ezek is érdekelhetik