Hat hét az élet – itt az utóbbi évek legmegrendítőbb magyar filmje
2023. március 22. 18:31
Hat hét. Nyílt örökbefogadás esetében ennyi idő van rá, hogy a papírok aláírása után a biológiai anya meggondolja magát. Ezt az időszakot mutatja be a Hat hét című mozi, Román Katalin főszereplésével.
2023. március 22. 18:31
p
23
3
48
Mentés
A lányom tizenkilenc éves és élsportoló. Ez látszólag nem ide tartozó információ, de annyiban mégis, hogy talán ez az egyik oka annak, hogy a Hat hét ilyen mélyre ment bennem. A másik, nyomósabb indok a főszereplő Román Katalin, aki több mint ígéretes tehetség, a harmadik pedig, hogy Szakonyi Noémi Veronika rendező és állandó alkotótársa, Vincze Máté Artur forgatókönyvíró kivételes empátiával nyúlnak egy még ma is igen megosztó, rengeteg előítélet övezte témához: a nyílt örökbefogadáshoz.
A történet szerint az érettségire és az Európa-kupára készülő, tehetséges asztaliteniszező Zsófi úgy dönt, hogy örökbe adja a hamarosan megszülető kisbabáját. A gyámhivatal segítségével meg is találja az ideális fogadó párt, akik a saját gyerekért való nyolcévnyi hiábavaló küzdelem után döntenek az adoptálás mellett. Látszólag win-win szituáció,
de a képlet nyilván nem ilyen egyszerű.
Pláne, hogy akad egy időhúzó kiskapu; a magyar jogszabályok szerint az örökbe adó a papírok aláírása után hat hétig még meggondolhatja magát. Hogy ez az időszak micsoda érzelmi hullámvasút lehet mindkét fél számára, csak sejthetjük: a biológiai anyában a hormonok dolgoznak keményen, a másik oldalon a sok év hasztalan várakozása után villámgyorsan kialakuló kötődést beárnyékolja a baba elvesztésétől való folyamatos rettegés.
Ezt az érzelmi hullámzást követi nyomon a film, de – és ettől is üt ekkorát – kizárólag Zsófi szemszögéből.
A fiatal lány az aktuális helyzettől függetlenül is többszörösen nehezített pályán mozog,
apja rég eltűnt a süllyesztőben, mentálisan ingatag anyja a szemetes mögött dugdossa a piás üvegeket, ezért a kishúgát is többnyire neki kell pesztrálnia, miközben – a tágabb környezet előtt titkolva állapotát – gimnáziumba, edzésre és dolgozni jár. Vagyis, egyrészt kénytelen felelős felnőttként élni a panelvárosból való kiszabadulás sportkarrier kínálta reményével, másrészt meg mégiscsak egy átlagos, csapongó kedvű kamasz, aki a telefonjával kel, fekszik, és próbál nem elveszni a zűrzavaros kortársi kapcsolatokban.
Zsófi anyjának is megvan a saját drámája (fotó: Uránia Film)
Mindezt magányos harcosként, hiszen azok, akiknek védeniük kellene őt – beleértve a gyereke biológiai apját, a saját szüleit vagy a társadalmat – idővel mind cserben hagyják. Belefacsarodik az ember szíve azt látván, milyen testi-lelki erővel próbál felülemelkedni a neki kiszabott sorson, és immár valóságosan is felnőni. Az egyik legszebb jelenet, amikor centivel azt méregeti a szobájában,
hol lehetne mégis helye egy kiságynak.
És nem véletlenül kezdtem azzal, hogy Román Katalin több mint ígéretes tehetség; a játéka takarékos, mégis nagyon pontos, profi, mégis nagyon természetes – magyar filmekben pláne nem sokszor látni ilyen, a filmvászonról semmilyen formában nem lelógó alakítást.
Persze ehhez kellett a jól megírt, párbeszédeiben igen hiteles forgatókönyv és a hozzá hasonlóan remek színészek is. Járó Zsuzsa például, aki Zsófi anyjaként meg tudja villantani a saját drámáját, vagy az örökbe fogadó anyát játszó Balsai Móni, akiről talán nem kell századszorra is elmondani, milyen jól áll neki a kamera.
A Hat hét mindazonáltal nem egy görög sorstragédia és nem is a Ki az igazi anya? kérdésére válaszoló brechti tandráma. Pont az benne a csavar, hogy minden és mindenki teljesen átlagos, ez a sztori kis túlzással a föld bármely pontján megeshetne. Az erre rímelő, képi világában is dokumentarista stílus nem véletlen.
Az alkotópáros eredeti terve egy dokumentumfilm volt, később váltottak át játékfilmre, belegyúrva a forgatókönyvbe a sok előzetes interjúból – örökbe adók, örökbefogadók, gyámhivatali dolgozók stb. –, kutatásból leszűrt tapasztalataikat. És mielőtt bárki a fejét fogná, hogy tessék, itt az újabb magyar panelházas, társadalmi perifériás nyomorpornó, erről szó sincs. A Hat hét csodálatos alkotás arról,
hogy a folyamatos ítélkezés helyett jó volna végre tudomásul venni, hogy az életben semmi nem fekete-fehér.
És hogy a döntéseinknek, legyenek azok jók vagy rosszak, mindig ára van.
Ki sem derül, ha nincs a botrány: ez az alak, Lakatos Márk járja az országot és előadásokat tart művelődési házakban a kultúra nevében... Ungváry Zsolt írása.
Brutálisan indul, hogy aztán megható szabadulástörténetté kerekedve mindenkinek reményt adjon Till Attila új filmje. Az És mi van Tomival? egyszerre beszél az alkoholfüggőség bugyrairól, az érintettek és a hozzátartozók pokoljárásáról és arról, hogy nincs az a sötét, ahova ne sütne be néha a nap. Interjúnk.
Ha az Egyesült Államok civilizációjáról beszélünk, akkor érdemes behatóan ismerkedni azon struktúrákkal, melyek kibontakozását és fennmaradását lehetővé tették. Pogrányi Lovas Miklós írása.
A nyugati civilizáció egy 19. századi találmány, hasonlóan a vasúthoz és a távíróhoz; Európa már a bronzkorban a globalizáció középpontja volt – állítja az Oxfordi Egyetem régészprofesszora.
"A történet szerint az érettségire és az Európa-kupára készülő, tehetséges asztaliteniszező Zsófi úgy dönt, hogy örökbe adja a hamarosan megszülető kisbabáját. "
Teljesen irreális. :)))