Petőfire nem kell emlékezni ahhoz, hogy átjárjon

Nem tudom, „mekkora” költő Petőfi Sándor, nem tudom, hogy mennyire volt „balos” vagy „jobbos”, „konzervatív” vagy „liberális”, nem tudom pontosan, miféle alak volt, bár sejtéseim vannak róla, szóval bizonyos szempontból nem tudok róla semmit. Az életrajzi adatait rég elfelejtettem, nem tudom, mennyire volt „szlovák” az apja vagy az anyja–, hézagosan sem vagyok képes felidézni az iskoláit, meg a róla szóló anekdotákat – amiken jót szórakozom, aztán elfelejtem őket. Nem tudom, milyen külföldi nyelveket ismert, hogyan viselkedett a társaságban, mit evett, ivott, mit gondolt a mindennapok legkisebb, vagy a galaxis legnagyobb dolgairól.

Könnyen lehet, hogy olvastam ezekről, sőt, majdnem biztos, de megint csak be kell vallanom: az évek során kiestek a fejemből az információk, minimum átalakultak, megkoptak és valahol az agykérgem külső pályáin keringenek. Vagyis, ezeket az ismereteket nem tudom mozgósítani, amikor valaki rámszegez egy fegyvert: „Idézd fel a Petőfi Sándorral kapcsolatos legélénkebb emlékeidet, de gyorsan!”

Egyetlen, ami biztos: ott hédereztem egyedül, ötévesen az óvoda folyosóján, ott töltöttem a szokásos büntetésemet – talán a többieket nem hagytam aludni –, és ezeket a sorokat olvastam:

„Mikorra a patak vize tükörré lett,

Melybe ezer csillag ragyogása nézett:

Jancsi Iluskáék kertje alatt vala;

Maga sem tudta, hogy mikép jutott oda.”

Olyan szerencsém volt, hogy a nővérem pontosan egy évvel járt fölöttem általánosba. Ott ültem nap mint nap mellette, és a házi feladat közben a válla fölött mentem sorba: A, B, C, D és így tovább.

Lényegében a kék és narancssárga Petőfi-összesből tanultam meg olvasni, de ami ennél is meghatározóbb: világok között utazni. Az is szerencse, de lehet, hogy nem, hogy az óvodában is ugyanaz a kék és narancssárga könyv volt a szekrényben. Megsejtettem, hogy reprodukálható a teremtés a semmiből – szavakkal. Megtanultam, hogy van élet, van halál, vannak nők és férfiak, vannak magyarok és taljánok, meg persze hétfejű sárkányok.

Miért erre emlékszem? Miért ez ugrana be a pisztoly csöve mögött? Épp azért, mert ez nem emlék: nem kell emlékeznem rá ahhoz, hogy átjárjon. Nincs jelen plusz mozzanat.

ami különböző csatornákon, például egy jó pillanatban született, erős költői nyelven „van belénk kötve”. Petőfi szavait nem úgy ismerem, hogy a memóriámban tárolom őket, hanem úgy, hogy átjárják a lényemet.

Ezek nem pusztán szavak, hanem varázsigék a szervezetem számára. Előhívják belőlem a kollektív tudattalant, amit most a költészet csalogat elő: a mélyben rejtőző, közösségek habarcsát adó, legnemesebb érzelmeket és indulatokat, amiket lehet persze magyarnak és egyetemesnek is fordítani, ennek semmi jelentősége nincs. Egyedül annak van jelentősége, hogy ezek a szavak léteznek és hatnak. A ráközelítések: homok az oázis körül.

– nem angolul, nem oroszul, nem malájul, nem csehszlovákul, hanem magyarul csatlakozik a mára.

Nincs ennél egyetemesebb, meghittebb, önazonosabb költészet annak számára, aki magyar nyelven álmodik: nem azért, mert Petőfi jobb, hanem azért, mert Petőfi van. Hogy Ady erősebb? József Attila mélyebb? Rilke ilyenebb? Szymborska olyanabb?

Kit érdekel. Nem erről van szó.

„Mikorra a patak vize tükörré lett,

Melybe ezer csillag ragyogása nézett…”

Úgy hiszem, hogy amikor ezek a szavak már semmilyen érzést nem fognak kiváltani a Kárpát-medencében, akkor az fog eltűnni, ami most „mi” vagyunk: azok után majd sem magyarságról, sem költészetről nem beszélhetünk többé jelen fogalmainkkal.

Nyitókép: Virtuális Diamúzeum (János vitéz)